A tél szürke egyhangúsága nálam a belső feltöltődésről szól. Ilyenkor jóval kevesebb a munkám, illetve ami van, annak időbeliségéről magam rendelkezem. Ekkor van tehát kapacitásom az elmaradt regények olvasására, a szakkönyvek tanulmányozására, a vágyott kiállítások megtekintésére, virágmagok rendszerezésére, új videók vágására. Szóval sok csöndes, lélekemelő és szellemet inspiráló elfoglaltságra, amelyek kiszínezik a szürkeséget.
Idén szépen sorba szedtem a dolgokat, és ugyan majdnem lemaradtam a Vaszary kiállításról a Nemzeti Galériában, de azért csak sikerült megnézni, és mellette a XIX. század nevezetes festőinek munkáiban is el tudtam mélyülni. Bejártam a felújított, pompás Operaházat egy épületsétán, foglalkoztam gyönyörű ruha- és csipkekölteményekkel, utána a budapesti borkultúrával. E szerteágazó kultúrprogramhoz nagyon jól illett a Monet-kiállítás, amiről nem akartam csak azért lemondani, mert Bécsben van.
Éppen más okból is meg kellett látogatnom a világ egyik legélhetőbb városát, így felültem a vonatra, ami 160-nal röpített az osztrák főváros felé. A kiállítást a Marx Halle-ban rendezték, amely helyén egykor az állatvásárokat tartották, a környező utcák nevei is erre utalnak. A szépen helyreállított csarnoképület ma kulturális programoknak ad otthont.
Claude Monet-nak, az impresszionizmus mesterének festészete éppen akkor teljesedett ki, amikor a Császárváros is virágkorát élte, ezért is érdekes városnézéssel egybekötött kiállításlátogatást tervezni. Kerteket ábrázoló festményei egészen megkapó és bájos világba röpítik a nézőt, vízililiomaival egyszerűen nem lehet betelni.
„Nincs egyéb érdemem, mint hogy közvetlenül a természetet festettem, és megpróbáltam visszaadni impresszióimat a legillékonyabb effektusokról”
– vallotta Monet saját művészetéről.
A fekete drapériával borított bécsi kiállítótérben labirintusszerű útvonalon vezették végig az érdeklődőket Monet munkásságát bemutatva. Rendhagyó kiállítás ez: nincs egy fia Monet-kép sem, ellenben néhány alkotása megelevenedik, zenét hallunk, és különböző mozgó vetítések jelenítik meg a festett tájakat, ezúttal a liliomokat. A kidolgozott installációk és vetítések a zenével kombinálva túlzás nélkül olyan élénk és túláradó élményvilágot hoztak létre, ami által szinte kézzelfoghatóvá vált a festményen ábrázolt táj.
A növények finom színei, a levegő rezgése, a fényjelenségek, a színes árnyékok, a tükröződések teszik az élményt – ahogyan a Monet-képeket is – egészen nagyszerűvé. A többszáz éves festmények számomra valóban életre keltek, szinte azt érezhettük, hogy magunk is beleolvadunk a tájba. Szinte beleszédültem a színekbe. Mint hatalmas tengeri halrajok, úgy úsztak ki a képek a keretből, úgy kerítettek hatalmukba a formák, az árnyalatok. Szinte lebegtem egyik képtől a másikig – és egyszer csak a kijáratnál találtam magam. A kétszer kettő józansága hullott rám, nem is hittem a szememnek, hogy csak ennyi volt? Huszonkét euróért? Ez volt az első gondolatom.
Aztán végigjártam még egyszer a tényleg icipici kiállítást, hogy újra megérintsen a képek 3D-s vibrálása. Kétes érzések közt forgolódtam a termekben: tetszett, amit láttam, de keveseltem. Számomra újszerű volt az élmény, hogy így is közeledhetünk közel kétszázéves festményekhez, hogy a technikának hála olyan módon kapcsolódhatok a múlthoz és a művészet által valamilyen örök értékhez, mint korábban soha. De nem tudtam elfogadni, hogy egy (egyszeri költséggel létrehozható) installációért ennyit kérjenek. Szívesen költök szívemnek kedves, lelket simogató programokra, most mégis megmozdult bennem a dolgozó nő: mennyit is kell nekem ezért a programért munkálkodni? Monet nagyságához, az élményhez egy sokkal nagyobb szabású tárlat lett volna méltó. Biztos sokba került a technika, a megvalósítás, de bennem maradt egy kis hiányérzet.
A kijáratnál szóba elegyedtem néhány látogatóval, akik igen savanyú arccal szedelőzködtek. Ők a művész megcsúfolásának, egyenesen a művek tönkretételének érezték azt, hogy a tárlat illúzióra épült. Nem lehet a művészetet így átalakítani a modern világ szerint, vallották.
Szinte szégyelltem, hogy nekem tetszett, és élvezetesnek tartottam. Szívből ajánlom, aki teheti, és a következő hetekben Bécsbe látogat, nézze meg élje át ezt a kiállítást!
A tündérrózsák azóta álmaimban rendre táncra kelnek. Olykor arra ébredek, hogy a szinte körülölel a pasztell színvilág, mint halrajok a képeken, simogatnak körbe – és ezért az élményért már lehet, nem is sok a huszonkét euró.
Ízelítő a kiállításból:
Ajánljuk még:
Egy dal fogja megmenteni a világot – interjú Francesco Lotoróval, aki a koncentrációs táborok zenéjét kutatja
Pészah és a széder-est: mit taníthat a zsidók ünnepe?
„Itt minden egyes kő regényekbe illő történeteket mesélhetne” – speciális idegenvezetéssel jártuk be Krakkót
