Kilakoltatás: egy magyar film, amiért újra megéri moziba menni

Az ember sajátja, hogy azt hiszi, érti a dolgokat. Ha kellően nagyképű, azt is gondolhatja magáról: okos. Nagy veszélye van ennek, hiszen igen sok mindent nem tudunk. Csakhogy hiányosságainkról gondolkodni igazán félelmetes. Erőtlennek érezzük tőle magunkat, és az önértékelésünknek sem feltétlenül tesz jót, ha tökéletlenségünkről elmélkedünk. Épp ezért szeretjük megúszni az olyan helyzeteket, amelyekben kiderülhetne, milyen sok mindent nem tudunk a világról.

Mert mégis hányan tudják elmondani, hogyan jut áram a villamosba, amin utazunk? Hogyan készül a cipőfűzőnk, amit megkötünk? Milyen anyagokból áll a virágföld, amit a balkonkertben szétszórunk a cserép alján? Ezer kérdést tehetünk fel mindenkinek, amire nem tudja a választ. Természetes dolog, hogy menekülünk az ilyen kellemetlen szembesítések elől. Ezért kerüljük a helyzeteket, amiben butának tűnhetnénk. Máskor éppen állást foglalunk, és szentül hisszük, hogy aki tőlünk eltérően gondolkozik, nem normális – még akkor is, ha a téma nem fekete-fehér, ezáltal álláspontunk sem lehet százszázalékosan helyes. Megint máskor azt mondjuk, mi nem tudjuk, miért történik az, ami, de a fejünk felett eldöntetett a sorsunk. Mentegetjük magunkat passzivitásunkért.

Érettebb megoldás lehet, ha megpróbálunk a világ egy kis szeletében elmélyülni. Ha egy területhez értünk, vagy legalább igyekszünk minél jobban érteni hozzá, már értékes tagjai lehetünk a társadalomnak – és innen nézve teljesen mindegy, hogy az ácsmunkához vagy az atomfizikához konyítunk-e. Csak valamihez, bármihez akarjunk érteni. Legyen egy ügyünk, ami miatt felkelünk az ágyból.

A Kilakoltatás című film szereplőinek van ilyen ügye. Ricsi (Orosz Ákos) élete első kilakoltatását szeretné levezényelni. Ilona (Nagy Mari) nem szeretné elhagyni az otthonát, szeretné bizonyítani, hogy rendes gyereket nevelt, aki kihúzza a csávából. Verának (Mészáros Blanka) eltökélt szándéka megmutatni, hogy a család nem predesztinál semmire, járhatsz a magad útján anélkül, hogy felégetnéd a gyerekkorodhoz kötő összes hidat.

A történet nem bonyolult, fizikai síkon semmiképp: egyetlen helyszínen egyetlen délelőtt történéseit láthatjuk a képeken. A főszereplő, Ricsi kilakoltatna egy asszonyt, Ilonát, kertvárosi kádárkockájából. Vera, a lelkes önkéntes hívatlanul segítene Ilonának, mert vallja: az embereknek lakhatásra, nem zaklatásra van szüksége. Vera egyébiránt Ricsi testvére. A történet egyetlen szereplője sem gonosz, még csak rosszat sem akar senki. Mindenki a maga világrendje szerint hisz, s csinál ezért valamit. Nem tökéletesek, és nagyon sok mindent nem tudnak – ettől is lesznek szerethetők.

A film, ahogyan az élet is, ilyen szempontból nagyon egyszerű, egysíkú. A mélyrétegek felfejtése jelenti az izgalmat, a szereplők között, körülöttük, bennük zajló események vizsgálata. A Kilakoltatásban nincsenek drámai nagyjelenetek. Hála Istennek nincsenek drámainak szánt közelítések, magvasnak szánt, túltolt hallgatások sem. Egyensúly van, haszonleső abszurditás és szeretetteljes emberség együtt; amolyan kertvárosi katarzisok, amelyek egy mai magyar kilakoltatás során valóban helyet kaphatnak.

Fazekas Máté rendező első nagyjátékfilmje jó. Képes úgy feldolgozni a kilakoltatás személyi drámáját és erkölcsi kérdéseit, hogy közben a közönség lehetőséget kap a nevetésre és a gondolkodásra is. Nem rágja a szádba, hogy aktivista, rendőr vagy bírósági végrehajtó legyél, és nem is ítél el azért, ha bármelyik feladatban részt vállalsz. Kérdéseket vet fel, azt is finoman – ha akarod, meghallod őket, és ha nem, továbbra sem kell foglalkoznod velük.

A Kilakoltatás ügyesen játszik velünk: azokat a húrokat pengeti meg, amelyeknek hangját szánt szándékkal kerüljük el a hétköznapokban. Mert nem sokat gondolkodunk azon, mi lesz azzal az évi 1500-2000 emberrel, akit kitesznek az otthonukból, arra pedig még kevesebb figyelmet fordítunk, milyen érzés lehet egy ilyen ház új lakójának lenni.

 

A Kilakoltatás feldobja a labdát, hogy most mégis mélázzunk ezen kicsit. Nem köldöknézősen, se nem kardunkba dőlősen. Csak úgy egyszerűen, a maga valójában lássuk meg egyszer, mi minden történik körülöttünk. Aztán tegyük magunkban helyre, miért olyan eltolt ez a világ, amilyen.

Az én válaszom az, hogy sok esetben nem csúnya bankok gonosz döntései rontják meg az életünket. Inkább egyének döntései, félmondatai, szándékos és véletlen lépései határozzák meg azt, hogy mi történik velünk. És ez még mindig sokkal szebb és biztatóbb, mint bármilyen más opció. Mert így számítanak az ügyeink, számítanak a tetteink. Ha rosszat csinálunk, változtathatunk. Ha jó dolgokat csinálunk, jó irányba alakulhat a világ. Van ok és van okozat. Vannak érvek és vannak előre mozdító erők. Mert mi, emberek, számítunk.

Nyitókép: Budapest Film