Nem mai könyv, huszonöt éve megjelent már. Nem is könnyed kis olvasmány, hogy nyáron a strandon lapozgassa az ember. Mégis azt teszem, méghozzá minden egyes nyáron. Mert letehetetlen, megunhatatlan, kitanulhatatlanul bölcs, és olyan lelki-szellemi táplálék, amely nélkül maximum egy évig bírom ki, a következő nyári napokig.
Jókai Anna Ne féljetek című regényét még fiatalon, 24 éves egyetemistaként olvastam ─ hol voltak még akkor az idősödéssel járó, azóta nagyon is megtapasztalt problémák, hol volt még akkor az a hit és csend, amit az elmúlt évek, évtizedek gyöngyösítettek ki bennem. Mégis, már akkor lenyűgözött ez a nagyszerű könyv, ámulattal ízlelgettem később kívülről idézett mondatait, mélységes kíváncsisággal követtem a szereplők sorsát. Az a fajta regény a Ne féljetek, amelyiknél bánkódva nézi az ember az egyre fogyatkozó oldalakat.
Már a formája is olyan, hogy lehetetlen távol maradni a regényben feltáruló világoktól. Napló, de mégse napló: négy ember gondolatait olvashatjuk benne, beleláthatunk érzéseikbe, hogy titokban mit is gondolnak a másikról. Ugyanazokat a történéseket élhetjük meg négy szemszögből.
Megismerhetjük Mária, a nyugdíjba vonult egykori légikísérő küzdelmét az idősödéssel, szépsége elvesztésével, szerepe átértékelődésével, megjelenő fizikai nyavalyáival, lelki változásaival. Mária nem az a könnyed, felhőtlen lelkületű nő, amilyennek egy légikísérőt elképzelnénk: körüllengte mindig is egyfajta szomorúság, volt benne valami örökké meghódíthatatlan, valami örökké rejtélyes. Párja, Richárd ellenben a kicsattanó optimizmus képviselője, jósága, családközpontúsága, töretlen derűje épp kiegészíti Mária sötétebb tónusát.
De épp ez a regény egyik töréspontja: Mária nagy szerelme ugyanis éppoly sötét tónusú, a filozófia mélységeibe révedő, nehezen érthető és viselhető ember, mint ő maga. Szerelmük végül nem teljesedett be, az író-filozófus Márió és Mária viharos, szenvedélyes kapcsolata sosem lett lezárva. Márió élettársa Villő, aki épp oly ellenpontja a férfinak, mint Richárd Máriának. Villő kedves, gondoskodó lénye Márió számára kapaszkodó a világhoz, rajta keresztül tud létezni a hétköznapokban, miközben folyton Máriára gondol.
Mária és Márió olyan társra találtak, akikért csakis hálásak lehetnek: mind Richárd, mind pedig Villő igaz, tiszta szerelemmel szeretik a párjukat, mindent megtesznek értük, és a maguk egyszerűbb lelkivilágával élhetővé teszik számukra a hétköznapokat. Mária és Márió igyekeznek is méltányolni ezt, de mindkettejükben ott sajog az egykori nagy szerelem sebe, annak a tudása, hogy ők ketten összetartoztak volna.
De korántsem szerelmes regényről van szó: mind a négy ember a maga módján küzd az idővel, az öregséggel, a közelgő halál megértésével és elfogadásával. A Ne féljetek ennek a sajátos lélekfejlődésnek a története: ahogyan az első térdfájdalmak felett érzett szorongásoktól a nagy bajokon át eljut az ember az élet végességének az elfogadásáig. Mérhetetlenül szomorú mindaz, amit ilyenkor át kell élni ─ Jókai Anna mégis
átformálja ezt a szomorúságot, valami magasabb rendűvé, valami mégiscsak felemelővé.
Ezért kellene mindenkinek olvasnia ezt a könyvet: olyan mélyen festi le mind a férfiak, mind a nők érzéseit, kálváriáját, mélybe zuhanásait és felemelkedéseit, ahogyan csak egy nagyszerű író tudja.
Mivel nem újdonságról van szó, a kötet könyvtárak polcain is fellelhető, sőt, a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán is olvasható, a Magyar Elektronikus Könyvtárban meg is hallgatható. Végül egy kis ízelítő a regényből, amelyből érezhető a magával ragadó hangulat, és talán az is, miért is olyan letehetetlen könyv:
„Mária
…bizonyára Márió is ilyen roskatag már. Január tizenharmadikán tölti be a hatvanat. Ha jól emlékszem. És már tizenkét évvel ezelőtt sem volt dalia, amikor ripsz-ropsz, kivonult az életemből… De hát ki gondol Márióra, éppen most, egy boldog házasság kellős közepén, teli tervvel, robottól szabadon… egy új élet küszöbe!
(Márió autós-kabátba bújik, a sálja piros. A sál egyik végét vagányosan hátracsapja. Állát felszegve a tükörbe néz. Futó pillantás ez. Bólint a tükörképnek.)
Márió
…kemény a tél. De vége az ünnepeknek, a kényszerű tespedésnek…
(A zoknira is ügyelj, mondja Villő, laza a gumírozás, harmonikázik a bokád körül! Valóban, Márió gyorsan kicseréli, imbolyog az előszobaszekrénynek dőlve. A fejére nem tesz sapkát, pedig hullani kezd a hó.)
Richárd
…ez a buta fogdolog nagyon megviselte. Szegénykém, szinte kuvikol. Pedig épphogy belépett a hatvannegyedikbe! És egészséges, szervileg. Ha előbb-utóbb mégis történik vele valami, soha el nem hagyom. Ápolom hűségesen. Barbarához is bejártam rendszeresen az Onkológiára… Bár a mostani eszemmel mégsem vagyok magammal visszamenőleg elégedett. Azt hiszem, nem nyújtottam valódi lelki támaszt. És hát olyan igazán nem is szerettem. Mint Marcsikámat. Kétségtelenül hanyatlik. Az utolsó percig mellette leszek.
Mária
…számára olyan, mint halál, egyszerűen nem létezik! Száműzte a tudatából. Csak egyszer rendülne meg, csak egyszer, hogy Marcsikám, miképp is van ez, meg fogunk halni?! És ez az idegen vonás, ez a duzzadtság az orrom és a szám között! Soha többé nem lesz az arcom olyan, mint ezelőtt volt. Fém szájpadlás. Nincsenek többé ízek. Se édes, se keserű. Se sós, se csípős. Minden egyre megy. Beleharapni, semmibe… soha többé. És akkor még szilveszterezni…! Ifjúkoromban is utáltam. Nekem ne írják elő a jókedvet. Legalább Tímeát áthozták volna! Buliba hurcolni, egy hatéves kislányt!”
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
Kovász, ami sosem fog kiszáradni – Gáll Tímeával és Gáll Leventével beszélgetünk
