„Legszívesebben valóságkutató lennék” – interjú Békés Itala színésznővel

Van valami nyers őszinteség abban, ahogy a múló időhöz és saját életkorához viszonyul. Nem szokványos, hogy színpadra termett hölgyek ilyen nyíltan beszéljenek a korukról, ennyire természetesen kezeljék az idő látható nyomait.

A legfontosabb a természetesség. A színpadon is arra törekszünk, hogy természetesek legyünk. Bár a természetességet születésünkkor hozzuk magunkkal, nem szabad, hogy az idők folyamán ránk ragadjon valami művi. A fiatalokat is arra ösztökélem, hogy még az érvényesülés érdekében is vigyázzanak, nehogy valami magatartásformát felvegyenek, inkább magukat találják meg: az a legfontosabb. „Azt csináltam magamból, amit nem lehetett, s amit tudtam volna csinálni, nem csináltam. Rossz jelmezt öltöttem magamra. Mindjárt annak ismertek, ami nem voltam és én nem tiltakoztam s elvesztettem magam. Mikor az álarcot le akartam tépni, az arcomhoz ragadt. Mire letéptem és megnéztem magam a tükörben, már megöregedtem” – mondja Fernando Pessoa Trafik című versében.

A Pál utcai fiúkban, Nemecsek szerepében, 1954-ben – Fotó: Békés Itala

Nagyon egyszerűnek tetszik, de úgy sejtem, ez korántsem  könnyű, meg kell dolgozni érte az életben is, a színpadon pedig különösen. Mit kell tenni ahhoz, hogy  sikerüljön?

Egy művész soha nem a színpadon romlik el, hanem az életben. Nemcsak az jön le a színpadról, amit mondasz, hanem az is, amit gondolsz. Az ember tiszta lappal indul gyerekként, és ezt a gyerekkori tisztaságot, a „Paradicsomot” meg kell őrizni. „A művészet a valóság közvetlen látása, célja, hogy eltakarítsa a társadalom által szentesített, hasznosnak látszó jelképeket, hazugságokat, áligazságokat, mindent, ami elleplezi előlünk a valóságot, hogy magával a valósággal állítson minket szembe” – mondja Bergson. Ilyen értelemben egy nagy takarítási vállalat vagyunk. Akkor érjük el a minőségi változást az életünkben, amikor kiszakadunk az én központosításából, amikor eljutunk oda, hogy senkik legyünk.

Maga a társadalom is elvárja bizonyos magatartásminták megtanulását és gyakorlását, így a hétköznapokban szinte mindig szerepekben viselkedünk, sőt: sok színész játékán is ez érződik, hogy a megformált karaktert társadalmi elvárások alapján alakítják. Létezik egyáltalán olyan színész, aki a társadalmi elvárásoktól függetlenül képes hiteles alakításra?

Egy igazi művész nem vesz fel magatartásformákat, nem viselkedik, mert attól modorossá válhat. Minden ember karakter, minden szerep karakter. A szó onnan származik, hogy amikor még ekhós szekéren járták a vidéket a társulatok, amiket általában egy apa, egy anya, egy szép fiatal lány, egy szép fiatal férfi alkotott, volt egy karakterszínész, egy „natrubursch”, aki mindenféle szerepet jól tudott játszani. Ő volt az igazi tehetség.  

1962-ben a cirkuszban – Fotó: Békés Itala

Miből fakad az a műfaji sokszínűség, amely egész pályaívét meghatározza?

Húsz műfajban dolgoztam pályám során, a gyerekdaraboktól kezdve a pantomimen át az egyszemélyes színházig, filmekig, könyvekig, lemezekig stb. Az élet is sokszínű és az ember úgy érzi, hogy esetleg a valóságból többet lát, akkor az a hivatása, hogy eljuttassa a közönséghez. Például a gondolatiskolában a fiatalokat hozzásegítse a képességük kibontakozásához, a tánctanító lemezzel a gátlásos embereket otthon megtanítsa táncolni – mikor milyen műfajt kíván meg a mondanivaló. 

Ebből ered a Művészi Képességfejlesztő Gondolatiskola ötlete is?

Igen, azt a fiatalokat hozzásegítse a képességük kibontakozásához, mert az iskolában nem mindig tudják kifejteni a képességeiket. 

A sok műfajba sorolhatjuk a könyvírást is. A könyvek közül a Hogyan lettem senki? című önéletrajzi és színháztörténeti munkájából ismerheti meg jobban a nagyközönség. Nem mai darab, 1993-ban jelent meg. Azóta eltelt majdnem 30 év – van, akinek ez majdnem egy pályányi idő. Lesz folytatása is a könyvnek?

Igen, hozzá kellett írni a két kiadást is megért eredetihez az elmúlt 30 évet, így a harmadik, bővített kiadás március 23-ára, a születésnapomra jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában. Ami ennél is érdekesebb, hogy ebből a könyvből én készítettem egy tíz részből álló animációs filmet is, ami még nem jött létre, de közben Mácsai Pál igazgatónak nagyon megtetszett, és készítettünk belőle egy beszélgetést, Ezt meséld el, Itala! címmel, amelynek a bemutatója január 24-én lesz, az Örkény István Színházban. Ő lesz a kérdező, én pedig válaszolok. 

A nő című előadásban, 1969-ben – Fotó: Békés Itala

A könyvírás és a készülő produkció mellett min dolgozik jelenleg?

Enyedi Ildikó filmrendező látott engem évekkel ezelőtt a Meggyeskert című Csehov-darabban, amelyben Filcet, az öreg szolgát játszottam, és nagyon megtetszett neki. Küldött nekem egy gyönyörű levelet, amelyben leírta, hogy a következő filmjét nekem írja. Ez még a pandémia előtt volt, ha egészségben megérem, lehet, hogy az lesz a következő munkám. A jövőben játszódó filmben egy 150 éves kíváncsi kiborgot fogok alakítani, aki gyermekkori élményei alapján tekint vissza erre a világra.

Ma rendkívül érdekesnek, különlegesnek hat, ha valaki többféle műfajban is dolgozik. Tökéletesen illik lényére és pályájára egyaránt. 1947-ben lépett először színpadra, 50 évig dolgozott a Madách Színház társulatában, sokáig kisfiúszerepeket kapott: gyakorlatilag be kellett bizonyítania, hogy női szerepekben is hiteleset tud alkotni. Hogy élte meg ezt a sokféleséget?

Az Úttörő Színház fiúszerepeinek skatulyájából nem volt könnyű kitörni, szinte egész pályámon végigkísért. Borzalmasan nehéz volt megélni, hogy

kimondanom sem volt szabad, hogy női szerepeket szeretnék játszani.

Úgy tartották a rendezők, hogy nekem a fiúszerepekre kell Kossuth-díjat kapnom. Az is előfordult, hogy Nemecsek Ernő néninek címzett rajongói levelet kaptam.

A Honvéd Színházban hadititokban katonáknak játszani: az sem lehet álma egy fiatal színésznőnek. Aztán a pantotmim szám népszerűsége elvitt a Madách Színházba, ahol 50 évig voltam, rengeteg szerepet játszottam, sok sikert megértem, minden díjat megkaptam, a Kossuth-díjjal bezárólag. Az Egyszemélyes Színházzal rengeteget utaztam, Indiától Afrikáig, Brazíliától Amerikáig, Japánig, Kínáig, de a legjobban az Örkény Színházban érzem magam.

1969-ben alapította meg Egyszemélyes Színházát és mutatta be A Nő című nagysikerű produkcióját. Hogyan fogadta a közönség az ismert színésznő vadonatúj bemutatkozását?

Óriási sikere volt, a darab tíz év alatt több mint ezer előadást ért meg, nagyon jó kritikákat kapott. Sok konfliktus volt miatta, mert nagyon merész volt. Mátrai Betegh Béla színikritikus, rendező nagyon találóan írta akkor az előadás kapcsán: „Békés Itala nem szorítható bele sajátos és ritka szerepkörbe. Valamelyik színészi vonása folyvást kiütközne a körből, túlmutatna a szűkített határokon: ha komikának használnám, parlagon maradna a drámaisága, ha tragikának, belefojtanám könnyed készségét a csevegésre. Naivának okos, szendének frivol, kamaszfiúnak túlságosan nő, hempergő ördögfiókának komoly és szigorú arkangyal.”

Más sztereotípiába is próbáltak belekényszeríteni?

Igen, parasztasszony szerepébe. 1962-ben a Felmegyek a miniszterhez című filmben Balogh Bódog rátarti parasztember feleségét, Julit játszottam, ami akkor nagy siker volt. Ezek után próbáltak rám osztani parasztasszonyszerepeket, de tudni kell nemet is mondani.

Sokszor kellett nemet mondania szerepekre?

Igen, sokszor mondtam nemet, de ezzel nem dicsekszik az ember.

Hátránya is származott belőle? Azért kérdezem, mert nem találni negatív kritikát az életművében.

Persze, hogy volt hátránya, de ha visszagondolok, ma sem döntenék másképpen. Meg kell tanulni nemet mondani, ha az ember meg szeretné őrizni önmagát.

Mit jelent a maximalizmus?

Maximalizmus az, hogy az ember addig nem nyugszik, amíg ki nem hozza magából a lehető legjobbat. Ha a művészet nem maximalista, akkor mi a művészet?

Jól sejtem, hogy ezt a maximalizmust a családból hozza? Békés István művelődéstörténész, író, műfordító és Rita Furlani gyönyörű olasz színművésznő lányaként felnőni, művésztestvérekkel körülvéve – értő kritikus közegben – egyet jelenthetett azzal, hogy a belső mérce szerinti minimum egyben a maximum is volt.

A szüleim nagyon szigorú kritikusok voltak. Nem is akarták, hogy a pályára lépjünk, mert apa azt mondta, csak elsőnek érdemes lenni ezen a pályán vagy semminek. Nem tudta, hogy milyen tehetségesek vagyunk, ezért ki kellett tanulnunk mindannyiunknak egy-egy mesterséget.

Így lettem mestervizsgás női szabó.

Velem még szigorúbb volt, mert nem szerettem tanulni. A 95 év alatt életem egyik legnagyobb tapasztalata mindaz, amit nem tudok és nem tanultam meg, mert nagyon hiányzik.