Keresztes Ilona az egy.hu-nál folytatja: „megérett a helyzet a váltásra”

Nagy váltásra szántad el magad: elköszöntél a majd’ 30 éves Vendég a háznál című műsortól és az MTVA-tól is. Az egy.hu csapatához csatlakozol. Mi ösztönzött továbblépésre?

Több szempontból is megérett a helyzet a váltásra. Régóta, éppen 23 éve dolgoztam a Kossuth Rádiónál, és 10 évig vezettem a Vendég a háznál-t. Ennyi idő alatt bele tudtam tenni mindazt, ami én vagyok, és amit fontosnak tartok, most átadom a helyet a többieknek. Nagyon jó csapatot építettem ki, akik kiváló műsorokat készítenek ezután is.

A távozásom másik oka, hogy az emberi méltóságot érintő témák és a hit kérdései nagyon érdekelnek, ezek a kérdések a közszolgálati kereteket néha szétfeszítik, ezért szeretnék ezekkel szabadabb keretek között foglalkozni. Az egy.hu oldalt az indulása óta követtem. Értékes, színes, a rázósabb témákra is nyitott, szabad, gondolkodásra inspiráló felület. Nagyon jólesett a meghívás, a fogadtatás, és most örömmel csatlakozom a csapathoz. Zajlik az előkészítő munka, és hamarosan egy nagyon szerethető tartalommal fogunk elindulni itt. Egyelőre annyit árulnék el, hogy gyerekekkel fogunk dolgozni.

Megszoktuk tőled, hogy állandó nézőpontváltásra készteted a közönséget: a gyerekekkel készült műsoraid bennünket, felnőtteket is arra figyelmeztetnek, hogy emlékezzünk saját gyermeki énünkre, a gyermeki lét kiszolgáltatottságára, törékenységére. Egész eddigi pályádnak ez a vezérfonala. Hogy él benned ez a téma?

Bennem az van ezzel kapcsolatban, hogy az ember élete egyetlen egység, a fogantatásától a haláláig. Mindaz, ami történik velünk életünk bármely szakaszában, az velünk van, és visszük, mint csomagot, mint gazdagságot, nyomot, emléket, mint minket formáló erőt. Jó, ha őrizzük, felismerjük és szeretjük magunkban a bennünk rejlő gyermeket, hiszen így könnyebben megértjük magunkat, és nagyon sok minden tisztázódhat is bennünk. Másrészt egészen másképp tudunk a gyerekekkel is foglalkozni. Ez így van, ahogy mondod, a gyerek nagyon kicsi, nagyon kiszolgáltatott, nagyon cuki – és végtelenségig képes alkalmazkodni: függ a szülő szeretetétől. Bármire képes, hogy el ne veszítse azt, vagy éppen azért, hogy elnyerje, ha nincs meg. Azt gondolom, hogy a gyermek velünk együtt élő teljes méltósággal rendelkező ember, akire így kell tekintenünk. Nem kezelhetjük úgy, mint egy kicsi felnőttet, nem azzal válik teljes értékű emberré, ha felnőtt döntésekkel terheljük őt, hanem a neki járó, az általa viselhető szabadság, figyelem és értékek által. Ehhez szükséges az, hogy figyeljünk rájuk, és meghalljuk, mit mondanak a gyerekek.

 Fotó: Krisztics Barbara / egy.hu

Mit kell ahhoz tennünk, hogy valóban meghalljuk, amit mondanak?

Időt kell szánni rájuk, és jól kell tudni velük beszélgetni. Borzasztóan tud zavarni például, ha a gyerek mond valamit, és a felnőtt nevet rajta. Amikor a gyerek beszél, nagyon komolyan mondja, és nem szabad kinevetni, mert akkor egyszer csak elhallgat, vagy azt tanulja meg, hogy a felnőttek figyelmét bohóckodással lehet elnyerni. Sokkal fontosabb lenne, hogy beszélgetőpartnerré nőjön fel, illetve, hogy mi beszélgetőpartnerei lehessünk. Ez már a bölcsőben elkezdődik, amikor az első gesztusaival jelez, azután a félig kimondott szavak és számtalan egyéb jelzés jelenti az ő nyelvét, amivel kommunikál. Ezeket meg kell tudni érteni, és vissza kell tükrözni neki, hogy értjük őt.

Négy gyerek anyukájaként kezdted a rádiózást. Nem lehetett könnyű vállalni ennyi aprósággal a média által megkövetelt pörgést. Ki volt a legnagyobb segítőd ezen az úton?

Elég izgalmas dolog volt 33 évesen, négy nem túl nagy gyerekkel ezt abszolválni, de persze nagyon boldog voltam. A férjem segített elsősorban, aki felismerte, hogy ez nekem milyen nagy vágyam. Teljesen mellém állt, átalakította a munkarendjét, az időbeosztását azért, hogy én elmehessek, amikor kell. A műsorokat is, amelyeket készítettem, meg tudtam vele beszélni. Minden módon támogatott, ez nagyon sokat jelentett. 

A gyermekek iránti érdeklődésed nemcsak a magánéletedet, de egész pályádat is végigkíséri: a Zeneművészeti Főiskola után, ahol nagybőgő- és szolfézsszakon végeztél, szolfézst tanítottál gyerekeknek, majd a médiában is a gyerek és a család a központi témáid. 

Szerintem a Jóisten adott nekem valami antennát, ami a gyerekek felé nyitott. A tanítás is érdekelt, de nem elsősorban a zenetanítás. Szeretem a zenét, szerettem muzsikálni, de a zenei pálya nekem inkább vargabetű: a szolfézstanításban és a hangszeroktatásban is sokkal inkább érdekelt maga a gyerek, mint a hangszer vagy az, amit tanítottam éppen. Később is, amikor olyan helyzetbe kerültem, hogy gyerekekkel foglalkozzak, maga a gyerek és az őt körülvevő család izgatott.

Fotó: Krisztics Barbara / egy.hu

Manapság inkább kivétel, mint szabály, hogy egy lány 21 évesen férjhez megy, négy gyermeket szül, és mindvégig megmarad a szerető családi egység. Nem volt benned félelem olyan fiatalon a nagycsaládos élettel kapcsolatban?

Nagycsaládban nőttem fel, és egyáltalán nem féltem a családalapítástól. Annyira természetes volt, hogyan működik a nagycsalád: én is vigyáztam tizenéves koromtól kezdve nemcsak a testvéreimre, hanem az unokatestvéreimre is. Teljesen kézre állt nekem, hogyan kell megfogni egy csecsemőt – biztos voltam abban, hogy anyaként is menni fog. Attól sem igazán tartottam, hogy ne tudnánk megélni. Szüleim pedagógusok voltak, és nagyon be kellett osztani minden forintot, nem éltünk nagylábon. Megtapasztaltam, hogy lehet élni akkor is, ha nincs meg minden, vagy nem azonnal van, esetleg soha nem lesz meg minden. Persze lehetnek hiányok is, amelyek fájdalmasak, és enyhíteni szeretné az ember, de nem ezeken múlik az élet, a jóság és az egymás iránti szeretet. Ezeket megtapasztaltam, ezért nem féltem az élettől.

Sem a gyerekkoromat, sem a szüleim működését nem látom rózsaszínűnek, ideálisnak. Én is elhatároztam, hogy majd tökéletesen csinálom, de nyilván nem sikerült, és ma már tudom, mit változtatnék. Akármennyire szeretnénk, a nevelésben nem lehetünk tökéletesek, de nagyon sokat segít, ha van arra terep, hogy beszélgessünk ezekről, tudatosabban gondolkodjunk.

Valóban, a hitelességhez nem az idealizáláson keresztül vezet az út. A médiának pedig hatalmas felelőssége van a hiteles családminta kialakításában és ez nagyobbrészt az ott dolgozók személyén is múlik.

Nagyon nagy a felelősségünk például abban, hogy ne szélsőségeket mutassunk, hanem segítsük az átlagos működést. Ne istenítsünk hírességeket, ne dramatizáljunk feleslegesen olyan nehézségeket, amelyek átvészelhetőek és megoldhatóak.

Jó lenne, ha úgy tudnánk végigmenni az életünkön, hogy kapnánk hozzá egy térképet, amin tudatosan lehet lépkedni. Annyi mindent tudunk már a családi működésről, ami rendszerbe foglalható és nagyon egyszerűen átadható bárkinek, hogy jó lenne, ha az egyes életszakaszokra fel tudnánk készülni. Jegyesfelkészítők vannak ugyan, de minden életszakaszra fel kéne készítenünk önmagunkat meg egymást: a szülővé válásra, a kamaszkori nehézségekre, a gyerekek elengedésére, a nagyszülőségre és arra is, hogy egyszer egyikünk egyedül marad. Beiratkoztam a Semmelweis Egyetem mentálhigiéné képzésére, mert úgy látom, hogy az élethez, a munkához és a civil tevékenységemhez is szükséges ez a tudás.

Fotó: Krisztics Barbara / egy.hu 

Új szereppel ajándékozott meg az élet, nem is olyan régen: nagyszülők lettetek. A négy fiú után jött egy...

Természetesen fiú unoka. Mi öten vagyunk lányok, Tamásék négyen fiúk, így a fiúk javára billent a mérleg. Nemsokára nyolchónapos az unokánk. Hatalmas öröm és feltöltődés látni a fiatalokat, hogy szeretik egymást. Nagyon jó érzés boldognak látni a gyerekeinket, látni, mennyire helyes a menyem, és megtapasztalni nemcsak az egymás iránt érzett, de felénk is áradó szeretetüket.

Több mérföldkőn is túl vagy már pályád során is, az utóbbi időben pedig évente kaptál rangos szakmai és közéleti elismeréseket: Táncsics Mihály-díjas, Tőkéczki László-díjas és Prima Primissima díjas újságíró vagy. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?

Nagyon nagy örömet jelentenek. Jólestek ezek a díjak, jólesett az elismerés. Többször vállaltam be nehezebb témákat, amikhez sokan nem mernek hozzákezdeni. Mindig arra törekedtem, hogy ezekkel valódi segítséget adjak. Ezek a díjak, főleg a Prima Primissima közönségdíj azt igazolta vissza, hogy így érdemes dolgozni. Nem tudnék úgy távozni a pályáról, hogy óvatosságból kerülgettem az embereket és a családokat érintő életbevágóan fontos kérdéseket. Igazából ezért volt számomra meglepetés, hogy ezt nemcsak elfogadják, de díjazzák is. Ennek mentén szeretnék haladni itt, az egy.hu felületén is. Mert mindenkinek kell egy biztos pont, és azon leszek, hogy a rám bízott rovatokban ehhez segítséget adjak.