„Harmincöt éve élek a festészetből, a szenvedélyből, ami pusztít és éltet”

Kult

„Harmincöt éve élek a festészetből, a szenvedélyből, ami pusztít és éltet”

Akit a kényszer megbénít. A boldogság a csúcsra repít. Aki színekben lát, izzó vöröset, haldokló lilát. Hazánk legendás festőművésze Mazzag István, nem szeret mesélni magáról, most mégis közelebb enged minket, mint eddig bármikor.

„Talán nem gondolná rólam, de szófogadó gyerek voltam, aki kezdetben mozdonyvezető, majd János vitéz akart lenni. Viszonylag egyszerű okok miatt. Az előbbi esetében azért, mert tetszett, ahogy döcög és pöfög, miközben lehengerlő erővel elsuhan mellettünk, a János vitéz-létben pedig az igazság és a düh elemi – emberi kettőse vonzott. Később, édesanyám nyomdokaiba akartam lépni, aki építész. De arra fiatal felnőtt koromig sosem gondoltam, hogy valaha festőművész lehet belőlem. Annak ellenére, hogy tizenkét évesen már nagyon is érdekelt a képzőművészet.

Egyébként zeneiskolába jártam, de a szüleim elváltak, és édesanyámmal Csopakra költöztünk a nagyszüleimhez, ami egy emlékezetes, fájó pont volt az életemben a hirtelen környezetváltás miatt. Akkor megszakadtak a zenei tanulmányaim. Makacs vagyok, és néha idegtépően önfejű. Nagybőgőzni akartam. De mikor közölték, hogy azt nem lehet, hogy nem kezdhetek ezzel a hangszerrel, akkor úgy döntöttem, inkább nem kezdek semmivel. A kényszer kontraproduktívvá tesz. Megbénít.

A képzőművészetet édesanyám szerettette meg velem, pusztán azzal, hogy ő is szerette a szépet. Építészként élesen, nyitottan és intelligensen látott. Tizenkét éves lehettem, mikor először adott a kezembe egy „Én múzeumom” nevű albumot – ebbe ragasztgattam leírás alapján a reprodukciókat. Egy ilyen albumban láttam meg a világhírű francia Delacroix festményét, ami egy arab lovast ábrázolt – ez volt a legszínesebb festmény, amit addig életemben láttam, lenyűgözött. Emlékszem, a hetvenes években a Képcsarnok az irodaházakhoz hozta a festményeket. Kipakoltak az előtérben, és az emberek kimentek válogatni, ahogy anyám is, aki állandó vásárlójuk volt.

Egy sokadik nyári délután, mikor Csopak felé tartottunk a vonattal, anyukám azt mondta: „István, amíg várakozunk, szállj le, és ott, abban a kis könyvesboltban vedd meg A kőbe zárt fájdalom című könyvet!” Nem igazán értettem, hogy anyukám egy forró, nyári napon, miért szállít le a vonatról és küld ki megvenni egy ilyen című könyvet… De természetesen leszálltam, és megkérdeztem a könyvesboltban: „Csókolom! Elnézést kérek, de kőbe zárt fájdalom van?” Hatvanöt forint volt. És boldogan siettem vissza a megszerzett zsákmánnyal, amiről később kiderült, hogy Michelangelóról szól, a borítóján az ő egyik legbecsesebb, leggyönyörűbb szobrával. Azt hiszem,

anyám szeretetéből kaptam azt a fajta érzékenységet, amit kifestek magamból.

Kepes András írja, hogy „Néhány évtized elteltével már kiderül, mi a maradandó, de az alkotás születése idején gyakran kétséges, hogy valóban hiteles esztétikai értékről van-e szó, vagy csupán a szakma véleményvezéreinek éppen divatos szubjektív értékítélete döntött úgy egy műről”. Szerintem nem tudjuk eldönteni, hogy ki tehetséges, és ki nem. Csak és kizárólag a legtehetségesebbekről, azt is csak utólag, az idő múlásával. Amiket a kiállítótermek falán látunk, nem biztos, hogy tehetséges emberek tehetséges művei…

Mert van körülöttünk egy zárt megmondóréteg, akik valamiért azt gondolják, joguk és hatalmuk van megmondani, hogy ki a tehetséges. A piac dönt, de a piacot számtalan befolyásoló tényező ingatja jobbra-balra… A nyolcvanas években, mikor sorra nyertem meg a képzőművészeti főiskolai pályázatokat, ösztöndíjakat, mást jelentett számomra a siker. Fontos volt. Szinte élet-halál kérdés. Ma már nem az. Ma  az a fontos, ha valaki ránéz a festményemre, akkor legalább egy pillanatra boldognak lássam.

Vagy az, hogy amikor ön belépett ma az ajtómon, és szembe találta magát egy absztrakt nárcisszal azt mondta: „Azta!”

mazzag istvan

 

Illetve ami szintén számít, nagyon is, hogy miközben készítem a festményt, én is boldog vagyok. Örülök az életemnek. Kozák Csaba barátom örömfestészetnek nevezte, ahogyan festek. Találó kifejezés. És ha már itt vagyunk, arra kérem, hogy ne kérdezze meg senkitől, ha tetszik egy festmény, ha valamiért vonzódik hozzá, hogy biztos jó, biztosan szép? Ha ön érzi, hogy igen, ne kérdőjelezze meg magát! Mert az a jó festmény, amit belülről érzünk, és nem amiről azt mondják, hogy jó.

mazzag istvan

 

A Covid megmutatta, hogy mi a fontos. A mezőgazdaság és az ipar. Az előbbi, hogy tudjunk enni, az utóbbi, hogy tudjunk létezni. A többi hab a tortán. De ugye a torta is habbal a legfinomabb. Nehogy félreértsen! A művészet értéke szuperlatívuszokban merhető a számomra. A legtöbb, amit magamból adhatok. Több, mint harmincöt éve élek a festészetből, a szerelemből, a szenvedélyből, ami pusztít és éltet.

A mesterem, Kokas Ignác a főiskolán egyszer azt mondta: „egy festményből nem mindig lehet kihozni, ami benne van. És ez nem baj.” Én csak akkor festek, ha kedvem van. De akkor hirtelen. Azonnal. Ha érzem, rögtön nekiállok. És próbálom úgy átadni a gondolatokat, ahogy azok bennem legbelül lezajlanak, csak színekben. Színekben gondolkodom, és egyiket se tudom elképzelni a másik nélkül. „Képein pasztózus festékpatakok folynak, lüktetnek – vibrálnak a vörösek-sárgák-kékek-lilák-narancssárgák és rózsaszínek, az viszont teljesen érdektelen, hogy azokat ecsettel, kopott meszelővel vagy pedig az ujjaival vitte fel a vászonra.”*

mazzag istvan

 

Költő vagyok, aki fest, aki színekben mesél. József Attila Eszmélet című verse a kedvencem: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent”. Mindig rajta van a telefonomon, rengetegszer olvastam, szinte kívülről fújom. Nekem a boldogságról szól.

Mert én csak a boldogság csúcspontján tudok úgy festeni, ahogyan élek. Őszintén, becsületesen, egyenesen – ez a három jelentéstartalom vezérel, anyám erre nevelt. És a szépségre, amit én a színekben látok.

*Kozák Csaba újságíró szavai Mazzag Istvánról, 2002.

Mazzag István festőművész szavai alapján, írta Kosztin Emese
Fotók: Vavrik Dóra 

Ajánljuk még:

„Naponta akár 80-100 féle bort is megkóstolok” – interjú a magyar sommelier bajnokkal, Evans Victoriával
Egyszerre van otthon Amerikában, Magyarországon és a világ különböző borvidékein, irodája is leginkább a borpince, képzett biztonság- és védelempolitikai szakértő, akit a háta mögött mégis „a sommelier könyvelőnek” neveznek – Evans Victoria magyar sommelier bajnok a szakma nagyjait pipálta le itthon és nemzetközi versenyeken egyaránt. A jó borhoz való finom érzékét édesanyjától örökölte, és úgy tűnik, ez a hatás végül erősebbnek bizonyult, mint az apai minta alapján kipróbált katonai képzés. Nőként szállt ringbe egy Magyarországon még nagyon is férfidomináns pályán: többek között erről is beszélgettünk kiváló borok társaságában.