„Frida Kahlóval azonosítanak, azt sem tudják, hogy ez magyar viselet” – interjú az Aurora FolkGlamour megálmodójával

Kult

„Frida Kahlóval azonosítanak, azt sem tudják, hogy ez magyar viselet” – interjú az Aurora FolkGlamour megálmodójával

Németh Hajnal Aurora, az Aurora FolkGlamour megalkotója álomból szőtt valóságba invitál mindenkit meghökkentő alkotásaival. Munkái között járva ruhák, kiegészítők és színpadi produkciók gazdag tárházában teljesedik ki szemünk előtt egy, a saját hagyományaink és nemzeti értékeink tiszteletére épülő, azokból táplálkozó, ám merészen új látványvilág – nagyon is gazdag szellemi és érzelmi tartalommal. Aurora Folkglamour műhelyében minden tárgy mesébe illő történetet őriz. Itt beszélgettünk az alapítóval.

Mikor jelentél meg először az utcán így, bokrétában?

Először 7 évesen jelentem meg saját mellényben, amit a pécsi vásárban kaptam, de már ovis koromban is karácsonyfadíszt kötöttem a fejemre, kasmír kendőt, alsószoknyát viseltem. Általános iskolába is mentem úgy, hogy mezőségi ing volt fölül, kordbársony szoknya alul. Egy élményem nagyon megmaradt ezzel kapcsolatban: a néprajztanárunk fölállított egyszer az órán, mondta a többieknek, hogy „nézzétek meg, milyen szép az a mezőségi ing”, a többiek pedig kigúnyoltak. Azt sajnos be kell látni, hogy az átlagember számára a viselet ciki. Viszont az a tapasztalat, hogyha a divatba csomagoljuk, és ezzel – nagyon büszke vagyok rá –, kétszer is amerikai divatmagazin címlapjára kerülünk, akkor már el lehet adni. Mondhatom, hogy „figyelj, ha nekik ez menő, ha a Nicole Kidman is hordja, akkor te is büszke lehetsz rá”.

Fotó: Roggs Fényképészet

Ami számodra természetes, azzal meghökkenést váltasz ki az átlagemberek körében: így öltözöl hétköznapokon is, így mész bevásárolni is. Hogyan szoktak reagálni erre az emberek?

Bárhova mentünk az utóbbi nyolc-tíz évben, külföldön sokkal pozitívabban álltak hozzám. Itthon nagyon sok bántást kaptam, például utánam szóltak az utcán, hogy „a rózsakirálynő hova megy?”. De változik ez a trend, mára inkább azt érzem, szeretik az emberek, amikor így látnak. 

Mi az a legmegdöbbentőbb visszajelzés, amivel te találkoztál?

Számomra az a megdöbbentő, hogy általában azt kérdezik, milyen viseletben vagyok. A kérdés nem arra vonatkozik, hogy milyen falu viseletében vagyok, hanem arra, hogy milyen ország viseletében. Frida Kahlóval szoktak azonosítani, esetleg az orosz vagy ukrán népviseletet látják az öltözékemben. Próbálok nagyon barátságosan reagálni a csodálkozásukra. A kedvesség erejében hiszek, és mindig elmesélem, éppen mit láthatnak rajtam. A beszélgetések végén többnyire azt mondják, ez nagyon érdekes.

Honnan indul a te történeted? Honnan ez az elementáris érdeklődés a népművészet és a régiségek iránt?

A szüleim régiségkereskedők, apa volt az első, aki magánkézben lévő régiségvásárt szervezett Magyarországon, idén 23 éve. Ő nagyon-nagyon szeretett utazni, mi pedig sokszor mentünk vele. Kinézte, hol van éppen nagy régiségvásár, vitte magával a kis motyót, seftelgetett, mi pedig mellékesen tanultuk, milyen az üzlet. És persze a ma már nagyon trendi fenntarthatósági szemlélet, hogy ami régi, azt nem kidobjuk, hanem újrahasznosítjuk. Emellett hatott rám, hogy közel 20 évig néptáncoltam.

Fotó: Roggs Fényképészet

Milliónyi különleges tárgy vesz körül az otthonodban, amely egyben a műhelyed is. Mindegyik egyedi, és úgy sejtem, saját történetük van. Ismered is minden hozzád kerülő darab történetét?

Egészen pontosan így van, mindegyik darab különleges történettel érkezik. Például itt vannak ezek a zarándok-érmék, amik szinte minden családban voltak, akárcsak a festett Mária-képek. Ezek még a 90-es években is divatosak voltak, általában megszentelték őket. Azóta szinte teljesen kimentek a divatból. Mindig megtalál egy-egy megrendelés, amikor ezekből kell valami újat, mait kreálnom, de ehhez a múltat is ismernem kell. Amikor elkezdtem a festett Máriák befoglalását, akkor a megrendelőim elkezdtek rájönni, hogy nekik is van családi örökségük, ami nagyon szép, és ha még hisznek is benne, akkor működik az ereje. Nekem az a nagy élmény, amikor a fontos családi örökséget idehozza valaki, megbízik bennem, és amikor elkészítjük, azt mondja, hogy ez a kislányomé is lesz.

Sok személyes történetet osztanak meg veled a megrendelők. Ez érzelmileg is igénybe vesz?

Rengeteg érzelmi munka van abban, amit csinálok. Olyan is volt, hogy az anyuka elkezdett egy kalocsai hímzést, és meghalt közben. Megkeresett a lánya, hogy valamit találjunk ki a hímzésből, én pedig rábeszéltem, hogy hímezze kicsit tovább, vagyis legyen nagyobb a befoglalandó felület. Miután elkészült, azt mondta, örökre hálás lesz nekem, mert így mind a kettejük energiája benne van. Azóta azt mesélte, az ünnepeken viseli ezt a darabot.

Fotó: Roggs Fényképészet

A laikus rajongáson túl, némi szakmai ismeretre – és persze kiváló stílusérzékre – is szükség van ahhoz, hogy megfelelően nyúlj a régiségekhez, népi ékszerekhez és ruhákhoz. Honnan szerzed ezt a tudást?

Mindig hangsúlyozom, nem néprajzkutató vagyok, de a fele vagyonomat arra költöm, hogy tanuljak. Itt vannak például a lázsiások, a pénzes nyakékek: ezekről a népi ékszerekről kevés anyagot lehet olvasni a szakirodalomban, kutatni kell. Igazából azzal kezdődött az Aurora FolkGlamour története, hogy a feketetói vásáron megtaláltam ezeknek a lázsiásoknak a felső részét, a foglalatokat. Valamelyik korábbi tulajdonosuk kitörte belőlük a pénzérmét, mert ezüstérmék voltak. Megörültem a felfedezésnek, hiszen tudtam, hogy ez micsoda. Apáéktól szereztem hozzá pénzérméket, és hozzáalkottuk az alsó részt. Híre pedig onnan lett a dolognak, hogy felfigyeltek rá a néptáncosok, mikor viseltem, idővel pedig kérték, csináljak nekik is pénzérmés ékszert. Aztán adódott a kérdés, hogy „nem lehetne olyat, hogy ne legyen autentikus?”. Ekkor kezdtem újragondolni a tárgyakat.

Hogyan készülnek az Aurora FolkGlamour ékszerek?

Amikor van egy megrendelés, akkor leülök, és addig csinálom, amíg olyan nem lesz, amilyen nekem tökéletes. Kézzel megrajzolom, utána bevektorizáljuk számítógépen, majd egy CNC-maró fölrajzolja a fémre. Ezután az összes létező lyukat kézzel, lombfűrésszel kell kivágni, mert nincs olyan vékony fej, ami elbírja az átlyukasztást. Végül kézi véséssel kerülnek rá az apróbb motívumok.

Hány órányi munkával készül el például egy ilyen lázsiás ékszer?

Nem számoltuk ki, de elképesztően jó csapatom van, sokan dolgozunk egy tárgyon. Egy ilyen nyakék elkészítése így egy-másfél hét, de olyan is van, ami két hónapig készül.

Mi az eredeti szakmád?

Az Iparművészeti Egyetemen végeztem, szilikátipari tervezőművészként, üveg szakos voltam. Üvegablakokat festettem, restauráltam, üvegszobrokat készítettem. Mai napig a klasszikus üvegfestést népszerűsítem, tehát amit a templomablakokon látsz, azokat festem meg miniatűr formában. Elképesztő egyébként, hogy a mai magyar kortárs üvegművészek külföldön nagyon híresek, itthon viszont alig hallani róluk.

Miért éppen az üvegművészet?

Olyan gimnáziumba jártam, ahonnan mindenki politikus lett, ügyvéd, meg bíró. Én is jogásznak készültem egy darabig, de mivel mindig néptáncoltam, rajzoltam, kerámiaszobrokat készítettem, más is érdekelt. Az akkori festőművész mentorom, Babos Ágnes mondta, hogy van szilikátipari tervezőművész képzés. Háromszor négy embert vettek fel: négy porcelánost, négy üvegest, meg négy kerámiást. Harmadszorra sikerült a felvételim, de addigra már Hefter László nagyon híres üvegművész elcsábított a műhelyébe, mondván: „az üveg sokkal jobb, mint a kerámia – gyere, csinálsz egy üvegablakot, és meglátod!”. És tényleg így lett, az üveg teljes mértékben elvarázsolt, és ez a szerelem mai napig is tart.

Fotó: Roggs Fényképészet

Elég sok kanyar következett még ezután…

Sokáig úgy gondoltam, hogy képzőművész leszek: hatalmas installációkat csináltam, életnagyságú üvegtorzókat, videót forgattam, hanganyagot készítettünk. Aztán jött ott egy gazdasági válság, és akkor be kellett csukni a műtermet. Elmentem egy színház díszletkivitelező műhelybe, díszleteket festettem, szobrokat készítettem. Közben pedig  fölkért a Győri Balett, az Experidance, a Sopron Balett, hogy tervezzek nekik is díszletet és jelmezt. Párhuzamosan kiállításaim voltak a képzőművész vonalon, de már akkor elhatároztam, hogy olyan megnyitókat szeretnék szervezni, amelyek nem unalmasak, nem szokványosak, ahol garantáltan megragadja az élmény a közönséget. Életem második önálló kiállítására sikerült is egy performanszt rendeznem: a tiszazugi méregkeverők történetét dolgoztuk fel. Döbbenten álltak a nézők, és mondták, hogy soha nem felejtik el.

Hogy kell elképzelni egy általad szervezett performanszt?

Például rendeztem egy Pompeii 2.0-t. Föltettem a kérdést, hogy ha ma jönne a vulkán, milyen gesztusban találna minket? Életnagyságú szobrokat készítettem úgy, hogy a lábukról leégettem a papírt. Az első teremben volt egy nagy kanapé, a szobrokat pedig úgy helyeztem el, hogy közéjük lehetett ülni. Volt egy hatalmas LCD-tévé méretű üvegfestményem, amin pompeji freskót festettem föl, és körülbelül ötven darab pompeii freskót festettem üvegre, ezek belógatva egy szobafalat rajzoltak ki. Volt két terem, ami a negatív dolgokat mutatta be, és volt két terem, ami pozitív elemeket tartalmazott: üvegből készítettünk virágokat, halakat, állatokat, azt sugallván, hogy ha a természetet közelebb hozzuk, akkor van remény. Volt egy fa is, a keleti kívánságfához hasonló: „fölkötöd a kívánságodat, elküldöd, és megvalósul”-elképzelés alapján, és az volt a kérésem, hogy az utolsó kívánságukat fogalmazzák meg és kötözzék fel a fára. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Aki megnézi az oldalad, azt látja, hogy nemcsak színes fotókkal van tele, de hosszú magyarázatokat is fűzöl egy-egy fotósorozathoz. Célod az edukáció is?

2018 óta rendszeresen posztolok, mindennap kikerül valami, és nálam néhány bejegyzés mögött valóban egy egész néprajzi könyv elolvasása áll. Sokan olvassák ugyanis olyanok, akiknek semmi közük nincs se a néptánchoz, se a népviselethez, se a néprajzhoz, és én igyekszem rászoktatni őket is a hagyományőrzésre. Sokszor elmondom, hogy a magyar embernek kötelessége a saját kultúráját továbbvinni, más nemzetek ezt nem fogják helyettünk megtenni.

Fotó: Roggs Fényképészet

Néha az az érzésem, hogy nem azért nem viszünk tovább dolgokat, mert nem szeretnénk, inkább azért, mert nem tudjuk, hogyan tehetnénk ezt meg. A régi nem mindig marad funkcionális.

Nemrégiben jártam Mákófalván, ott egy bútorfestő mesélte, hogy elkezdte másolni, amit az öregek tudtak, aztán egyszer csak megkérdezte magától, „és ebben hol vagyok én?”. Majd elkezdett új mintákat festeni, használva a régiek tudását is.

Mit szól a te stílusodhoz a szakma?

Akik a népi kézműves vonalon dolgoznak, túlzottan újítónak túlságosan iparművésznek tartanak. Az iparművészek – akiket ma dizájnereknek hívunk és akik nagyon a minimalista vonalon mozognak – számára pedig túlságosan díszes vagyok.

Tulajdonképpen hogy definiálod magad? Melyik szakmához tartozol?

Nem igazán passzolok egyikbe sem teljesen, hiszen egyszerre vagyok képzőművész, iparművész, díszlettervező, makettkészítő. Amikor például pályázni kell, ez mindig gondot jelent. Volt egy nagyon kedves megrendelőm, aki azt mondta: „Aurora, neked nem kell sehova tartoznod, mi tartozunk hozzád.”

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X