Oly távol van tőlünk, és mégis közel – Ezért szeretjük a 40 éves István, a királyt

Az ember sokszor pontosan tudja, hogy mi történt akkor, amikor meghallotta a kedvenc dalát: éppen hol volt, milyen székben ült, ki volt még a szobában. Az István, a király esetében – érthetetlen okból – nem emlékszem arra, hogy hol és mikor hallottam először. Egyszer csak minden eköré épült az életemben. Erre állítottam be reggel az ébresztőt, ezt hallgattam tanulás közben és lefekvés előtt is.

A húgomnak is megmutattam szenvedélyemet, és hamar mindketten szerelmesei lettünk a rockoperának. Tizenévesen, a szüleink jóvoltából élőben néztük meg a Cseszneki Várban, és igazi rajongókként olyan pólóval készültünk, amin István király jele szerepelt. Nekem könnyű dolgom volt, hiszen általános iskolámat róla nevezték el, így egy, a jelével ellátott pólónk már volt, csak a másikra kellett kézzel rajzolni első királyunk ikonikus jelét. A terv sikerült, olyannyira, hogy amikor ácsorogtunk a koncertre várva – sőt, még utána is – minket kérdeztek a látogatók a parkoló- és ülőhelyekről. Rajongásunk azonban nem ebben tetőzött. Egy nyáron ugyanis – jobb dolgunk nem lévén – kitaláltuk, hogy leforgatjuk a rockoperát. Adott volt egy kamera, és pár házilag eszkábált jelmez. A falon lévő posztereket egy, a falra celluxozott lepedő segítségével rejtettük el, a ruhákhoz pedig a ’92-es koncert kosztümje adta az inspirációt.  Asztrikként a nyakamra húztam egy szoknyát, ami kiválóan funkcionált papi ruhának, Saroltként pedig ugyanez a ruhanemű a fejemen volt, a hajamra borítva. Mivel a ’92-es koncerten télies öltözékben voltak, a nyári 36 fokban, mi is télikabátokban forgattunk.

Volt korona és jogar is: utóbbi egy sodrófa személyében, előbbi pedig egy 3D-s puzzle képében: a római Szent Péter Bazilika kupolája éppen jó célt szolgált.

Nem tudnám megmondani, miért volt fontos kétszer is felvenni az egészet – bár arra emlékszem, hogy az elsőt korántsem láttuk tökéletesnek – mégis az egyik legjobb nyarunk volt, mert minden percét a szívügyünkkel tölthettük.

Bár utólag nem feltétlenül látom így, akkor azt gondoltuk, azért csináljuk ezt, hogy megadjuk a tiszteletet a rockoperának. Az István, a király ugyanis tiszteletet érdemel, és ezt már tízévesen tudtuk. Ezért lehet az, hogy – legyen szó CD-ről vagy koncertfelvételről – mindig kivártam a mű minden egyes pillanatát, soha nem tekertem bele. Még az első, több mint hét percet sem, amikor Beethoven nyitánya szól. Asztrik, a főpap türelmesen áll, és bár az ember már ezerszer látta, mi fog történni, és kívülről tudja a szöveget és talán a mozdulatokat is, mégis vár. Mert tudja, hogy van mire várni. 

Az István, a király ugyanis olyan, mint egy virág: szépen lassan, a maga tempójában nyílik ki. Éles zenei váltások jellemzik, mert az opera után jön egy popos-rockos, majd egy vidámabb rész, amit később a népies hangzás követ, éppen úgy, ahogy a történet épp megköveteli.

Urbán Tamás fotói az első előadásról:

Rendkívüli zenei megoldások, és addig sokak számára ismeretlennek hitt hangszerek váltakoznak, és repítenek bennünket vissza abba a korba, amit István királyénak hiszünk. Az apa elvesztésének drámájából pillanatok alatt egy politikai kampányba csöppenünk, amikor mindkét fél elmondja érveit, gondolatait, terveit. Bár a történelemkönyvek arra tanítottak, hogy István volt a jó, Koppány a rossz, a rockopera lehetőséget ad arra, hogy ezen elgondolkodjunk.

Így lesz a jó és a rossz ellentétéből két (ellen)fél, akiknek megvannak a maguk tervei, és a maguk módján jót akarnak. Bár Istvánt úgy ismerjük meg, mint egy kegyetlen fejedelmet, aki felnégyeli ellenfelét, a rockopera felmentette ez alól az első királyunkat – abban anyjával végezteti el a piszkos munkát.

Szörényi Levente és Bródy János sok mindent megmutattak művészetükből, úgy az Illés, mint a Fonográf együttesben, de az István, a király kétségkívül a legnagyobb közös alkotásuk, ami kiállta az idő próbáját. A melódiák és a különböző, szokatlannak tetsző hangszerek és stílusok Szörényi Levente munkáját dicsérik, míg a szövegíró, Bródy János kiválóan belecsempészett a darabba néhány elfeledett kifejezéseket, amely azóta is szókincsünk része.

A rockopera sikere azonban a két szerző tehetségén túl a szereplőknek is köszönhető, így Varga Miklósnak, aki az 1983-as, királydombi előadáson csupán hangban volt jelen. Mint mondta, egyáltalán nem bánta, hogy nem ő játszotta István királyt, hiszen egy ekkora produkcióban hangban jelen lenni is csodálatos élmény. Testben Pelsőczy László formálta meg a királyt, aminek oka az volt, hogy Koltay Lajos, a rendező, nem ismervén Varga Miklós színészi kvalitásait, nem mert rábízni egy ekkora szerepet. A lírai Istvánt jól ellensúlyozta a rockosabb Koppány, akit Vikidál Gyula keltett életre. Fonott hajával és szúrós tekintetével igazán tekintélyt parancsoló ellenfélnek bizonyult. A Koppány-oldal felvonultatta a korszak legnagyobb rockereit, Nagy Feró és Deák Bill Gyula is brillíroznak szerepeikben, akárcsak a Saroltot megformáló Berek Kati, vagy a szerelmes Gizellát alakító Sára Bernadette. E két világ közt lebegett a darabban Koppány lánya, Réka, akit a filmben Kovács Ottília jelenített meg, énekhangja pedig Sebestyén Márta volt. Olyan angyalt testesített meg, amire minden kornak szüksége van.

A darab különlegessége, hogy bár egymásnak feszülnek az indulatok és kibontakozik előttünk egy hatalmas, jelentős dráma, mindig jó érzéssel dőlünk hátra, miután megnéztük vagy meghallgattuk az István, a királyt. A miértre Bródy János találta meg a megfelelő választ: azért, mert legyen bármilyen csatározás vagy vita a színpadon, István és Koppány végül mindig együtt hajolnak meg.

Fotók: Urbán Tamás/ Fortepan