Él egy mondás azokon az erdélyi vidékeken, ahol a folklórgyűjtéseit végezte, miszerint, ha valamit nagyon megcsodál az ember, akkor az ráragad, úgy marad. Lehet, hogy énekesként, mesemondóként saját maga is így járt? Megigézte a népi kultúra?
Édesanyám kunhegyesi énekei, beszéde, tréfái voltak az én első nagy iskolám és édesapám gömöries beszéde. Csodálni inkább a pestieket csodáltam meg, mikor fatert, mutert mondtak, snúroztak, majréztak... igen, a sok kis krapeknak más szókészlete volt. Hoztam is haza belőlük, és már vártam is, hogy édesapám gyomlálja ki őket. Ezt a műveletét sokkal jobban élveztem, mint mikor idegen nyelvekre tanított. Na így aztán népi kultúrával Pest közepén, egy régi bérház parányi lakásában volt szerencsém ismerkedni.
A gondolkodásnak ez a rétege nem ismerhető meg pusztán archívumokból, saját környezetében kell találkozni az élő szóval. Berecz András nemcsak találkozott vele, hanem a beszédjét is ehhez igazította: nem biztos, hogy kevésbé vájtfülű ember megmondaná, hogy nem onnan származik, ahonnan az előadott énekek, történetek, mesék valók. A rengeteg éneklés és szövegmondás formálta ilyenné, vagy volt egy pillanat, amikor tudatosan felvette ezt a beszédstílust és csak ráerősített a gyakorlás?
Többnyire magányos és gyalogos gyűjtő voltam, és vagyok ma is. Sok utat tettem meg úgy, hogy a jó dalosok, mesélők el is szállásoltak. Nem adatközlőket kerestem, barátságot kötöttem. Ez esett jól. Az én kedves énekeseim nehéz időkben bújtattak a securitate elől, a milícia elől. Ennem-innom adtak, szállást adtak, titkaikat mesélték. Néprajzi adatgyűjtésnél tehát több volt ez. Ha az ember ilyen közelségbe kerül, és nincs utastárs, akaratlanul nyelvet, ízlést tanul. Ráadásul ezt a falujárást fiatalkorom óta művelem, fogékony korban vált szenvedélyemmé. Ösztönös tanulás volt, semmi célom nem volt vele. A felnőttkorra kialakult nyelv életrajzi adat. Hogy ki mit élt meg, hangképzésében, hanghordozásában ki lehet mutatni. Sokan mondják, hogy „a szem a lélek tükre”, de nemrégiben voltam egy beszédtanárnál, aki azt mondta: „a hang, a beszéd a lélek tükre”. Gyakorolni nem nagyon gyakoroltam én a dalaimat, meséimet. Ezt is inkább a jókedv hozta. Utóbb, persze, mikor már zenekarokkal léptem fel, volt gyakorlás is bőven. Mesemondásból is került ilyesmi, mikor CD-t készítettem. A stúdióbeli magány, a szivacsos falak, a süket csönd, a mese megörökítése megkövetelte a felkészülést, a csiszolást... hogy az ember megpróbáljon saját maga fölé nőni, bőréből kibújni.
A felgyűjtött magyar folklórkincs tetemes részét a mesék teszik ki, a néprajztudományi kutatások 70%-a népmesekutatásról szól. Európa-szinten az írekkel karöltve a mesegyűjtések élvonalában járunk, tehát világos: mese nélkül mi, magyarok egészen másmilyenek volnánk. Milyen volna az ön élete népmese nélkül?
Ha az ember a saját feje tetejére ugrik, a sorsát akkor sem kerülheti meg. Azért volt esélye győzni rajtam, mert minden akadályon át győzött. Normális mesében a normális apuka és anyuka akadályokat görget a gyermek elé, nem lakást vesz neki. Én még jogi egyetemre is elmentem – édesapám kedvéért; életem legcifrább tévedése volt. De akadálynak tűrhető volt. Abban az időben nem is hallottam én ilyen mesterségről, mint az enyém. „Belőled semmi nem lesz” – sűrűn elmorogta édesapám. Ez egyébként szinte teljesen egybevágott az én megszületni sehogy se akaró terveimmel. Már kezdtem is mondogatni, hogy én semmi nem akarok lenni. Nem vonzott a felnőttvilág. Imitt-amott azért már énekeltem, meséltem, volt már közönségem sokfelé, de ki gondolta még akkor, hogy itt az én jövőm alakul? Aztán a jogi egyetem után mindenféle munkát végeztem. Azért amikor a hűvösvölgyi Nagyréten összegereblyéztem a szétdobált hétvégi maradékot, és a magam építette kis szemétdombra kiálltam, hogy egy kicsit tömörítsem is, meg egy kicsit körbe is nézzek, hát arra tart a trafikos néni banánhéjjal – na jó, egy-két lódarázs is arra vetődött –, hát akkor, emlékszem rá jól, kicsit eltűnődtem, hogy vajon jó helyen vagyok-e.
Milyen a jó közönség egy mesemondó számára?
A jó közönség nagyon jó, megindítja, röpíti az előadást. Mesélő és a lelkes hallgatóság olyan, mintha szárnyai volnának egymásnak. Persze mindenféle közönség jó, ez is igaz, csak legfeljebb én nem tudom őket táncba vinni. A láthatóan szomorú emberek, akiket száz közül is, a hátsó sorban is, sötétben is észre szoktam venni, ugyanúgy „jók”. Ők arra ingerelnek, hogy még lázasabb legyek. Persze a lázas küzdelem, a veríték általában rosszat tesz az előadásnak. Úgyhogy ezt is csak mértékkel! Aztán a felnőttes estre betévedt, futkosó, hangoskodó gyermekek! Hát tán ők se véletlen sodródtak be; valami jót ebből is ki lehet hozni, picit bevonni, olykor kérdésekkel felcsigázni, színpadra csalogatni őket. Becsapós fogalmak: jó és rossz közönség. Tán legnehezebb a befolyásos embereknek mesélni. Ez persze durva általánosítás. Van egy ilyen réteg, aki parancsoláshoz szokott, hatalma van, és ezt különféle jelvényekkel ki is kell mutassa. A parancs sikeréért átalakul a személyisége. Az ilyen atyafiaknak rangon aluli, hogy mások előtt figyeljenek valakire. Háttal ülnek, hangosan telefonálnak. Ilyen helyzetekben erény, ha az ember uralkodni tud magán. Legjobb, ha a közönség maga oldja meg ezt a kérdést. Olykor sikerül olyat énekelni, vagy mondani, hogy a fejüket hátra csavarják ők is, s mire befejezem a műsorocskámat, már-már figyelni kezdenek. A népdalokban, mesékben annyi, de annyi lelemény van, érdemes hinni az erejükben. Ezért szoktam kiheverni a csámpás rendezvényeket is, mikor lármás társaság közepébe pottyanok, s már nincs hátra arc. Ilyenkor mutatkozik meg az az erő, amit az antik görögök, rómaiak annyit kutattak s annyira becsültek: a figyelemfölkeltés. Ez a szónoklat első fejezete, ez a fundámentum. Ez, ha erős, lehet rá építeni.
Azért erre sem lenne képes bárki, aki mesét mond.
Én sem lettem volna képes azelőtt tíz évvel, de mivel már olyan rég és olyan sokszor gyakorlom, (most a járvány miatt persze semmit) kialakult a stratégiám. Megéreztem, hogy a mese jóval erősebb, mint én vagyok: mikor elgyengülök, előre kell küldjem őt, hogy lekaszabolja a figyelmetlenséget, érintse meg az emberek szívét. Olyankor egyszerre kezdenek érezni. És ez erőt ad nekem is.
A „semmi nem akarok lenni” mondat után következő énekesi, mesemondói pálya legnagyobb hozadéka a mélyebb emberismeret lett: éppen azokhoz vezette közelebb a mese, akiknek a legnagyobb szükségük van erre. Mi a szerepe a mesének a mai világban?
Magának a mesemondásnak egyik tulajdonsága, hogy az emberi kapcsolatokat megszépíti. Kimond olyan igazakat, amelyeket az ember csak homályosan érez, arra ráüti a pecsétet szép, igaz szavakkal, az egyszerűen az ember közérzetét javítja, barátságokat szül, közösségeket hoz létre. Az én életemben pont ezek a találkozások voltak az ének és a mese ajándékai. Például olyan időben énekeltem férfi énekesként, amikor a táncházban inkább női énekesek voltak. Ezek a dalok és mesék az én életem kalauzai, fölém nőttek: olyan helyekre vittek el… olyan emberekkel találkozom, akikkel ezek nélkül esélyem se lett volna. Egy-egy másfél órás műsorom után sokan oda szoktak jönni hozzám és mesélnek az életükről. Na, ilyenkor a fáradtságomon érdemes úrrá lenni, mert itt jön mesterségem legszebb része. Olyanokat szoktak elmesélni, amit tán még egymásnak se. Volt olyan öltözőm, amelyikben a kis vacsorámat szó szerint könnyeivel sózta meg egy idős tanító bácsi. Annyi emléket téptek fel a dalok, mesék benne, hogy ezeket nekem rögtön át is akarta adni. Ma is barátok vagyunk. Sokszor úgy érzem, hogy a mesék egy kulcskarikát is a kezembe nyomtak. Sokak szekrénykéjét nyitogatom, akaratlanul is. Fülemben van harmincöt év ilyen s hasonló vallomása, kifakadása. A mese mai szerepéről tán elemzőbb embert kéne kérdezni. Én leginkább nagyon szeretem és mondom, ahol kérik, ahol lehet.
A történetmesélés a közösségi emlékezet alapja, sokkal több puszta szórakozásnál. A mesélés hagyománya az igaz történetekben él tovább: ez az élményfeldolgozás legelemibb formája. Hogyan lehet ezt fenntartani?
Éppen ezért szeretnék összerakni egy huszadik századi eposzt, s belőle CD-t készíteni. Benne volnának az első világháborús mesék, legendák, tréfák, az orosz hadifogság, a lágerek és a kollektivizálás. Nagy kérdés, hogy milyen szövegek kerüljenek bele ebbe a válogatásba. Sinka István azt mondja, hogy az igazi alkotás az, ami az embert „a lét partjain megtartja”. Ha nem ütötted fel az orrát annak, aki lógatja és nem koppintottál azéra, aki igen fennhordja, akkor nem csináltál semmit. Az anyag már együtt van. Ludas Matyik, Háry Jánosok, Naszreddin Hodzsák támadnak fel benne, pórul járt kolhozelnökök, milicisták fújtatnak, mint a sárkányok.
A mese- és történetmesélés fennmaradása a közösségek létén múlik. Egymáson kell ezt próbálni.
Aki találkozások alkalmával, társaságban „gyakorolja”, máris mértéket, dramaturgiát tanul. Az arcokból sóhajokból, kacagásból tudni lehet, hogy jól végzed-e.
A népdal esetében is megvan ez a feltétel? Az éneklés a hagyományban inkább közösségi vagy magányos műfaj?
Erre egy példával próbálok válaszolni. Gyimesben idős énekesekkel beszélgettem a világ legszebb műfajáról, a keservesről, ami még ma is szabad műfaj – kötött a szótagszáma s nagyjából a dallamok is, de megvan hozzá az az emberi alkat, aki ezt szabadon kezeli és saját bánatát belé tudja fogalmazni. Kurbuly Demeterné, Anna néni tizennégy-tizenöt évesen árván, éhesen kiment az oldalba, leült egy csutakra, összerakott magának egy keservest. Azt mondta: „Én akkor azt magamnak elfúttam, letettem azt a bánatot a csutak mellé, s én már jöttem bé, megkönnyűlve. De ahogy eregeltem bé, mindenki a kapuba állt, s azt mondták, Anna, Kicsi Anna, te úgy tudtál énekelni, s mi egyet olyant sírtunk!” Tehát a magányos éneklés sem csak saját magának szólt, hanem a közösségnek is. Olyan távolságot tartott ő, hogy azért a többiek is hallják meg. Mindenkinek volt füle a nótához, sőt, azt is tudták, hogy mi a baj. Mindenkinek lelkébe nyúlt „az elevenig” (ahogy Hamlet mondaná), a leányka pedig a közösségtől vigasztalást, szeretetet kapott. Ez a jelenség, hogy meg tudtam nevezni a bánatomat és szabadulok tőle, a magyar műveltségben mélyen benne gyökerezik.
Előadói bravúrja a variánsokban való történetmesélés, ami azért nagy dolog, mert bár a mese eredeti környezetében egy-egy mesélő előadásában egyedi ugyan, mégis az illető elmondásában állandósult formában jelenik meg. A variánsokat maga a közösség termeli ki azáltal, hogy többen is mondják az adott szöveget, és mindenki másképpen adja tovább. Ahhoz viszont, hogy hivatásos mesemondóként mindezt egyedül oldja meg, nemcsak hatalmas repertoárra van szükség, hanem arra is, hogy saját személyiségén átszűrve folyamatosan újraalkossa a történeteket. Hogyan képes ennyi variánst fejben tartani?
A variáns-képződést magamon is figyelem, a legközelebbi adat én magam vagyok. Minden mesémnek saját története van. Van, ami mindig változik. Olyan a szelleme. Itt elszalad, ott megtorpan. Sokszor megállítom a történetet, zsákutcákat építgetek, amiben az az izgalom, hogy visszatalálok-e. Ezt is szépen el lehet rontani. Olykor a közönséget is meg szoktam kérdezni, hogy hol tartottam, s ezt nem eljátszom, hanem valóban nem tudom. Olyan is előfordul, hogy teljesen más estét kerekítek végül, mint amit elterveztem. Tehát vannak ilyen örökmozgó mesék. A másik meg beáll, megérkezik, és hiába veszek el belőle, hiányozni kezd, hiába toldom meg, lepereg róla. Meséje válogatja.
A megörökítéstől való félelem túl sok jót nem tud tenni a mesének. A gondolat, hogy amit elmondtam, az már úgy is marad, kihoz belőlem egy olyan furcsa teljesítménykényszert. Véglegessé akarom tenni, megkötözni azt a szegény ficánkoló mesét. Pedig legnagyobb erénye a szabadsága. Ezért, mielőtt a régen tudott meséimet bevinném a stúdióba, olyanná kell csiszolnom, amilyenek sosem voltak és később sosem lesznek, hogy lehetőleg saját magamat is meg tudjam lepni.
Magam fölé kell, hogy nőjek.
Igen, ezt a gép csinálja. A rögzítés… a röghöz kötés. Azelőtt mondtam ahogy mondtam, szerették, és ez volt fontos. Persze, idővel megszerettem ezt a stúdió műfajt is. Fegyelemre tanít.
Hogy szokott készülni az előadásokra?
Amikor CD-t készítek, akkor leírom és nagyon ritka, ihletett pillanat kell legyen, hogy eltérjek attól. Előadásoknál változó. Igyekszem tartani magam a kiírt címhez, de ha csak úgy meghívnak, akkor bizony már fent vagyok a színpadon, s eltelt öt másodperc, de még nem tudom, melyik mese illik éppen a kedvemhez és az alkalomhoz. Amit kihoz a pillanat, az következik. Ezért szoktam kérni, hogy az előadás előtti csöndtől ne fosszanak meg. Az olyan, mintha a távolugrótól azt kérnénk, hogy „ne fuss neki, ugorj innen, a homokozó széléről”.
Mekkora repertoárból mesél?
Nem tudom. Sok mesém van, amit ha megébresztenek is elmondom, sok olyan, amit már nem tudok és egy csomó olyan, ami még gyúródik.
Vannak kedvencei is?
Egy-egy kedvenc négy-öt évig maga alá temet más meséket. Egy időben nagyon szerettem Az igazság és a hamisság meséjét és A furulya keletkezését. Az igazság és a hamisság azért tetszett, mert abban harccal győzhetsz, A furulya keletkezésében pedig a furulyaszó vet véget a pusztításnak. Ezt a két mesét együtt, pontosabbnak, okosabbnak érzem, mint külön, önmagában. Ez volt talán az első szerkesztési örömöm, amelyben úgy éreztem, hogy egymás mellett a két mese önálló és magasabb minőség. Különben több mesét egymás mellé tenni, dalokkal összefűzni, tehát összeszerkeszteni egy jóívű műsort legalább olyan öröm, mint maga a mesemondás, dalolás.
Vágyott a nomád életre, sokáig ebben a szabadságban élt, majd csatlakozott a Nemzeti Színház társulatához. Igaz, nem színészként, hanem szigorúan Berecz Andrásként, aki itt is énekes és mesemondó. Hogy érzi magát ebben a közegben?
Ezt a csatlakozást megelőzte, hogy Vidnyánszky Attila meghívott egy darabba, a Csíksomlyói Passióba, mire én azt mondtam, hogy nem jó, házszámot tévesztettünk, mert bennem semmi alázat nincs, nekem bármit mond, úgyse tudom megvalósítani, nem vagyok színész. Erre azt mondta, hogy „nem baj, gyere!” Akkor még volt egy érvem: hívő ember vagyok, és amellett örökké bolondozok.
Minden sikeres szavam: bolondság. Az pedig elképzelhetetlen, hogy hülyéskedjek a vérző kereszt alatt.
Látszott, hogy kész van a válasszal, de azért türelmesen meghallgatott, s akkor kattant a csapda. Kitalálta, hogy Vándor szerepében vegyek részt a világ legnagyobb misztériumában, mert a dráma működésének egyik kulcsa az ellenpont. Nem lehet végletekig fokozni a közönségben a feszültséget, kell valami, amitől kizökken, elámul, hogy mit keres itt ez a vicces alak, egyáltalán, szabad-e itt nevetni? Amikor pedig kacagni kezd, akkor lehet hirtelen üdvözítő, katartikus fájdalommal megérinteni. A nevető ember eldobja minden pajzsát. Javára.
Tag lettem, de továbbra sem kell beugornom szerepekre. Nem kell, hogy az legyek, ami nem vagyok. A színészmesterséghez se alkatom, se iskolám nincs. Talán azt érezte meg Vidnyánszky Attila, hogy az ének- és mesemondás a Nemzeti Színház ars poeticájához tartozik. Maga a mesemondás amúgy is egyszemélyes színház. Ráadásul a magyar színház gyökerei a betlehemes játékokból és a passióból erednek, ezért nyereség őket idekapcsolni. Örülök, ha ebben nekem is részem lehet. Csak egészség legyen.
Ajánljuk még:
