Kávéházi nyomozók: mégis, ki ez a pasi?!

Azzal kezdődött, hogy elolvasott egy cikket a Kisasszonyokról, vagyis a legújabb, felkapott Kisasszonyok verzióról és fennakadt a szeme egy félmondaton. Nem emlékszem pontosan, de valami olyasmi lehetett, hogy korunk legszebb francia férfija... És akkor mindketten megpróbáltunk visszaemlékezni erre a tüneményre, ott a növényes-madaras kedvenc kávézónkban, ahol minden lehetséges, mert a képek, a pincérnők, de még az asztalnemű is mintha valamelyik Burton-, Jeunet-, vagy Anderson-féle wonderlandből szökött volna. De nem sikerült.

Aztán egyszer csak ez a lesütött szemű Aliz mélyen a szemembe néz és azt suttogja: „Ő az”.

És már mutatja is apró képenként a férfit (Louis Garrell), ahogy mindenféle vörös szőnyegeken nemes arcél ide, mély pillantás oda, elegáns fiúcska, majd tornacipős laza középkorú (pont, mint mi), mindenféle szíveken tipor. Nagy múltú színészdinasztia sarja, Magyarországon az Álmodozók című filmben..., ésatöbbi. És épp kezdenénk vitatni, hogy kinek mennyire, és mik az esélyeink – csak tenné már el azt a telefont! A következő pillanatban a még mindig (sőt...) szexi Leticia Casta ugrik elő, aki még mindig (már örökre?) előttünk jár. Legalábbis közelebb hozzá, lévén a felesége.

Jó, mondom, mély levegőt veszek, és a szomorú eseményhez illő, icipicivel sötétebb tónusú hangon azt mondom: új téma. Csakhogy míg én az új témámmal jönnék, ő megint nyomogat egy sort, és „ki a fene az a Valeria Bruni Tedeschi?” mormolja, meg „micsoda név!” Odaintem az egyik elvarázsolt pincérlányt, és még két kör gyömbéres teát kérek: hadd úszkáljanak a nagy, kör alakúra metszett gyömbérdarabok apatikus halak gyanánt a szemünk előtt. Megszoktuk, megszerettük, mondhatnám, igényeljük már. Pincérnő ábrándos mosollyal el.

Barátném soká hallgat, majd felcsapja az asztalra a telefont és újjáéledt izgalommal megkutatjuk az olasz-francia Valeria Bruni Tedeschit, aki öt évig volt a nála tizenkilenc évvel fiatalabb Louis élettársa, partnere és rendezője. Majd megkutatjuk Leticia Castát is, és találunk egy filmet, amit viszont Garrell rendezett, főbb szerepekben Castával, valami vékonyka kislánnyal és saját magával. És akkor megkutatjuk a vékonyka kislányt is, és kiderül róla, hogy Melody Rose-nak hívják és Johnny Depp és a francia Vanessa Paradis lánya. Ekkor már ömlik minden, Johnny új felesége, verekedések, botrányok, ki-ki mellett állt ki ésatöbbi. Szerencsére megjön a tea, kicsit nézzük a gyömbérdarabkákat, meditálunk.

Miután ilyen jól eltöltöttük a délutánt, átugrunk egy szupermarketbe, ami mindenféle akciókat ígér, de hiába tébolygunk kenyérsütők, kávéfőzők és epilátorok között végül megint a DVD-szekciónál kötünk ki. Hihetetlen, hogy még mindig árulják őket, ráadásul milyen drágán! Hoppá – kiált a barátnőm, s vígan meglobogtat egy hatszázforintosat.

Színésznők. Rendező: Valeria Bruni Tedeschi. Főszereplő: ugyanő. De lám, a szinoszpis szerint jön majd a húszéves Louis (a filmbéli Eric), ő meg hiába negyven, meg nagy színésznő: puff, egymásba szeretnek.

Az éjszakai pihenést nem sajnálva megnézzük a filmet, s ha mást is érdekelne ideírom a teljes címet: Színésznők...avagy a tegnap esti álom. A film ugyanis nagyon jó (de tényleg!) Semmit sem árulok el róla, mert hatszáz forintért ki ne venné meg? Ráadásul benne van Louis, ez a különös Valeria, meg némi Turgenyev. Műfaját tekintve pedig tragikomédia. Mi kell még?

Az a baj, hogy ha az ember egyszer elkezdi, akkor már nem könnyű leállni vele. Még mindig annyi a megválaszolatlan kérdés.

Tudni akartuk, miért ment szét a pár, akiket annyira megkedveltünk a filmben. A netről ez is kiderült. Tudni akartuk ki volt az új nő, tudni akartunk mindent. Egyre dolgozott bennünk a Színésznők (most már a Színésznők, és nem a Kisasszonyok), és hiába tudtuk, hogy egy ponton muszáj lesz elengednünk Valeriát és Louist, egyre kifogásokat kerestünk. De végül sikerült. A telefon a táskába került, a táska a vállra, a napok teltek, és mi nem gondoltunk többé Louis-ra. Mígnem egy mit sem sejtő ismerős egész ártatlanul ki nem bökte, hogy Louis (a mi Louis-nk) nemrég a mi (ugye) Enyedi Ildikónkkal forgatott, és ebből megértettük, hogy valójában sokkal közelebb van hozzánk, mint gondoltuk. Legalábbis volt. A nyári forgatás alatt.

Újra a kávézónkban ülünk és várunk. Egészen nyugodtak vagyunk. Várjuk a teát, a teában úszó gyömbérdarabokat, és az ábrándos pincérnőt, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Nézem a barátnőmet, és nézzük az elhaladó budai lezsereket, de legbelül igenis várunk, s ez a várakozás éltet bennünket. Várjuk az őszt s vele A feleségem történetét. Titokban azt is várjuk, mi lesz azután.