Girlpower fűzőben: megnéztük a Kisassszonyokat

Nálunk a film alapjául szolgáló regények közepesen ismertek, Amerikában azonban igazi klasszikusnak számítanak. A színésznőből rendezővé avanzsált Gerwig 2017-es, öt Oscarra jelölt coming of age filmje, a Lady Bird után választotta Louis May Alcott ifjúsági regényét. A kissé meglepő döntés mögött személyes kötődés húzódott, ugyanis Gerwig számára meghatározó olvasási élményt jelentett Alcott felnövéstörténete. Később azt nyilatkozta, nem tudja eldönteni, hogy amiatt szerette-e Jo karakterét, mert az olyan, mint ő, vagy inkább azért vált olyanná amilyen, mert annyira szerette Jot. Emiatt lehet, hogy az írói babérokra törő, gyerekként öntudatosan vadóc, felnőttként elbizonytalanodva makacs Jo karakterében, melyet (a fiatal kora ellenére már négyszerese Oscar-jelölt) Saoirse Ronan alakít, mintha visszaköszönne Lady Bird és maga Greta Gerwig is.

És valahol ez az esszenciája is az adaptációnak, ahogy egymásba fonódnak a múlt és jelen női sorsai.

A legjobb példa erre talán a film egyik csúcsjelenete, Jo monológja a női lét nehézségeiről, arról, hogy tudunk gondolkodni is és lehetnek álmaink és emiatt többre vagyunk hivatottak, minthogy csak várjunk a nagy szerelemre. Maga a szöveg valóban Alcottól van, de nem a Kisasszonyokból, hanem egy másik novellájából emelték be. Ugyanakkor a zárómondat, hogy a vágyott függetlenség mellett milyen fájdalmas a magány – ami igazán megfoghatóvá teszi a jelen nézői számára is – az már Gerwigtől származik.

A történet az amerikai polgárháború ideje alatt játszódik valahol a keleti parton. A négy, egymástól nagyon különböző, de a maga módján ugyanúgy szerethető March lány (Meg, Jo, Beth és Amy) viszonylagos szegénységben, de annál nagyobb szeretetben élik felhőtlen gyerekkorukat a jószívűségtől szinte túlcsorduló édesanyjukkal, miközben apjuk a fronton teljesít önkéntes szolgálatot. Gerwig verziójának nagy erőssége, hogy megbontotta a lineáris történetmesélést. Ez első sorban amiatt jó, mert így kiküszöböli a Kisasszonyok feldolgozások egyik legnagyobb problémáját, nevezetesen, hogy a gyerekkori rész sokkal magával ragadóbb és izgalmasabb, mint a felnőttkori.

A March lányok ugyanis mintha egy burokban élnének, ahol mindenki jó és kedves, még akkor is, ha néha veszekednek.

Ebben a burokban a padláson színdarabokat adnak elő, a karácsonyi reggelit gond nélkül felajánlják a náluk rosszabb sorban lévőknek, a lányok pedig álmodozhatnak róla, hogy írókká, színésznőkké, zenészekké vagy festőkké válnak. És, bár néhol már-már giccses ez a burok, mégis nagyon vonzó, szinte lekívánjuk a vászonról őket, bárcsak köztük lehetnénk. Másrészt

azáltal, hogy ugrálunk az időben, folyamatos párbeszédben van a múlt és a jelen, párhuzamosan kapjuk a gyerekkori és felnőttkori döntéseket, jobban összeáll a négy testvér személyisége.

Ugyanis ebben a változatban az abszolút főszereplő Jo mellett a többi nővér sem súlytalan. A legidősebb testvér, Meg (Emma Watson) alapvetően békés életre, férjre és gyerekekre vágyik, Beth (Eliza Scanlen) a legvisszahúzódóbb nővérként inkább a családnak él, míg a legkisebb Amy (Florence Pugh) mindenáron érvényesülni szeretne. Mind másként küzdenek meg azokkal lemondásokkal, amiket a felnőtté válás és a női sors állít eléjük. Attól azonban, hogy másra vágynak, egyikük álmai sem kevésbé fontosak.

Már az alapszituáció – az apa és férj nélkül boldogulni próbáló öt nő – behozza a női perspektívát, valójában inkább csak asszisztálnak a férfi szereplők a filmben. Ez alól egyedüli kivétel talán az „ötödik testvér”, azaz Laurie, az idős, gazdag szomszéd unokája, akit teljesen elvarázsol a March lányok világa. A film bizonyos pontján szinte mindegyik lánynál bepróbálkozó ifjút mindenki kedvenc Timothée Chalametja kelti életre.

A szenvedélyes, de alapvetően fiús Jonak érdekes ellenpontja a kisfiús sármja mellett inkább feminin Laurie.

Kettejük között éppen annyira érződik a szikra, amennyire kell, ugyanakkor talán egyik korábbi verzióban sem volt ennyire érthető, miért nem teljesedik be kapcsolatuk. Részben azért, mert Amy karakterének nagyobb teret biztosított Gerwig, részben pedig azért, ahogy Jo (másik) igazi szerelmi szálával bánt. A regényben középkorú és nem kifejezetten vonzó Bhaer professzort – akinek leginkább intelligenciája és műveltsége vonzza a lányt – ebben a filmben ugyanis az egyik leggyönyörűbb francia színész, Louis Garrel alakítja. Ennek ellenére kettőjük kapcsolata kevésbé romantizált, viszont jobban megalapozott.

Egyébként Alcott ezt a szálat csak azért emelte be a cselekménybe, mert a kiadója nem engedte, hogy egy női főszereplő hajadon maradjon a könyv végére. Gerwig filmjében összemossa a határokat a filmben írt könyv és az eredeti regény között, ugyanis a kerettörténet szerint Jo maga a Kisasszonyok írója, aki éppen eladni készül irományát. Ezzel a megoldással pedig jelképesen igazságot szolgáltat a film Alcottnak, mind a rákényszerített szerelmi szálért, mind pedig az aprópénzért eladott írói jogokért.

A Kisasszonyok kapcsán sokszor elhangzik a feminista címke, mert egy nő által írt, nőkről szóló regény feldolgozása női rendezővel. Valóban ízig-vérig női film. Ez az állítás persze önmagában se nem pozitív, se nem negatív jelzőt nem tartalmaz, így egy ideális világban teljesen mindegy kellene legyen. De mégsem az.

Ugyanis nagyon kevés olyan történet van a szélesvásznon, ami valóban női.

A me too botrányok hatására az utóbbi időben több lehetőséget kaptak a nők a filmszakmában a kamera mindkét oldalán. Vagy legalábbis jobban a kirakatba kerültek. Szinte minden évben akad egy-egy női rendező, aki anyagilag vagy kritikailag nagyon sikeres filmet jegyez, ha pedig a jelölések mégis elmaradnak a legnagyobb filmes elismeréseknél, legalább örülhetünk neki, hogy egyáltalán már beszédtéma, amiért csak férfiakat díjaznak.

Ezzel párhuzamosan pedig szaporodnak az olyan blockbusterek, ahol a címszereplő nő. Valójában azonban Wonder Woman, Marvel kapitány vagy éppen Rey az új Star Wars trilógiából ugyanazt hozzák, mint tesztoszteronban túltengőbb társaik, azzal a kiegészítéssel, hogy nekik még melleik is vannak, illetve a harcjelenetek és beszólások között a hajuk és a sminkjük is tökéletes marad. És nem, nincs semmi baj az „erős női főhősökkel”. Jó, hogy vannak, jó, hogy lehetnek, kellenek is.

De látens módon mégis azt üzenik, hogy nőként akkor vagy izgalmas egy egész estés filmhez, ha legalább ugyanazt tudod produkálni, mint egy férfi, és közben még vonzó is maradsz.

Akkor vagy erős, ha azokkal a tulajdonságokkal bírsz, amik hagyományosan férfiasok.

Ezzel szemben a Kisasszonyok felvállalja a női értékeket. Még akkor is, ha nem tagadja, hogy ezekkel néha nehéz harcolni a férfiakra berendezett világban. Greta Gerwignek sikerült a bravúr. Egyszerre értelmezte újra a regényt és maradt hozzá tökéletesen hű. Bár nem veszíti el a tizenkilencedik századi regény fonalát, úgy egyensúlyoz a giccs határán, hogy megmarad a történet bája, de aktuálissá tud válni napjaink „kisasszonyainak”.

(Nyitókép: Wilson Webb/Sony Pictures)