Magyarországon is megjelent Leslie Mandoki formációjának, a Mandoki Soulmates-nek a Living In The Gap/Hungarian Pictures címet viselő duplalemeze. Az albumon nem kisebb sztárok játszanak, mint Al Di Meola, Ian Anderson, Randy Brecker vagy Bobby Kimball. Interjúnk Leslie Mandokival.
Hogyan lehet kordában tartani és közös munkára bírni ennyi világsztárt?
Az évtizedeken keresztül ápolt barátságok, a számtalan korábbi közös munka és ezeknek a csodálatos embereknek az egymásba vetett bizalma szükséges hozzá, hogy részt vegyenek egy ilyen közös produkcióban. Megtisztelnek vele, hogy évtizedek óta elfogadják a meghívásomat. A produkció a zenekarvezetők zenekara, és ők tudják, hogy az egománia, az egyénieskedés széttöri a zenét. Mindannyian nyilatkoztak arról korábban, hogy nagyon szeretnek a Soulmates zenekarban lenni, élvezik a közös játékot. A rockzene angolszász kultúrájában létezik az a fajta alázatosság, ami mindent a zenének rendel alá. Ennek a projektnek az egyedülállósága abban rejlik, hogy zseniális emberek vesznek részt benne, akik saját maguk is csodálatos dolgokat alkottak, és összekötik őket a közös zenei elképzelések és értékek. Rengeteg eladott lemez és 35 Grammy-díj van a hátuk mögött.
A tartalom és a forma egyensúlyát hogyan lehet garantálni?
Azonos bennünk, hogy mélyen hiszünk egy olyan dologban, ami nem jellemző a többségi gondolkodásra. Abban, hogy
a zenének egy társadalompolitikai relevanciája van.
A tartalom lehet sarkalatos, lázadó, szókimondó-megmondó. A színpadon jöhetnek nehéz harmóniák, bonyolult, komplex zenék, tartalmas irodalmi szövegek, akár aktuális politikai események feldolgozásai is. Formailag lehet virtuóz, fogalmazhatunk úgy, hogy kézműves is az egész. Ha mindezt elmondom egy lemezigazgatónak, abban a pillanatban elveszi a kávét előlem, amit nemrég hozott be a titkárnője, és kidob az irodájából. Minden szempontból a széllel szemben zenélünk, ami nem „cool”. Ehhez képest a megjelenést követő első hét után a német slágerlisták élére került.
És a tengerentúlon hogyan reagáltak?
Az amerikai kritikusoktól megtiszteltetés, hogy azt írták, az év legfontosabb lemeze, de ez a siker arra vezethető vissza, hogy közös értékek mentén dolgoztunk. Amerikában az egyetemi adók játszották kezdetben a dalokat, ezután tűzték műsorra a nagyobb rádiók is. Ott úgy élik meg, hogy a woodstocki generáció a fiatal progresszív zenészekkel közösen ismét hallatta a hangját. Ha a lemezborítót nézed, a Soulmates teljesen heterogén, a zene viszont homogén. Zenei producerként, több mint nyolcvan album után, amin dolgozhattam, van elég tapasztalatom, hogy felvállaljam a rizikót.
Itthon otthon érzi magát?
Negyvenöt éve az akkori lemezgyári vezetők azt mondták nekem, hogy soha nem fogok magyar útlevelet kapni, nemhogy stúdiót belülről látni. Azóta nem élek itt, miután a visszautazásom is sértette a kommunista Népköztársaság érdekeit. Sosem disszidáltam volna, ha kapok itthon útlevelet. Nem azért mentem el, mert nem szerettem itthon lenni, nekem ez a szülőhazám, én egy pesti srác vagyok. De annyira nem érzett idevalónak az akkori kultúrpolitikai vezetés, hogy jó darabig vissza sem engedtek. A gyerekeim, akik kinn születtek, úgy beszélnek magyarul, mintha itt nőttek volna fel. Németországban és Amerikában vagyok otthon, de itt vagyok itthon.
Ez a lemez akkor egy elégtétel is?
Lehetne hátradőlni és azt mondani, milyen jó is az, hogy az én generációm ledöntötte a vasfüggönyt. Először is nem én, hanem ti voltatok azok, mert én már kinn voltam kényelmes biztonságban, biztos helyen. Az ’56-os magyar szabadságvágy megismétlődött 1989-ben, a magyar nép megajándékozta a világot Európa felszabadításával. Ezt mára Berlinben és Brüsszelben is elfelejtették. Mi a Hungarian Pictures előadásával a magyar hősöknek tisztelegtünk a berlini operaházban a berlini fal ledöntésének harmincadik évfordulója apropóján tartott rendezvénysorozat záróeseményén, a német kormány tagjai előtt. El tudtam mondani a színpadon a 35 Grammy-díjat összehozó csapatom élén, hogy
a magyarok szabadságszeretetének köszönhetően dőlt le a vasfüggöny.
A lemez más társadalompolitikai kérdéseket is feszeget?
Néha az ember beleteszi az ujját egy csipet sóval a régi sebeibe, és azt érzi, hogy húsz éve a világ kicsit letért a jó útról. Bejött a kapzsi kaszinókapitalizmus, ami vállalhatatlan, vissza kell hozni a munka- és családközpontú világot. Azután a civilizációs törés után, amit a nácik okoztak a második világháborúban, mindannyiunknak fel kell emelnünk a szavunkat az antiszemitizmus ellen. Én keresztény ember vagyok, nem szeretném azt látni, hogy a zsidó barátaimnak kelljen megvédeniük magukat. Nekem kell megvédeni őket. Ez így működik egy egészséges társadalomban. Brüsszelben, Párizsban és Berlinben ma nem lehet kipában kimenni az utcára, mert életveszélyes, és ez ki is van mondva. Ilyenkor legyünk büszkék mi, magyarok arra, hogy itt biztonság van. Szabadon lehet vitatkozni az életről, és ebben a rockzenészeknek fontos szerepük van. A vitának a társadalom közepén kell történnie, nem a szélén.
Össze lehet foglalni egy mondatban a lemez üzenetét?
Zéró tolerancia az intoleranciával szemben, és keressük azt, ami összeköt és összetart minket.
Fotók: Leslie Mandoki oldala
Ajánljuk még:
„A hazai kórusélet jövője múlhat azon, meg tudjuk-e szólítani a fiatalokat” – Interjú Móczár Gáborral
Szinte mindenki énekelt valamikor életében kórusban. Talán volt egy pillanat, amikor téged is áthatott, hogy a kóruséneklés nem csak az emberek, hanem a legkülönbözőbb kultúrák között is képes nagyon erős kapcsolatokat építeni. Móczár Gáborral, a Kóruszenei Világszövetség alelnökével készült interjúnkból kiderül, Kodály országában mennyire (nem) egyszerű ma a kórusélet hatalmas hajóját kormányozni, igazgatni.
A zeneszerző, aki maga volt a mozi, mielőtt a mozi megszületett
