„Kikalandoznék már a bölcs öregasszony szerepéből” – interjú Nagy Marival

Papírforma szerint tudjuk, hogy 60 éves vagy, de igazából hány évesnek érzed magad?

1357, körülbelül. Nem tudom. 

Azért kérdezem, mert az a benyomásom, hogy a nagyon idős emberek bölcsességével tudsz figyelni.

Igen, valahogy – és ez most hülyén fog hangzani – így születtem. Furcsa dolog ám, mert egészen a korai időszaktól vannak emlékeim. A nagyanyám nevelt, a szüleim szinte éjjel nappal dolgoztak a gyárban. Gyakorlatilag öregasszonyok között nőttem fel, az ő történeteiken. Az életemnek ez a része és ezek a történetek olyanok, mintha egy más film menne bennem. Egy fekete-fehér képi világ, ahogy a nagyanyám mindig mesélt, én meg tágra nyílt szemekkel hallgattam, hogy milyen történetek voltak a 30-as években falun, hogy az ő gyerekkora milyen volt. Aztán utána megtanultam olvasni: az megint egy más világot jelentett. Figyelésre, hallgatásra ösztönzött a gyerekkorom.

Hogy készülsz a szerepeidre? Mik azok a szükségletek amik nélkül nem vagy meg?

Ha kapok egy szerepet, gyötör a kíváncsiság, hogy milyen ez az ember. Illetve milyen lesz a rendezővel dolgozni, milyen lesz együtt a többiekkel, meg tudom-e csinálni. Ez hajt engem arra, hogy minél több információt felszedjek a rendezőtől vagy a partnereimtől és a szerepemre való reagálásukból. Nekem ezek mind sokat jelentenek, mert építik az én figurámat. Amikor a Kaposvári Színházban súgó voltam, akkor is ez a figyelem volt a legfontosabb. A súgó van ott az első perctől kezdve az utolsóig egy-egy előadásban. Én 18-tól 19 éves koromig csak néztem és figyeltem a próbákat, ittam a szavakat, a mondatokat, a helyzetet. 

Segítő szerepből lettél színész. Milyen volt a súgólyukból a színpadra kerülni?

Egy másodpercig sem akartam súgó lenni. Azon kívül, hogy figyeltem, mindig nagyon keveset tudtam segíteni mert, egyrészt elbámészkodtam, másrészt sokkal jobban tudtam a szöveget, mint a színész, és nem értettem, hogy miért nem tudja. Most már tudom, hogy ez nem olyan egyszerű.

Veled kapcsolatban használták azt a kifejezést, hogy „fregoli-színész”. Ez mit jelent? 

Az egy színházi szakszó. Én magam is próbálom megfejteni, én Holl Istvántól hallottam. 

Bántó?

Nem, egyáltalán nem. Ez egy nagyon pontos kifejezés valakire, akiről bármit el lehet képzelni, rá lehet akasztani. Volt egy olyan évad, amikor végleteket játszottam: öregasszonyt és nagyon fiatal kislányt, szinte gyermeket. Játszottam kisfiút is 55 évesen, nem kisfiús eszközökkel. Tehát minden benne van a karakteremben és, ha olyan rendezői koncepció van, ezt elő lehet hozni. Nem vagyok tipizálható. 

Valóban nem illenek rád sztereotípiák. A Csongor és Tündében a Nagy Mari-féle Mirigy nagyon más, mint amit másoktól láttunk. Valahogy még a nagyon sztereotipizálható kategóriákban is, mint például egy boszorkány figurája, nagyon különlegeset mutatsz.

Én A részleget meg a Simon mágust szeretem nagyon. Az a kedvencem. Van benne egy jelenet, amire büszke vagyok, azt szeretem a legjobban az egész „művészetemből”. A Simon mágusban francia tolmácsot játszottam, végig szőke parókában úgy, hogy egy hangot nem tudok franciául. Ott van egy helyzet, amikor le kell vegyem a parókát, és ott vagyok barna hosszú hajjal. Ez a kedvencem. Valahogy úgy elcsodálkozom, hogy ki ez a lány, aki ilyen tehetséges, ilyen szép és ilyen jól csinálta.  

Mi vonzott a színészi pályára?

Korán volt televíziónk, és csodálatos sorozatok voltak a tévében, például A fekete város Venczel Verával. Ezek szerintem húzták a generációmat a színház felé. Volt a faluban hetente egy nap mozivetítés és aztán ott volt a Kaposvári Színház, ahová vittek minket gyerekelőadásokra. Talán ezek azok az élmények, és persze a regények, amelyek hatására el tudtam magam képzelni és bele tudtam magam élni drámai helyzetbe. De lámpalázas kislány voltam. Olyannyira, hogy én iskolai Ki mit tud?-on egy verset sem tudtam elmondani. Volt egy nagyon jó magyartanárom, akivel minden költőt úgy foglaltunk össze, hogy nekünk kellet összeállítanunk egy kis műsort róla. Az egyik ilyen osztály-műsorunkkal kikerültünk a városi Ki mit tud?-ra, ahol én is mondtam verset. Fogalmam sincs, hányadikok lettünk, de pár nap múlva kijött a zsűrielnök a faluba, az iskolába, és mondta, hogy én lettem a városi versmondóverseny győztese. Így tört meg a jég.

Aztán próbáltad a Színművészetit, de végül elengedted.  

Igen, mert Kaposvár annyira meghatározó, eleven, lélegző, öntörvényű és nagyszerű műhely volt. Láttam magam körül, hogy a többiek is tudtak Színművészeti nélkül is színészek leni. Persze, hogy könnyedén elengedtem.

Sosem volt ebből hátrányod? 

Nem. Hacsak az nem, hogy 8 év alatt lettem színész, nem 4 év alatt. Mármint papíron.

Hogyan korszakolnád az eddigi aktív éveidet? 

Kaposvár, majd a szabadúszó évek, amikor sok helyen dolgoztam, aztán az Újszínház és a Nemzeti. 

Melyik áll hozzád közelebb a társulati lét vagy a szabadúszás? 

Szerintem a társulati lét. Amikor szabadúszóként a Stúdió K-ban dolgoztam, ott is egy társulatban voltam, csak nem voltam tag. Aztán később a Krétakörben és a Radnóti Színházban is. Mindig csapatban voltunk. Mai napig jó barátságban vagyunk egymással, és ha kell valami, mondjuk beugrani valaki helyére, akkor megyek.

Most mire vagy kíváncsi? Mire figyelsz jobban?  

Ebben a pillanatban azon gondolkozom, hogy igazat adjak neked abban, amit félve mondtál: hogy idősebb ember érzetét keltem. Ez azért lehet, mert annyi sok idős, bölcs asszonyt játszottam az utóbbi tízen évben. Azoknak az életkora meg a problémái összeadódnak: egy évben játszottam négy dajkát. Ezek között az öregasszonyi sorsok között különbséget tenni is egy nagyon izgalmas feladat. Ha nőci szerepeket játszottam volna, akkor nyilván az épített volna engem valamilyenné.

Azért zseniális volt az örömlány szerep is, a Nyugalom című filmben. 

Sose felejtem el: Alföldi Robi azt mondta: „Csúnyítsátok el!” Kivitt smink- és ruhapróbára. Elkezdtek festegetni, de egyre helyesebb lettem. Fél óra múlva: “Csináljatok valami frizurát, mert egyre szebb”. Még tovább sminkeltek, mire azt mondta: „Állítsátok tus alá”.  Ott álltam a zuhany alatt, lecsorgott az a sok festék és még mindig helyesebb voltam a kelleténél. Végül meglett az a film, és azt mondtam: ez lesz az, amiben senki sem fog felismerni. Ehhez képest már a második vagy, aki felemlegeti. Egyébként nagyon szerettem. 

Melyik életkort szereted játszani leginkább? Mindent játszottál már, nagyon széles a skála.

Úgy jártam ezekkel a dajkákkal meg öregasszonyokkal, a bölcsességemmel, hogy már kikalandoznék belőlük. Megint úgy vágynék valamilyen Mirigyre, borzasztóra.

Tudom, hogy jó ember látszatát keltem, de szeretnék egy rettenetet eljátszani.       

Nekem úgy tűnik, nincsenek benned indulatok.

Pont Mirigynél volt az, hogy tudtam, milyen fájdalmas ennek az öregasszonynak az élete, hogy milyen dolgokat tesz a fiatalok, a boldogság, a szerelem ellen. Mégis azt kerestem benne, hogy mitől ilyen. Őszintén tudom, hogy egy szerencsétlen öregasszony, hiába szeretnék én gengsztereket játszani, amikor azt keresném, hogy miért lettek gengszterek. Anyám szerint előbb tanultam meg beszélni, mint járni. Volt egy bádog tányérunk, amin egy szőke kisfiú pingált egy virágot, és én ettem és meséltem, ettem és meséltem. Anyám kipróbálta, hogy adott egy szalvétát és akkor meséltem a szalvétáról.

Ezért nem működnek a sztereotípiák, hiszen a történetmesélés közben kihalnak. Ez működik a színpadon is, és ez az ösztön érződik rajtad is, hogy mesélsz, nem „alakítasz”.

Nem akarok alakítani, én mesélek. 

Mi volt neked a legnehezebb, mivel küzdöttél meg a leginkább pályád során? Mondjuk, nem tudom, hogy mi lehet nehéz egy ilyen kíváncsi embernek, mert a kíváncsiságban nagyon sok feszültség feloldódik.

Igen, és egy csomó feszültség termelődik is, mert minél több információt nyersz, annál bizonytalanabbá is tudsz válni. Egy pontban az embert azt érezheti, hogy belefullad. Soha nem szabad hagynom, hogy túlkomplikáljam, kell az agyamban egy olyan résznek lennie, ami azt mondja: „Na Mari, most állj le! Menj vissza a kiindulási pontra, mert ebből nem lesz jó dolog!”

Hogy lehet téged „jól” rendezni? Milyennek kellene lennie a rendezőnek, hogy a legjobb lehess a színpadon?

Azzal tudok jól együtt dolgozni, akiről megérzem, hogy szeret engem és bízik bennem. Annak nyert ügye van. Ott szárnyalni tudok. Amikor viszont azt érzem, hogy valami baja van velem, akkor be tudok fordulni és begörcsölök, később persze rájövök, hogy hülyeség. Hiszen ez egy folyamat része. Akkor kigubancolom magam belőle, és megyek tovább.      

Mi munkál erősebben benned: a megfelelési kényszer, hogy nagyon jó legyen az előadás, vagy önmagadat kell meggyőznöd elsősorban, hogy ezt én így tudom a legjobban csinálni? Nem biztos, hogy ez vagylagos.

Tulajdonképpen a legjobb annak a vágynak a beteljesülése, hogy az az előadás, amin éppen sokat dolgozunk, az nagyon jó legyen. Ne csak, mint színházi előadás, hanem nekünk, színészeknek is nagyon jó legyen alakítani, részt venni benne. Jó érzéseket adjon, ami építi az embert. Ezért kell valahogy minden munkában küzdeni és ezt csak együtt lehet megugrani rendezőstől, színészestől, kellékestől. Az a legjobb a színházban, ha nem úgy fejezzük be, hogy „Na, megvolt!”, hanem „Istenem, de jó volt!”. Néha még ilyenkor se jó az előadás kritikailag.

Sok mellékszerepben, epizódszerepben láthattunk. Ezek azért sem lehetnek egyszerű alakítások, mert kétszeresen kell megdolgozni a néző figyelméért. Kitől lested el az ezekhez szükséges technikákat?

A Kaposvári iskola adta a legtöbbet. És persze az éppen aktuális kis szerepekből is tanultam az idők során.

Volt három néma szerepem is; azokból tanultam a legeslegtöbbet.

Például Jordán Tamás rendezte a Petra von Kant keserű könnyei című Fassbinder drámát, aztán filmet is csinált belőle; Lázár Kati volt Petra von Kant, én meg a titkárnője, Marlene. Azt végig némán kellet asszisztálnom. Írógépelni, borítékot leragasztani, ceruzát rágni. Annyi apróságot kellett csinálni némán, nem zavarni, de mégis egy fontos embernek látszani. Akkor azt nagyon élveztem, abban lubickolni lehetett, hogy játszom a tekintettemmel. Aztán Jeles András rendezte nálunk a Valahol Oroszországban-t, ami a Három nővérnek egy olyan adaptációja volt, hogy csak az első kettő felvonást eljátszottuk el hagyományosan, aztán bejöttek furcsa, álarcos figurák. Ott 26 évesen a cselédlány szerepét kaptam meg: leejti a villát, lekoppintja a gyertyát. Azt végig kellet dolgoznom, úgy, hogy a Molnár Gál Péter azt írta: a 15. főszerepet formáltam meg. Aztán volt a Paraszt Hamlet, amit a Babarczy László rendezett, ahol egy értelmi fogyatékos kisfiú voltam, úgy kellett némán végignézni a történetet, az megint egy más logikát kívánt.

Az ilyen szerepekben mindig tanul az ember, és akkor valahogy ráérez, hogy mi is az, hogy jelenlét. Valószínű, a kényszer is szülte, hogy nem játszottam főszerepet. Bár nem esett jól, hogy nem főszerepeket játszom, éltem a lehetőségekkel.                                               

Volt olyan szerepálmod, amit nagyon eljátszanál vagy eljátszottál volna?

A Liliomból Julikát szerettem volna, de talán nem baj, hogy nem sikerült, mert akkor a nagyanyámat játszottam volna el. Ilyen közelségbe kerülni egy szerepálomhoz, egy figurához, akit nagyon jól ismersz és szeretnéd megcsinálni, az néha nagy bukta. Nem mindig sikerül: ha nincs távolságtartás a szereppel, elvész a rálátás is.

Mit csináltatok a pandémia alatt? 

Filmet forgattunk: a Vándorló leveleket.  Jövőre lehet majd megnézni.  

Mit csinálsz most?

Most sok apró dolgom van. Az a terv, hogy Július 15-én meglesz a Rómeó és Júlia bemutatója, lesz belőle 3 előadás. Meg, hogy egy kicsit együtt tudjak lenni a születésnapomon a férjemmel, a fiammal, és a menyemmel, meg a Ropi kutyával.