„Nem tudom még letenni ’56 témáját, pedig már szeretném” – interjú Pigniczky Réka dokumentumfilmessel

Kult

„Nem tudom még letenni ’56 témáját, pedig már szeretném” – interjú Pigniczky Réka dokumentumfilmessel

Magyarként amerikai, amerikaiként magyar, és mindkét szempontból a szubjektív történelem krónikása: Pigniczky Réka vizuális történetmesélő 56-os szülők gyermekeként élte meg a magyar forradalom sorsfordító hatásait. Politológiai és újságírói előképzettséggel vált dokumentumfilm-rendezővé. Személyes életútról és az elkészült filmek erejéről beszélgettünk.

Amerikában születtél, ’56-os szülők gyermekeként. Melyik lett az anyanyelved: a magyar vagy az angol? A nyelvészeti adatok szerint általában már az első, idegen nyelvi környezetben született generáció asszimilálódik nyelvhasználat szempontjából.

Pennsylvaniában születtem, de magyarul tanultam meg beszélni, ez volt az első nyelvem, és ötéves koromig kizárólag magyarul beszéltem. Nagy büszkeség ez számomra, hiszen a szüleim rengeteg energiát fektettek ebbe. Ők is nehezen tanultak meg angolul, tehát emiatt is természetes volt, hogy otthon magyarul beszéltünk, emellett

hittek abban, hogy mindenképpen hazamegyünk Magyarországra. Azt nem tudták, hogy mikor, de arra készültek, hogy a kommunizmus végéig maradnak csupán Amerikában.

Végül ottmaradtak, mert túl hosszúra nyúlt ez az időszak. Minket pedig inkubátorban neveltek: magyar templomba és magyar iskolába jártunk, magyar cserkészek voltunk – egészen egyetemista koromig az volt az érzésem, hogy kettős életet élek. Mindenki más amerikainak mondott bennünket, a szüleink pedig folyamatosan azt erősítették, hogy magyarok vagyunk.

Mikor tisztázódott benned, hogy hol vannak a hangsúlyok?

Egyetem alatt egy évet Spanyolországban töltöttem, ahol miután bemutatkoztam, közölték, hogy nem is amerikai a nevem. Erre azt feleltem, hogy persze, mert magyar vagyok, csak Pennsylvaniában születtem. Aztán a spanyolok csak erősködtek: „azért te mégiscsak amerikai vagy”. Így

tizenkilenc éves koromban döbbentem rá, hogy magyarok vagyunk, de amerikaiak:

valóban amerikai vagyok, mert amerikaiként nevelkedtem, de magyarként is.

Később a férjem, aki magyarországi magyar, segített megérteni, hogy mi, amerikai magyarok másképpen vagyunk magyarok, mint az itteniek.

Erdélyiként kicsit értem a kettősséget, de nagyon más a kontextus: a határon túli tömbmagyarság választhatta az asszimiláció elutasítását. A diaszpóra szórványmagyarsága ebből a szempontból kényszerpályán volt. Érzelmileg hogy élted meg ezt a kettős kötődést?

Számunkra ez nem volt nehéz, hiszen magyarnak lenni Amerikában pluszt, pozitív többletet jelent. Mi már ott születtünk, ’56-os menekültek gyermekeiként, tehát nem ugyanazt éltük át, mint például a II. világháború utáni menekültek, akik egy vesztes háborúból, ráadásul a rossz oldalról érkeztek.

Amikor elkezdtünk utazni az amerikai útlevéllel, megtapasztaltam, hogy szerte a világban milyen előnyökkel jár amerikai iratokkal, amerikai angolsággal és gondolkodással megjelenni. Természetesen jó érzés volt amerikainak lenni. De a magyar identitásom is hatalmas büszkeséggel töltött el: kincsnek érzem, hogy kétnyelvűek vagyunk, erős közösséget építettünk, és tisztában vagyunk a gyökereinkkel. Amerikában sok gyerek azt sem tudja, hogy honnan származik – egynegyed német, egynegyed más nemzetiségű például. Ez számunkra nem volt kérdés.

Mikor jöttél először Magyarországra?

Miután befejeztem az egyetemet, 1992-ben. Volt a University of California San Diego (UCSD) egyetemen egy szociológiatanárunk, Róna-Tas Ákos, akinek mondtam, hogy Kelet-Európával foglalkozom, és most, hogy lezajlott a rendszerváltás, haza szeretnék jönni, mert kíváncsi vagyok, mi van otthon. 22 éves voltam akkor, és frissen végzett politológusként össze is kötött az akkori SzDSz-szel, hogy velük dolgozzak, a parlamentben. Az itteni képviselők megdöbbenve tapasztalták, hogy anyanyelvi szinten beszélek magyarul, nem értették, honnan a nyelvtudásom, honnan ismerem a magyar népdalokat. A diaszpóra magyarsága akkor még jórészt láthatatlan volt idehaza, hiszen a szocializmusban nem nagyon szerettek külföldi magyar közösségekről hallani.

Valójában az volt a legnagyobb nehézség számomra, hogy éppen itthon kellett magyarázkodnom arról, hogy én magyar vagyok.

Dokumentumfilmesként rengeteget foglalkozol identitás-kérdésekkel, olykor a legnehezebb, szubjektív nézőpontból építve a narrációt. Ettől nagyon személyesek és erősek a történeteid. A legtöbben főként az identitás- és emlékezet témakörébe tartozó filmjeid, a Hazatérés és az Inkubátor kapcsán ismerik a nevedet. Kiknek készíted a filmjeidet?

Az első filmem, amit ’56-ról készítettem, angol narrációval készült. A Hazatérés – Egy szabadságharcos története című filmet (2006) édesapámról, Pigniczky Lászlóról készítettem, az ő ’56-os történetét szerettem volna felkutatni. Ezt a filmet nem elsősorban az itthoni magyaroknak szántam, hanem külföldieknek, akik keveset tudtak e témáról.

A Hazatérés című film

A második, az Inkubátor (2009) viszont már magyar narrációval készült, mert azt a hazaiaknak szántam. Azt szerettem volna megmutatni, hogy mi, amerikai magyarok milyenek vagyunk, és miért vagyunk ilyenek. Később a Megmaradni (2013) és a Lövészek (2017) is részben az ’56-os témát dolgozza fel.

Andrea Lauer Rice-szal közösen elindítottuk a The Memory Project-et, hogy létrehozzunk egy vizuális emlékgyűjteményt a diaszpórában élő magyarok ’56-os történeteiből, valamint a II. világháború idején elmenekültek történeteiből. Az volt a cél, hogy minél több tudást összegyűjtsünk a magyar forradalommal kapcsolatban, minél több élő szemtanút szólaltassunk meg, elsősorban a diaszpórából. Rengeteg anyag van, és bár próbálom abbahagyni a gyűjtést, mert filmrendezőként kicsit be is skatulyáztak a téma miatt, de még mindig jelentkeznek történetekkel.

Kondor László magyar fotós története, aki a vietnámi háborút is megjárta

Politológus, újságíró és dokumentumfilmes – melyik vagy ezek közül a leginkább?

Vizuális történetmesélő vagyok – most már, mert sokáig ezt sem mondtam magamról. Az egyfilmes alkotó még nem filmrendező, és én nem is vagyok tudatos filmrendező. Teljesen véletlenül kezdetem el filmezni, aztán persze beletanultam. A Hazatérés előtt volt egy meghatározó filmes élményem: Pearl Gluck, egy New York-i magyar haszid zsidó lány mesélte el az ottani haszid közösségből való kiszabadulásukat a Dívány című dokumentumfilmben. Elemi erővel hatottak rám a képsorok és a történetmesélés személyes mélysége. Amikor a Hazatérést és az Inkubátort elkészítettem, azt mondták rám, hogy én vagyok a magyarországi Michael Moore, de ő semmilyen értelemben nem inspirál engem, hiszen a saját véleményét szeretné rányomni mindenkire. Nekem nem ez a feladatom.

A legtöbb filmed személyes hangvételű, de a Hazatérés és az Inkubátor különösen is. Nem okozott nehézséget ennyire közel engedni magadhoz a kamerát?

Nem, hiszen éppen az volt a cél, hogy olyasmit mutassak, ami személyes és életszerű. A fogadtatással kapcsolatban viszont vegyesek a tapasztalataim: volt, akinek nem tetszett ez a nagyon intim történetmesélés, de a legtöbb embernek igen. És, ami a lényeg: aki látta, elkezdett kérdezni. Például a Hazatérés bemutatója után többen is odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy

ők is elkezdik felkutatni a családi történeteiket. Elkezdődött egyfajta önkeresés, és ez nagyon jó.

A magyarok számára ’56 a 20. század egyik nagy történelmi fordulópontja, tehát elvileg elég sokat tudunk róla. Mi volt az itthoni tapasztalatod az ’56-os témával?

Magyarországon ’56 sajnos leginkább konzervatív téma, sokszor focilabdaként használják, ami engem nagyon zavar. Előfordult már, hogy miután itthon ’56-osokkal találkoztam, a baloldali barátaim rám szóltak, hogy milyen konzervatív vagyok. Nagyon távol tartom magam minden ilyen címkézéstől, hiszen ahogy én foglalkozom a témával és a magyar kultúrával, annak nincs politikai hovatartozása. Nem is kell, hogy legyen, hiszen ez az egész magyarságot érintette.

Valójában

az emigrációban és itthon másképpen gondolkodnak ’56-ról – mindkét oldalon kialakultak sztereotípiák az érintettek megítélésében.

Előfordult, hogy Magyarországon azt mondták a menekültekről, hogy „elvándoroltak”, amire a szüleim nagyon dühösek lettek, hiszen ők nem kivándorlók voltak, el kellett hagyniuk az országot, és nagyon fura, hogy a magyarországi magyarok fejében így is feltevődik a kérdés, hogy a disszidenseknek jobb életük volt. Persze, az itteni szocialista állapotokhoz képest viszonylagos jólétben éltek, de nem lett mindenkiből gazdag ember.

Ellentmondásosnak tűnik ugyan, de a külföldi magyarokkal kapcsolatban a sztereotípia is élt, hogy mi jobban meg tudtuk őrizni a magyarságunkat, amiben van valami. 1948-ban, a II. világháború után itthon betiltották a cserkészetet, minket pedig ez tartott össze. Sőt, az ottani Magyar Cserkésszövetség őrizte meg a kulcsot és a rendszerváltás után ők hozták haza az újraalakult Magyar Cserkésszövetségnek.

A Hazatérés forgatásán – Forrás: 56films.hu

Az emigrációs magyarság körében is élnek sztereotípiák ’56-tal kapcsolatban?

Igen, és ezt, a másik oldalt viszont az itteni magyarok nem látják: az ’56-os emigráltak egészen a rendszerváltásig, de lehet, hogy mai napig sem értik, hogy az itthoniak hogy voltak képesek itt maradni, és elviselni egy elnyomó rendszer szörnyűségeit.

Az ő szemükben az igazán magyar érzelműek nem voltak hajlandóak lenyelni a Kádár-korszakot.

Aki itthon maradt, bizonyára kommunista – gondolták. Persze, ne általánosítsunk, de mindkét retorika érvényesült ’56-tal kapcsolatban. A külföldi magyarokban ehhez hozzáadódik az az alapélmény is, hogy úgy érzik, nagyon meg kellett dolgozniuk azért, hogy odakint megőrizhessék a magyarságukat.

Mi volt a legnehezebb számodra az ’56-os adatgyűjtésben és dokumentumfilm-készítésben?

Azt volt igazán nehéz megértetni a nézőkkel, hogy az ’56-ban menekültek számára mennyire nehéz volt itt hagyni mindent. Mind a 150 elkészült interjúban benne van, hogy óriási bátorság kellett a disszidáláshoz, hiszen nem tudták, mi várja őket a másik oldalon, de nagyon nagy fájdalom is kapcsolódott az elmenetelhez. Sokan életük végéig arra számítottak, hogy visszatérnek, de ez csak keveseknek sikerült. Apukám történetében éppen az a dráma, hogy ő soha nem tért vissza, ezzel a traumával élte végig az életét.

Folytatod az ’56-os téma feldolgozását?

Mai napig megkeresnek interjúalanyok, hogy elmondhassák a történetüket, és mindig előkerül egy-egy értékes és érdekes anyag, amit érdemes dokumentálni.

Nem tudom még letenni ezt a témát, pedig már szeretném.

Sok volt belőle, vagy úgy érzed, keveset tudsz már hozzátenni?

Az élet nem csak ’56-ról szól, engem is sok minden más érdekel. Dokumentumfilmesként is szélesebb a látóköröm, hiszen készítettem filmet a kazári népviseletről (Kazár – Bölcsőtől a sírig, 2008), Hudecz László építész életéről (Hudecz László élete, 2010), most pedig éppen a Kaláka Együttesről forgatunk filmet. Tehát az érdeklődésem sokkal tágabb, semhogy az ’56-os téma kitöltené dokumentarista és filmkészítői ambícióimat.

Amitől nehéz letenni, az egyrészt a folyamatos megkeresések, amelyekre nem lehet és nem is szabad nemet mondani, és a családi miliő: a szüleim életét annyira meghatározta ’56, hogy mindent ennek szűrőjén át élnek meg. Anyukám elmegy egy misére Magyarországon, és ha a prédikációban nem hangzik el semmi az ’56-os forradalomról, megsértődik, és kivonul a templomból. Persze, az én életemet is formálja ez a sorskörülmény, de én még nem éltem ’56-ban, és a családból kapott ilyen irányú impulzusok erősségét számomra

a szeptember 11-i merénylet már felülírta, mert helyszíni tudósító voltam akkor. Az volt az én ’56-om.

A Memory Project forgatásán – Forrás: 56films.hu

Hogyan szeretnéd lezárni a The Memory Project-et?

Mivel rengeteg értékes anyag van, hihetetlenül erős élmények és történetek, a sok felvételből összeraktunk egy filmet, aminek nagyon jó volt a fogadtatása. A Memory Project 1956/2021 tulajdonképpen egy beszélő fejes mozi, amely a személyes sorsokon keresztül egy társadalmi drámát épít föl. Nemcsak az események fontosak ebben az anyagban, hanem az annak hatására formálódó sorsok, a személyes megélések, a menekülés-történetek és a kordokumentum, hogy miként éltek azok a magyar menekültek.

Utolsó pillanatban vagyunk, hiszen sorra vesztíjük el az ’56-os események szemtanúit. Hogy látod, a fiatalabb generációk miként viszonyulnak a témához? Egyáltalán milyen tudással rendelkeznek ’56-ról?

Érdekes tapasztalom van ezzel kapcsolatban. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Intézetével közösen szerveztünk egy programot, amelyben a hallgatóknak olyan alkotásokat kellett létrehozniuk, amelyekben megmutatják, mit jelent számukra ’56. Nagyjából 40 hallgató jelentkezett, a végén, amikor már az installációk is a helyükre kerültek, 16 alkotást tudtunk bemutatni, és egy werkfilm is készült. A fiatalok többsége egyértelműen azt jelezte vissza, hogy nincs kapcsolatuk ’56-tal, ezért nem is nagyon tudnak viszonyulni hozzá. Nem azt mondták, hogy nem érdekli őket, hanem, hogy nem tudnak kapcsolódni a témához. Ez azért érdekes, mert közülük is sokan ’56-os magyarok leszármazottjai.

Kapcsándy Lajos a Corvin Közben harcolt, ma Napában van borászata

Hatalmas dokumentumanyag gyűlt össze a The Memory Project keretében. Mi lesz a sorsa az archívumnak?

Jelenleg minden online van, de gondolkodunk azon, hogyan lehetne kutatási platformot is elérhetővé tenni. Még nincs meg a megfelelő megoldás, mert több irányban is gondolkodunk: nem szeretnénk, hogy statikus archív anyag legyen, jó volna oktatásra is alkalmassá tenni, hiszen ezeket a történeteket hallgatva a fiatalok is könnyebben kialakíthatják saját hozzáállásukat ’56-hoz.

Más jellegű történeti téma is megtalált itthon: nemrégiben ukrán menekült gyerekekkel forgattál, a Nagykovácsiban működő Amerikai Iskolában. Hogy kerültél kapcsolatba velük?

A Voice of America-nak van egy 52 Documentary sorozata, ennek keretében kértek fel, hogy készítsek egy anyagot azokról az ukrán gyerekekről, akik itt rekedtek, Magyarországon. Ukrán pedagógus tanítja őket, Oksana, aki éppen Hajdúszoboszlón volt a gyerekeivel, amikor kitört a háború, és itt ragadt. A több mint száz gyereket összegyűjtő programot ő alapította, a nagykovácsi Amerikai Iskola pedig a helyszínt biztosítja hozzá. Minden oktatás az anyanyelvükön zajlik, és vegyes a korosztály: 4 évestől tinédzser korig járnak ide gyerekek. Így született meg a School Away From Home című dokumentumfilm.

Igazán szívszorító volt látni, hogy mindannyian állandó várakozásban élnek, azt várják, mikor térhetnek haza, és erre a kérdésre senki sem tud válaszolni. Ez most az egyik fő projektem, de több más munkám is van.

Említetted a Kaláka-filmet. Arról mit lehet tudni?

2020-ban kezdtünk el forgatni egy filmet a Kaláka együttesről egy dokumentumfilmes kolléganővel, Geller-Varga Zsuzsannával. Ő is, akárcsak én, a Kalákán nőtt fel, és az együttes most lett 50 éves, innen a gondolat, hogy valahogyan filmen is dolgozzuk fel ezt az időszakot. Ebben a mostani, zaklatott világban olyannak tűnik a Kaláka, mint egy oázis, egy különleges sziget, ami nagyon inspiráló. Nagyon jó együtt lenni velük. A film elkészítésével ezt az életérzést szeretnénk átadni.

Mikorra tervezitek a bemutatót?

Még lesz egy nagy forgatásunk, elmegyünk az együttessel Dél-Amerikába, aztán az utómunkák következnek. Szerintem 2023 őszén fogja látni a közönség.

Mennyire látsz előre a munkáidban? Milyen témák következnek még?

Van néhány bakancslistás témám, de mindig jönnek újak is. Klasszikus, nagy témáim is vannak: az anyaság és a gyász is, amikről persze tudom, hogy agyoncsépeltek, és kell találnom egy friss perspektívát, hogy újat mondhassak róluk személyes szemszögből is akár.

Ajánljuk még:

„Úgy képzeltem, Magyarországon még bocskaiban sétálnak az utcán” – 56-os disszidensek leszármazottaival beszélgettünk

USA, Kanada, Argentína, Ausztrália… nagyon különböző országok, de abban hasonlítanak, hogy mind a négy országban nagyszámú magyar közösség él, amelynek tagjai rendületlenül őrzik a magyar kultúra szeretetét. Cserkészcsapatok, magyar templomok, magyar iskolák és néptánccsoportok segítik az egykori kivándorlók leszármazottait, hogy meg tudják őrizni magyar identitásukat. Négy fiatallal beszélgettem, akik egy-egy ilyen diaszpórában nőttek fel.

 

Már követem az oldalt

X