Kult

Miért akarjuk mindenáron végigolvasni a rossz könyvet is?

A jó könyveket le sem tudja tenni az ember, a rosszakat viszont olykor szívesen letennénk, mégsem tesszük. Sokszor erőltetjük, és végigolvassuk őket, holott pontosan tudjuk, hogy időpazarlás, amit csinálunk. Mindennek ellenére megvan az oka annak, hogy a rossz könyvet sem tesszük félre!

Olvasni jó. Egy izgalmas könyv kiránt a saját világunkból, s olyan helyre repít, ahol még sohasem jártunk, mégis ismerjük minden egyes pontját. A történetek által új embereket ismerünk meg, könnyűszerrel elkezdünk kötődni hozzájuk, és szomorúan vesszük tudomásul, amikor a történet végére érve búcsúzni kényszerülünk. Vannak azonban olyan könyvek, amik nemcsak hogy nem szippantanak be minket az író által kitalált világba, hanem szabályosan kínlódás végigolvasni őket – valamilyen oknál fogva mégsem nyugszunk addig, míg végig nem rágjuk rajta magunkat. De miért is van ez így?

A könyv és az egó harca

Egy könyv célja, hogy érzelmeket váltson ki belőlünk. Szeretjük érezni a pillangókat a gyomrunkban éppen úgy, ahogy a szerelmes főhős, szeretünk félni, ha a kedvenc szereplőnket üldözik, és néhanap a sírás is jólesik, amikor – ahogy az életben, úgy az irodalomban – valami nem jól alakul. Előfordul, hogy történet vagy a szereplők ellenszenvet váltanak ki, vagy ami még rosszabb: nincsenek érzéseink. Nem tudunk kötődni a karakterekhez, és emiatt az sem köti le figyelmünket, hogy mi történik, hiszen

érdektelen szereplők nélkül a cselekmény is érdektelenné válik. Mégis olvasunk tovább rendületlenül.

Ennek fő oka abban rejlik, hogy az ember lelkiismeretes, és egy megkezdett feladatot mindenáron véghez akarja vinni. A könyv annál a pontnál, hogy nem szívesen olvassuk, feladattá válik, és ha abbahagyjuk, eluralkodik rajtunk a befejezetlenség érzése, amit igencsak nehezen viselünk, hiszen ösztönös igényünk van a lezárásra, ezt már a pszichológia számos kutatása bizonyította (érdeklődőknek Kruglanski írásait javasoljuk). Ha valamit nem fejezünk be, ha kérdéseket nyitva hagyunk, teret adunk az ismeretlennek, esélyt teremtünk arra, hogy lemaradjunk bizonyos részletek megismeréséről, ez pedig akár félelmet is kelthet bennünk. Tisztább sor, kellemesebb érzés, ha azt hihetjük, szinte mindent tudunk, legalábbis mindent megtettünk – például befejeztük a könyvet, és bizonyosan tudjuk, hogy rossz volt, nemcsak sejtjük ezt... 

Emellett legtöbben reménykedünk is: mi van, ha jobbá válik a könyv? Ha csak később válik igazán jóvá? Mi van, ha van egy csavar, amiért mégis érdemes folytatni?

Annak, hogy nem hagyunk abba egy rossz könyvet, „gazdasági” okai is lehetnek: az úgynevezett „Sunk Cost Fallacy”, azaz a „beleölt költség téveszméje” arra utal, hogy ha valamibe időt, pénzt és energiát fektettünk, bármi áron szeretnénk látni az eredményét, még akkor is, ha további befektetéseket igényel. Egy könyv esetében az árán túl több óránk is rámehet az olvasásra, és nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt, ha valamiért nem működik a „kémia” köztünk és a könyv között.

Ilyenkor sok esetben rákeresünk az adott kötetre, és a hozzászólásokban szeretnénk biztató szavakra lelni. Ha többen nyilatkoznak az adott műről pozitívan, ismét nekivágunk, és csak azért fejezzük be, mert nem akarjuk elhinni, hogy végig olyan lesz, amilyen. Amikor aztán 

magunkra büszkén, ám a történetben véglegesen csalódva becsukjuk a könyvet, felmerül a kérdés: megérte?

Ha meg is kapjuk az áhított fordulatot, ajánlanánk másoknak, vagy éppen újraolvasnánk?

Nem szeretjük, ha egy könyv győzedelmeskedik felettünk, holott valójában az egónk mondatja velünk, hogy végig kell rágnunk magunkat a nemszeretem köteteken, ugyanis amikor befejezzük azokat, egyfajta trófeává válnak. Ha engedünk neki, és félbehagyjuk, kudarcként tekintünk rá – de lehetne ez másképpen!

Így tegyük félre

Ha bűntudat gyötörne minket amiatt, hogy abbahagyunk egy könyvet, tegyük fel magunknak a kérdést: kinek tartozunk? Az írónak, magunknak vagy netán a könyvnek? Ismerjük fel, hogy csak mi döntöttünk úgy, hogy végigrágjuk magunkat rajta,

senki nem fogja számonkérni, hogy mi volt az utolsó oldalon. Nincs tétje, és valójában csak magunknak adunk egy nehéz, de talán hasztalan leckét, ha mindenképp befejeznénk a rossz könyvet is.

Egy könyv sem olyan, mint egy félbehagyott étel vagy egy el nem végzett feladat otthon vagy a munkában. Az irodalom célja, hogy kapjunk tőle valamit – ha úgy érezzük, hogy elvesz tőlünk a művészet, akkor jó eséllyel tévúton járunk. És ha ennél pragmatikusabb megfontolások szerint éljük az életet, gondoljunk arra, hogy annyi idő alatt, amennyit a számunkra rossz könyvre pazarolunk, más, nekünk szóló kötetet is a kezünkbe vehetünk!  

Ajánljuk még:

Soltvadkerti fagylalt-idill – egy kánikulai délutánról

Míg egyeseknek egész évben fagylaltszezon van, a „klasszikus” értelemben vett időszak ez idő tájt kezdődik. Nem vagyok nagy „gombócoló”, tavalyelőtt pedig elég nagy utat tettem meg fagyiig – és engem lepett meg a legjobban, hogy kincsre leltem Soltvadkerten. Nosztalgiázós óda következik az ország valószínű egyik legjobb fagyizójához.