Könyvek kiskamasz lányoknak – újraolvastam gyermekkorom kedvenceit

Nagyon hiányzik az olvasás élménye, szomorúsággal tölt el, hogy az egyetem kezdete óta, vagyis több mint tíz éve kilencven százalékban csak tanulmányokon, tankönyveken sikerült átrágnom magam. Aztán amikor az iskolás éveknek vége lett, nem találtam vissza a könyvekhez, pedig többször is próbálkoztam, sikertelenül.

Most újra nekiveselkedtem, és főleg azért dolgozok ezen, mert tudom, mekkora könyvmoly voltam tizenöt-húsz évvel ezelőtt, és az a kislány valahol biztos, hogy bennem lakik még. Elsős vagy másodikos koromban kaphattam meg a Harry Potter és a bölcsek kövét, és aztán minden születésnapra, karácsonyra a varázslóköteteket vette nekem ajándékba édesanyám. Az utolsót, a Halál ereklyéit is rekordidő alatt olvastam el, még a naplómba is feljegyeztem a pontos dátumát.

A köteteket nagyjából két-három évente újraolvasom, a többi gyermek- és tinédzserkori kedvencemről azonban méltatlanul elfeledkeztem. Így most, hogy az idei nyaram küldetése az olvasás beépítése lett a mindennapjaimba, úgy döntöttem, ismét fellapozom a régi könyveket, és beszámolok arról, mely író munkásságáért voltam oda annak idején egri általános iskolásként. Persze, a teljesség igénye nélkül, hiszen a tucatnyi olvasmány között ott volt például az édesanyámtól megörökölt Adrian Mole naplója vagy a gyerekkönyvtárban egy véletlen során megismert Nógrádi Gábor regényei is.

Jacqueline Wilson: Titkok

A Bath-ban született Jacqueline Wilsont évekig a kedvenc írómnak mondtam mindenhol, ahol kérdezték, és ott is, ahol nem. Nem kamuztam, tényleg így volt, de kicsit hozzátett a rajongáshoz az is, hogy egy viszonylag ismeretlen nevet hangoztathattam, így rejtélyesnek és szofisztikáltnak tűntem. Wilson legjobb műve a Titkok, amit két éve megtaláltam otthon, és azt hiszem, két délutánba telt az elolvasása: csalódottan konstatáltam, milyen rövid, pedig nekem a világot jelentette akkor.

A történet szerint Treasure-t, a szegény, hányatott sorsú családból származó kislányt összesodorja a sors a gazdag szülők gyermekével, Indiával, akinek az élete nem is állhatna messzebb az övétől, mégis egy csapásra a legjobb barátok lesznek. Sőt, amikor Treasure menekülni kényszerül erőszakos mostohaapja elől, India rejti el fényűző lakásuk padlásán, amit szülei észre sem vesznek: hogy is vennék, mikor az sem tűnik fel nekik, hogy házasságuk épp szétesőben?

A regényből nemcsak a barátságról tanul az ember, hanem Anna Frank naplójáról is!

De Wilson Lányok-sorozatát is teljes szívvel szeretem a mai napig, és ha kislányom lesz, nagyon remélem, ő is elolvassa majd a három, kamasz barátnőről szóló köteteket. Ugyanígy ajánlom hasonló korúaknak a Tracy Beakert, a Micsoda anyát, a Lola Rose-t és a Tündérek és titkokat is.

Christine Nöstlinger: Gréti története

Az 1936-os, bécsi születésű Nöstlinger könyveiből csak a Gréti-trilógiát olvastam (Gréti története, Gréti és Öcsi, Gréti szerelmes), és teljesen igaz rájuk, hogy akkor kell olvasni őket, amikor egyidősek vagyunk a szereplőkkel, felnőtt fejjel már kevésbé nyújtanak nagy élményt. Bár 1988-ban íródott, a történet simán játszódhatna a kétezres években is. Amikor  elsőként a kezembe került, még igencsak távol állt tőlem a „fiúzás”, barátokban sem bővelkedtem és a szüleim sem voltak válófélben úgy, mint a főszereplő felmenői, így csak egy ponton tudtam vele azonosulni:

volt egy idegesítő öccse.

Azonban a könyvek nagyon fontos témákat dolgoznak fel könnyed, fogyasztható stílusban, Gréti ugyanis sokat küzd szülei válásával, súlyproblémáival és testképzavarával, az első szerelemmel és az első fiúval, aki komolyan érdeklődik iránta: vajon ugyanaz a kettő? De szóba kerül a regényekben az AIDS, a szerelmi háromszögek, a testvéri és szülő-gyerek kapcsolatok sokfélesége is.

Viszont levon az értékéből a szleng indokolatlan használata. A való életben egyáltalán nem zavar a káromkodás és a szleng, hiszen én is így beszélek, ám írásban sok esetben kellemetlennek, erőltetettnek hat, pláne akkor, ha olyan kifejezésekről van szó, amelyek egy mai fiatal soha nem ejtene ki a száján.

Thomas Brezina – Fiúk kizárva!

A szintén osztrák Brezina idén töltötte be hatvanadik életévét, nemcsak íróként, hanem televíziós műsorvezetőként is dolgozik a határon túl, én pedig odavoltam a Fiúk kizárva! című sorozatáért.

Összesen huszonnégy részt és öt különkiadást ért meg a széria, amelynek főszereplője két mostohatestvér, Lizi (egyes helyeken Lizzie) és Tinka. Egyiküknek meghalt az édesanyja, a másiknak pedig az apukája lépett le egy nő miatt a családtól, viszont az egyedül maradt szülők egymásba szeretnek, így családjaik egyesülnek – Lizi és Tinka pedig sokáig ki nem állhatják egymást, hiszen nem is lehetnének különbözőbbek. Azonban egy közös titok összeköti őket:

kiderül, hogy boszorkányok.

A kifejezetten lányoknak íródott könyvsorozat tele van humorral, fordulatokkal és persze sok varázslattal, láthatatlan macskával és testvéri viszályokkal. Az író ügyesen megmutatja benne, milyen kiskamaszként az élet egy nagy mozaikcsaládban, hogyan álljon helyt az ember otthon, az iskolában és a varázsvilágban egyszerre, közben pedig szórakoztat és elgondolkodtatja az olvasót. Jó könyv kiskamasz lányoknak.

Louis Sachar – Laura titkos társasága

2006-ban jelent meg Magyarországon Louis Sachar amerikai gyermekkönyvíró műve Laura titkos társasága címmel. Én ekkor találkoztam először Sachar nevével és munkásságával, pedig addigra már szép számú regényt tudhatott magáénak – amiket aztán be is pótoltam az évek során. Ő írta ugyanis a Stanley, a szerencse fia (amit meg is filmesítettek), a Bradley, az osztály réme, a David nem hagyja magát című gyerekkönyveket, és az ő tollából került ki a Carla nem adja fel című kötet is.

Újraolvasva „a Laurát” megrohantak az emlékek, ugyanis kissé magányos általános iskolásként folyton klubot akartam alapítani – ezt utólag ennek a könyvnek tudom be. Emlékeim szerint legalább félévente belefogtam egy-egy új klub összerántásába, és próbáltam beszervezni az osztálytársaim ilyen-olyan alapon, úgy rémlik, a közös nevező sokszor valamilyen állat szeretete, esetleg egy másik osztálytárs utálata volt.

A történet röviden: a regénybeli kiskamasz Laurának van egy viseltes baseball sapkája, amelyen a furcsa, Malacvár felirat díszeleg, ő pedig elhatározza, hogy – az iskola szigorú szabályai ellenére – ezen a néven fog klubot alapítani. A Malacvár szupertitkos, nem mindenki kerülhet be, és a tagoknak zálogot is kell adni annak érdekében, hogy biztosan ne beszéljenek róla senkinek. Azonban valami félresiklik, és egy félreértés következtében már két, egymással rivalizáló tiltott klub lesz az osztályban. Felnőttként is szórakoztató és megmosolyogtató olvasni a regényt, és hiába íródott 1987-ben, cseppet sem fogott rajta az idő.

A legjobb könyv kiskamasz lányoknak

Az 1874-ben született kanadai írónő, M. Montgomery Anne-kötetei az első olyan könyvek voltak az életemben, amelyek nem a jelenben játszódtak (ha nem számoljuk bele a kötelező olvasmányokat, élükön az Egri csillagokkal és A Pál utcai fiúkkal), és azonnal beleszerettem az 1800-as évek végén a Prince Edward-szigeten játszódó kalandokba. Mindig is sokat, gyorsan beszélő kislány voltam – ez ma a kislány jelző kivételével még mindig igaz – ezért aztán amikor megismerkedtem Anne-nel, úgy éreztem, végre valaki megért engem.

Teljes mellszélességgel álltam ki mellette képzeletben, amikor bántották őt a többiek, mert „furcsa” volt, és bár a könyv Dianát írta le Anne legjobb barátjának, az én fejemben én voltam az, mert Diana túl tökéletes és – főhősünk szavaival élve – földhözragadt volt egy ilyen különleges kislányhoz. Imádtam, ahogy az árvaházban nevelkedett Anne elképzelte magának az életet, amije nem volt, a ruháit, amikre nem volt pénz, és azt is, hogy mennyire szerette őt az idős testvérpár, Matthew és Marilla, minden hibája ellenére is. Egyik adaptált filmsorozatot sem néztem meg, mert tudtam, hogy nem szolgáltatnának igazságot a vörös hajú csodának akkor sem, ha betűről betűre adaptálták volna, hiszen Anne a fejemben élő verzióját csak én ismerem. Maradjon is így.

A könyvet viszont bárkinek bármikor ajánlanám, nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is.