Hány ember vagyok, ha jobban, szebben, választékosabban tudok beszélni?

Évekkel ezelőtt padlásrendezés közben egy irgalmatlanul nehéz dobozba botlottam. Lexikonok – jelezte a felirat. Bármennyit is gondolkodtam, egyszerűen nem jutott eszembe, pontosan milyen könyvek lehetnek benne, így végül kivonszoltam a dobozt a padlásról, és kinyitottam.

Gyermekkorom már akkoriban is megsárgult lapjai, értelmező- és szinonimaszótárak, Larousse-lexikonok, szólások és közmondások gyűjteményei néztek vissza rám a kartonból. Túlzás nélkül mondhatom: akkor számomra megállt az idő. Ismertem minden könyvet, de – ahogyan azt hiszem olyan sokunk – nem olvastam egy szótárat sem gyereknevelés, munka, háztartásvezetés mellett... Nem mondom, hogy hiányzott ez az elfoglaltság, de azt mondom, hogy fantasztikus volt, mikor mégis újra időt szakítottam rá!

Mikor aznap újra kezembe vettem O. Nagy Gábor Magyar Értelmező Kéziszótárának 1972-es kiadását, mosollyal az arcomon ereszkedtem újra a rég nem hallott szavak világába. Miközben olvastam, ismét megéreztem, milyen jó „bújni a könyvet, falni a betűket”.

Azon töprengtem, vajon

miért felejtettünk el olyan sokat szép magyar nyelvünk lágyan csengő szavaiból, és miért temette be az elmúlt évtized nagy magyarjaink örök igazságait?

„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn”– mondta Széchenyi. Nagy szavak egy nagy embertől – ám ma is, itt is igazak. Mert anyanyelvünk, kifejezésmódunk és kommunikációnk fejlődése nem a múlttal való szakítást kellene, hogy jelentse, hanem azoknak – a mindenki számára egyéni – értékek őrzését és továbbadását, amivel színessé és ezáltal gazdagabbá tehetnénk a jelenünket és gyermekeink jövőjét is.

De egy pillanatra szakadjunk el a filozófia fonalától, és térjünk vissza a kézzel fogható mindennapokba: tehát ott volt az a doboznyi könyv, tele tudással és tartalommal, és éreztem: valamit kezdeni kellett vele azon túl, hogy pakolás helyett olvasgatom tartalmát. Addigra percek óta olvastam, a gyerekek pedig a dobozokban turkáltak, sertepertéltek körülöttem. Mikor mellém ült a kicsi, megkérdezni, mit csinálok, az egyik megsárgult lapon éppen állathangok leírását szolgáló szavakat olvastam. „Gágá és múúú, kukurikú és miáu” - szerepeltek a lapon. Ismerősen hangzott egy részük, ám ahogy felolvastam őket, kiderült, hogy a gyerekek még soha nem hallották őket. Átbeszéltük, hogy a szamár az nem csak azt mondja: iá, hanem barcag is, s hogy a disznó röf-röf helyett kaffantani is tud, a kutya csahint, az egér zömöl, a tücsök szityeg a kabóca pedig pörcög.

Mondanom sem kell, hogy a fiúk percekig csak göcögtek. Hogy mit csináltak? Göcögtek – azaz rázkódva nevettek a furcsábbnál furcsább állati huncutságokon, miközben édesanyjuk félkótya módon el is játszotta azokat. A rögtönzött előadás kasszasiker lett. Kérdés sem volt: a könyvek velünk maradnak.

 

Így történt, hogy a bűvös doboz többet nem került vissza a padlásra, lakói pedig elfoglalták jól megérdemelt, méltó helyüket a család könyvespolcán. Forgatásukból azóta szokás lett: megannyi mosolygós pillanatot hozó, maradandó értékeket teremtő szokás.

És hogy miért mondtam el mindezt? Azért, hogy kedvet csináljak a szótárforgatáshoz, hogy kinyissam mindennapjaink egy olyan kapuját, amin bemenni fontosabb és ildomosabb, mint gondolnánk. Hogy megmutassam, egy kis játéknál és figyelemnél nem kell több ahhoz, hogy gyermekeink – Kodály szavaival élve – „a remek hangszert egész terjedelmében használhassák, ne csak egy-két szűk részletében”. Hogy átgondoljuk, vajon mennyire fontos számunkra az anyanyelvünk, amin szólunk, a szó, amit mondunk.

Szerintem az, hogy jó minőségben, szépen kommunikáljunk nem luxus, hanem elvárás – kellene, hogy legyen. Ezért is gondolom, hogy nem szükséges megelégednünk a csá-val, ha van egy „Jó napot kívánok”-unk, és nem kell beletörődnünk abba, hogy gyermekeink THX köszönik meg az ebédet – inkább meg kell nekik mutatni, milyen érték rejlik abban, ha választékosan tudnak beszélni.  Hiszem, hogy ha már egészen fiatal korukban tudatosan csempésszük bele szókincsükbe a változatos kifejezésmódokat, akkor mi magunk teremthetjük meg azt a kommunikációs közeget, azt a nyelvi gazdagságot, amire később támaszkodni tudnak.

 

Nálunk bevált, hogy hetente nagyjából húsz percet olvasgatjuk együtt a szótárakat, és közben feljegyezzük a számunkra szimpatikus szavakat, s azok jelentését. Később ezt a papírt felragasztjuk a hűtőre, és igyekszem a mindennapokba beépíteni az új szavakat. Azt tapasztalom, a fiaink örömmel tanulnak, mi több: valahogy ösztönösen, mélyen belülről vágynak a tudásra. Élvezik a hangutánzókat, nevetnek a hangulatfestőkön, és boldogan használják a regimentet, amikor egy katonai csapatot sorakoztatnak föl. Pillanatok alatt megtanulják, hogy kell istápolni egy állatot, miből lesz a kalamajka, mitől szép a félhomály vagy éppen hogyan lehet fázás helyett dideregni. A sáros, latyakos idő hamar hibókos lehet, a hóbelevanc nem tűnik el pakolás nélkül, és bizony a pók a falon a légynek sem árt. (Na jó, annak pont igen, de másnak nem.)

Egy kis odafigyeléssel visszacsempészhetjük elfeledett szólásainkat a mindennapokba, ezekkel pedig sokkal színesebbé tehetjük a legszürkébb napokat is. Mert

vannak olyan helyek, ahol úgy kell lépkednünk, mint pacsirta a havon, és nem ettem én maszlagot akkor sem, ha azt mondom: aki sokat válogat, vackorra talál.

Több ezer oldalnyi árnyalat, több ezer évnyi tudás gazdagságból válogathatunk. Hagyjuk egy kicsit magunk mögött a Like-stílust, és fejezzük ki újra szavakkal, színekkel, választékosan érzéseinket. És ne csak adjunk, hanem akarjunk is egy picikét többet adni a minimumnál, mert az, aki azt hiszi, hogy a szó nem fontos, téved.

Fotók: Amrein Tamásné Miskolczi Boglárka