Ha belelátnál egy negyvenes pasi lelkébe, nézd meg a Járatlan utakon című filmet

Az Oscar-díjas Jean Dujardin főszereplésével mutatták be a Járatlan utakon című francia filmet. A történet szerint Pierre, a sikeres, sikkes, korosodó, de még aktív, szexi író élete újragondolására kényszerül. Azt teszi, amit a tehetős, hétköznapi kötöttségektől szabad szerencsések tesznek: látványosan fogadalmat tesz, majd mindent hátrahagy. Úgy dönt, végiggyalogol Franciaországon, Provence-tól a Mont-Saint-Michel-szigetig kutyagol több mint 1300 kilométert, hogy oly’ sok külföldi kaland után saját hazáját, és benne magát is megismerje úgy, ahogyan eddig soha.

 

 

 

A történet előrehaladtával egyre biztosabbak leszünk benne, hogy Pierre-nek a gyaloglásra szüksége van – akkor is, ha olykor kis híján belehal. Lassan érti meg a néző, mire fel a séta, talán azért, mert Pierre maga sem feltétlenül tudja, csak azt látja, honnan indult, s hová akar eljutni.

Mennie kellett, mert részegen kiesett egy ablakon, csúnyán összetörte magát, és kérdéses volt, kap-e második esélyt az életre.

Kapott, és változtatni is képes volt, legalábbis az italról lemondott, de lelke mélyén ugyanolyan maradt. Még a kórházban megfogadta: ha újra járni tud, indul. 

A legszebb, de legritkábban lakott, zord francia vidéken keresi az útját, minden értelemben. Biceg, szuszog, küzd, monologizál, hegycsúcsokon rajzol, ír, bölcselkedik a tűz lángjánál. Elhisszük, hogy az író így hordja ki magában az újabb sikerregényt, és hogy bennünk is van egy ilyen regény: megindul a lelkünk, megindulnánk mi is, hogy magaslatokra másszuk, aztán leereszkedjünk, saját tartományainkba. De újra és újra túl sok ez a film, és sóhajtunk, mert tudjuk, mégsem megy ez a látványos újragondolás igazán senkinek, nem megy még Pierre-nek sem, mert egy giccsbe hajló frázissal el-eltolja az egészet – pláne nem menne nekünk, ha egyszer nem vagyunk jól szituált, minden kötöttségtől mentes, érzelgős negyvenesek.

 

Mindenképp örömteli ugyanakkor, hogy egy sikeres férfi életét a nehéz felől közelíthetjük meg nézőként. Megnyugtató látni, hogy

annak is, akinek minden klappol, mély völgyekbe kell olykor leereszkedni, mert valójában nincsenek kivételek, az élet mindenkivel ugyanúgy bánik (el), és a nehéz formálhat bennünket, olykor a javunkra.

Pierre is az alázatról magyaráz, a járatlan út tanításairól, közben megmutatja, hogy sírni ér, az anyánk meg hiányozhat, bárhány évesek vagyunk. A macsó újraformálódását, a személyiséggyurmázást jó látni – egy ideig. Utána viszont unalmassá válik, mert mint minden más a macsóságban, ez is tökéletesen önmagáért való.

Adott a kérdés, hogy egocentrikusnak nevezhetünk-e valakit, ha egyszer élete kockáztatásával keresi önmagát. Pierre húga fel is veti ezt, amikor a fejére olvassa, hogy utálja várni a telefont, amiben közlik, a férfi belehalt valamelyik őrült projektjébe. A film válasza az, hogy az önismeret vágya, a folyamatos mélyülés elég. Szép, ahogyan bemutatja, ugyanúgy lehet egy férfi szegett szárnyú, jobban mondva törött csontú áldozata saját magának, mint önmaga megmentője.

Csak ezt nem biztos, hogy elhisszük neki. Nézőként bennünk van a kérdés: mi a helyzet valósággal? A hétköznapokkal, amikben nem minden rólunk, a mi problémánkról, a személyes harcainkról szól? Abban a közegben melyik arcát mutatná nekünk Pierre?

Hazajöhet a túráról egy mélyebb, őszintébb, magát tisztábban látó ember, vagy csak egy egotripet láthattunk?

Sok mindent lehet dicsérni a Denis Imbert rendezte alkotáson. Gyönyörű helyeken járunk, az operatőri munka (Magali Silvestre de Sacy érdeme) remek, a színészek játéka kifogástalan. Dinamikus, művészi film – mégsem mondhatjuk hiba nélkülinek. Viszont ha szeretnénk a táj szépségeiben gyönyörködni, vagy méláznánk egy negyvenes pasival az élet nagy kérdésein, nem fogunk csalódni.

Bemutató: május 18. 
Fotók: Cirko Film