Jégszűz vagy engedelmes kiskatona? – 80 éves Catherine Deneuve

Catherine Deneuve azon francia nők közé tartozik, akiket nem kell bemutatni senkinek. Hat évtizede szerepel világszerte ismert filmekben, és nagyjából ugyanennyi ideje szépségideál. Megmutatta, hogyan lehet a kamera előtt (többnyire) méltósággal öregedni, és jó színésznőnek lenni nyolcvanévesen is. Az ikonikus színésznő arca mai napig nemcsak filmjeikből köszönhet ránk, hiszen 1985-ben róla mintázták néhány szoborhoz Franciaország nemzeti jelképének, a francia köztársaság allegorikus alakjának, Marianne-nek külsejét. 

 

Deneuve már tizenhárom évesen filmben szerepelt, ami nem is számít igazán korai kezdésnek, ha figyelembe vesszük, hogy színészcsaládba született. Szülei színpadi színészek voltak, és nővére, a fiatalon elhunyt, nem kevésbé tehetséges Françoise Dorléac is hasonló pályát nézett ki magának. Deneuve tehát korán kipróbálta magát a szakmában, de csak huszonegy évesen, az 1964-es Cherbourg-i esernyők című romantikus filmmusicalben hívta fel magára a szélesebb közönség figyelmét, melyben a női főszerepet játszotta. 

A következő évben már Roman Polanski első angol nyelvű alkotásában, az Iszonyatban tűnt fel, mint a mentálisan labilis Carole, akit hallucinációk és rémálmok kerítenek hatalmukba, amikor férfiakkal kerül kapcsolatba. A francia színésznő későbbi karrierje során sem a könnyebbik végét fogta meg a dolgoknak, előszeretettel vállalt nehezen emészthető, feszültséget keltő szerepeket. Visszaemlékezéseiben azt mondta,

ő egy engedelmes kiskatona, akivel könnyű dolgozni.

Ezért is lehet, hogy a filmművészet akkori, mai napig jelentős hatású korszakának majd’ minden rendezője megkereste egy-egy szereppel. Olyan szerepekkel, amik erősen szembementek a múlt század visszafogott, szerény háziasszony nőképével.

1967-ben került a mozikba Luis Buñueltől A Nap szépe című dráma, amiben Deneuve a fiatal feleséget, Séverine-t játszotta, aki valamiért képtelen intim közelségbe kerülni férjével, hiába szeretik egymást. Ezt valószínűleg az is okozza, hogy a nőnek durva szexuális fantáziái és mazochisztikus vágyai vannak, amelyeket egy idő után egy párizsi bordélyban lelt munkában teljesít ki – de csak úgy, hogy vacsorára hazaérjen férjéhez. Ezért is nevezik munkahelyén A Nap szépének. Az 1969-es Mississippi szirénjét  François Truffaut rendezte és a szerelmes krimiben a színésznő Jean-Paul Belmondóval játszott főszerepet. Mindhárom filmmel rászolgált a „jégszűz” és a „jégkirálynő” becenevekre. Az éteri szépségű Deneuve ártatlan, misztikus külseje és az általa alakított karakterek romlottsága, démoni vonásai érdekes kontrasztot alkottak, mai szemmel is kiváló és izgalmas filmek ezek. Valószínűleg – az istenadta tehetségen túl – azért is voltak meggyőzőek az alakításai, mert mint minden jó színész, ő is saját magából merített ihletet. „Időnként tudok agresszív és heves lenni. Sokszor nem vagyok ura önmagamnak és a helyzetnek” – árulta el egyszer a színésznő.

 Fotó: deepskyobject / Flickr 

A színésznőt élete során körberajongták a férfiak, de ő – pláne az utóbbi évtizedekben – keveset nyilatkozott magánéletéről. Egyszer ment férjhez, David Bailey fotóssal 1965-ben kötötte össze az életét, a frigy hét évig tartott. Két másik szerelmétől két gyermeke született, Christian fia 1963-ban Roger Vadim rendezőtől – aki Jane Fonda és Brigitte Bardot férje is volt egyébként, és aki tizenöt évvel volt idősebb Deneuve-nél –, és lánya, Chiara a legendás Marcello Mastroiannitól. Az olasz színész volt sokak szerint Deneuve élete szerelme, a férfi viszont sosem hagyta el feleségét, Flora Carabellát.

Közös szerepeik okán sokszor láthattuk Gérard Depardieu oldalán. Az első filmjük, az 1980-ban megjelent Az utolsó metró című dráma Párizs második világháborús megszállása alatt játszódik. Deneuve ebben Marion Steinert alakítja, aki zsidó származású, színházigazgatóként dolgozó férjét kényszerül bújtatni munkahelyükön, miközben feladatait is átvállalja. A feszült drámában nyújtott alakítását César-díjjal ismerték el, melyből még egyet szerzett több mint tíz évvel később, 1992-ben, az Indokína című moziban való szerepléséért. A gyönyörű tájakon játszódó alkotásban az egykori Francia-Indokína területén járunk, abban a korszakban, amikor Vietnám, Kambodzsa és Laosz is le akarta rázni gyarmati láncait. Deneuve egy kaucsukültetvényes lányát alakítja, akinek a világon csak egy ember fontos: örökbefogadott, vietnámi születésű lánya. Egyszerre családregény és történelmi film ez, ami 1993-ban a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat is megnyerte. A színésznő maga soha nem kapott Oscar-jelölést.

Hiába volt ünnepelt sztár évtizedek óta, nem derogált neki, hogy ő maga kérjen szerepet egy rendezőtől. Így is tett, Lars von Tier filmjében, a Táncos a sötétben című alkotásban, ahol gyári munkásnőként nyújtott aztán felejthetetlen alakítást. 2002-ben a 8 nő című vígjátékban hét francia színésznővel az oldalán brillírozott, és a közönség láthatta, hogy majd’ hatvanévesen is mennyire csodásan fest. 

Ő maga is figyelemmel követi mások pályáját, szívünknek kedves, hogy néhány éve Enyedi Ildikó A feleségem története című alkotását dicsérő szavakkal illette. Ezt a főszereplő Lea Seydoux mesélte, mondván „mikor később bemutatták Párizsban, egy csomó üzenetet kaptam emberektől, hogy milyen nagy hatással volt rájuk. Az egyik közülük Catherine Deneuve volt, akivel soha nem érintkeztem azelőtt, és egyszer csak a semmiből rám írt, hogy nagyon tetszett neki a film, megérintette őt. Az agyamat eldobtam, hogy vette a fáradságot, és írt nekem”.

Deneuve nem csupán egy csinos arc és egy tehetséges színésznő, ezt már az elejétől kezdve a nyilvánosság tudtára adta. Szószólója az abortusztilalom és a halálbüntetés eltörlésének, 2011-ben tucatnyi francia hírességgel együtt fordult az elnökhöz, hogy szorgalmazza: az ENSZ közgyűlése szavazzon a homoszexualitás dekriminalizálásáról. Néhány állásfoglalása felkavarta az állóvizet, például amikor 2018 januárjában – többekkel együtt – aláírt egy, a Le Monde-nak eljuttatott levelet, amiben azt állították, a #MeToo néven elhíresült szexuális zaklatási botrány „boszorkányüldözéssé fajult”, és többet árt, mint használ. 

Catherine a színésznők helyzetével kapcsolatban egy interjúban azt mondta, meglátása szerint jobb Európában megöregedni, mint Amerikában. Bár az ő arcán is látszódik az elmúlt nyolcvan év – ahogyan a ráncok eltüntetésére tett kísérletek is nyomot hagytak –, még mindig azon kevesek közé tartozik, akin ma is jól kivehető, mi tette gyönyörűvé ötven-hatvan évvel ezelőtt. Vonásai, szeme villanása és okos megszólalásai napjainkban is elhitetik: Catherine Deneuve egyben van.

Ráadásul Catherine Deneuve neve és alakja nemcsak a francia filmmel, hanem a francia sikkel is összeforrt az évtizedek során. Ha megjelenésről van szó, van mit tanulnunk tőle, mert hiába telnek az évek, ő valahogy mindig tudja, hogy öltözzön fel előnyösen. A színésznő 1967-re Yves Saint-Laurent hűvös, szőke múzsájává vált, és azóta is ha valaki a klasszikus francia stílusra kíváncsi, elég megnéznie az ő ruhatárát. Ballonkabátok, letisztult vonalak, gallérok, egyenes szabású ruhák, mindig rendezett frizura és sötét tussal kihúzott szemek jellemezték az ikonikus színésznő megjelenését, aki az említett divattervezővel szoros barátságban maradt annak 2008-as haláláig. A férfi temetésén Deneuve is felolvasott egy verset.

Az utóbbi években sem pihen, olyan francia filmekben láthattuk, mint Az én és a mostohám, A férfi, akit túlságosan szerettek, Szerelem nélkül soha (ebben lányával játszott), a Senki sem tökéletes (itt Gérard Depardieu volt a párja) vagy a Bernadette. Tavaly a Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlán-életműdíjjal tisztelgett több évtizedes pályája előtt a szakma. Reméljük, még sok filmben láthatjuk!

Nyitókép: Catherine Deneuve @ Et Satan Conduit le Bal (Roger Vadim, 1962)
Forrás: deepskyobject / Flickr