Finom játék a szív húrjain: A nevek dala – Filmajánlónk

Kult

Finom játék a szív húrjain: A nevek dala – Filmajánlónk

Van egy világ, ahol a család fontosabb mindennél. Ahol a vallást kabátként lehet cserélgetni, és ahol a testvérséghez nem kell vér. Ahol komolyzene uralkodik – a párbajt is dallamokkal vívják, nem tőrrel –, és ahol a bűntudathoz nem kell bűnösnek lenni. Egy világ, ahol a háborúban úgy halnak meg emberek tízezrei, hogy még a nevüket sem tudja senki.

Egy világ, ahol egy feltörekvő, huszonéves hegedűvirtuóz 1951-ben nyomtalanul eltűnik 35 teljes évre. Megnéztem François Girard detektívfilmjét, A nevek dalát, mely az Oscar-díjra jelölt Tim Roth és Clive Owen főszereplésével készült.

Érdekes dolog egyébként a zsenialitás, úgy tartják, a géniuszokat csak egy hajszál választja el a bolondoktól. A nép mindig is ellenszenvesnek látta azokat, akik mások, de legfőképp azokat, akik tudták magukról, hogy mások. Hiszen gondoljunk csak bele: mi a legfőbb kincse egy művésznek? Az egyénisége. Ahogy Beethoven sem volt hajlandó más zeneszerzők műveit hallgatni – hiszen félt, ez foltot ejthet egyediségén –, úgy a mi kis éles szájú, nehéz személyiségű, 13 éves hegedűgéniuszunk, Dovidl Rapoport (Clive Owen) is „fent hordta az orrát”: állította, neki nem tanárra van szüksége, hanem gyakorlásra. (Hogy a társadalom miért is tekinti öntelt, arrogáns egoistáknak azokat, akik tisztában vannak tehetségükkel és képességükkel – és ezt nem rejtik véka alá lányos zavarukban –, azt valóban nehéz megérteni.)

Adott tehát egy zsidó származású, Dovidl nevű lengyel kissrác, aki inkább hegedűvirtuózként tekint magára, mintsem gyerekként, és aki még horkolást is hangnemben teszi, elvégre zenész. Az 1950-es években befogadja őt egy londoni házaspár, ígéretet tesznek arra, hogy Dovidl vallását tiszteletben tartva megteremtsék a körülményeket ahhoz, hogy a fiú tehetségét a világháború ellenére is gondozzák, hogy később az egész világ megismerhesse zsenialitását. Készek megadni neki mindent: nemcsak különórákat a legjobb tanároktól, vagy egy 1735-ös Gagliano-hegedűt, de ételt, italt, otthont, családot és szerető testvért is, a Dovidl-lal egykorú Martin (Tim Roth) személyében. 

Így került a lengyel géniusz az idegen Londonba, egy idegen, de szerető család karjaiba, hogy állandó félelemben és kételyben, igazi családjától távol éljen - de legalább biztonságban. Ebben a világban a zenének hangosabbnak kell lennie a szavaknál.

Dovidl nem nyújthat kevesebbet a legjobbnál.

Az ujjaknak az a dolga, hogy sajogjanak a gyakorlástól – hiszen zsenialitás nincsen megszállottság nélkül –, a lélek pedig eggyé kell váljon azzal a „lakkozott kis zsarnokkal”, a hegedűvel, ami legalább annyira kényes – ha nem kényesebb –, mint megszólaltatója. De ez csak a háttér.

Mert ebben a világban rádióból hallani a háború borzalmairól, és csak titokban illik sírni a vér szerinti szülőkről, testvérekről készült fekete-fehér kép felett. Több tízezren halnak meg úgy, hogy még a nevüket sem tudja senki; eltűnnek, mintha sosem lettek volna, hamvakká válnak, akikért talán már nincs senki, aki kaddist mondjon.

Dovidl tehát fél. Nem is fél: retteg. Hosszú-hosszú éveken át él állandósult bizonytalanságban, semmit sem tud szüleiről, a remény az utolsó kapaszkodója. Mire huszonéves, kiforrott hegedűművész lesz, életének első nyilvános koncertje előtt eltűnik, és többé nem ad életjelet magáról. Eltűnik a csodagyerek, a koncertet lemondják, a frakkban, kiskosztümben csücsülő arisztokraták pedig hitetlenkednek.

Martin 35 éven keresztül próbál együtt élni a megmagyarázhatatlannal, az ordító csenddel – hisz tudjátok, a zenében a csend a leghangosabb –, mígnem egy nap eldönti: felkutatja legjobb barátját, fogadott testvérét. Semmit sem spoilerezek azzal, ha elmondom: meg is találja. Hangszert keresve gazdára lel.

Az a világ - amit az előző sorokban már gondosan kifejtettem - 35 évvel később már más, de sok mindenben ugyanolyan. A bűntudathoz továbbra sem kell bűnösnek lenni, és a háborúban elhunyt nevekre sem emlékszik senki. De mi van a túlélőkkel? Elég erős a zene ahhoz, hogy kételyt, kínt, bűntudatot is elnyomjon? Hogy reményt, mentséget adjon? Esetleg gyógyulást, igazságot hozzon? Azt mondják, a zenében nem létezik rabság. De vajon feloldozás? A test pedig öregszik. És a tehetség?

Szerencsére nem kell sokat várni, hogy erre választ kapjunk, mert A nevek dala holnap már a mozikba kerül. Az én szívemet egyébként nemcsak a 113 perces komolyzenei élmény melengette - a zenét az Oscar-díjas Howard Shore szerezte -, de az is, számos budapesti helyszín szolgált otthonként a képkockáknak. Érdekes élmény felismerni a Déli pályaudvart vagy a Zeneakadémia nagytermét a csendes popcorn majszolások közepette, de őszinte leszek: engem inkább az éles szópárbajok és a megjósolhatatlan csavarok vettek le a lábamról, olyannyira, hogy az a 113 perc inkább csak 60-nak érződött.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X