Európában az egyik legnagyobb skanzen a miénk – interjú a szentendrei skanzen főigazgatójával, dr. Cseri Miklóssal

Kult

Európában az egyik legnagyobb skanzen a miénk – interjú a szentendrei skanzen főigazgatójával, dr. Cseri Miklóssal

Gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek találkozóhelye és mindannyiunk számára igazi életiskola: a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Európa egyik legnagyobb ilyen intézményeként helyezte fel a magyar népi kultúrát a kontinens és a világ kulturális térképére. 1967-es alapítása óta rengeteget gazdagodott, gyűjtőköre ma már a jelen társadalmi, kulturális problémáira is reflektál. Dr. Cseri Miklós etnográfus-muzeológussal, a főigazgatóval beszélgettünk a Múzeumok Őszi Fesztiválja alkalmából.

A népi építészet múzeumaként indult Szentendrei Skanzen mára nemcsak életmódot mutat be és élménytárként működik, hanem igazi közösségi térré nőtte ki magát. Mit mutat a múlt örökségét konzerváló létesítmény a ma embere számára?

Amikor az első szabadtéri néprajzi múzeumokat létrehozták – 1891-ben nyílt, Stockholmban –, akkor nemcsak az épített örökség, hanem a benne levő ember életmódjának, berendezésének, viselkedésének, öltözködésének, étkezésének bemutatása is szerepelt a célkitűzések között. Mára a hangsúlyok változtak meg. Az első évszázad során – éppen a modernizáció térnyerése miatt – nagy gyorsasággal kezdtek pusztulni a népi építészeti emlékek, ezzel együtt a paraszti életforma is, ezért a szakma leginkább arra törekedett, hogy a legértékesebb épületeket megőrizzük. A 2000-es évek fordulója táján azonban Európa-szerte új helyzet alakult ki: az új generációknak már nem volt közvetlen személyes tapasztalatuk a paraszti világgal kapcsolatban. A mai múzeumlátogatónak már a nagyszülei is szinte mind a II. világháború után születtek. Ennek megfelelően egy idő után a régi épületek és berendezések elkezdtek nehezen érhetővé válni a ma embere számára. Ugyanakkor az 1960-as, ’70-es években kialakult, Annales nevű történettudományi iskola szerint

az embereket a történelem igazából az embereken keresztül érdekli, nem az osztályok, rendek és csaták történeteként.

Sokkal érdekesebbé vált tehát a személyes tartalom. Erre természetesen a múzeumok is reagáltak.

Az Erdély tájegység városi épületegyüttese – Fotó: Roggs Fényképészet

Hogyan reagált erre a Skanzen?

A korábban felépített tájegységek egyrészt erőteljesen az építészeti hitelességre és különlegességre, másodsorban pedig a berendezés szinte hiperrealisztikus rekonstruálására törekedtek, ami nagyon sokáig hatalmas sikert aratott. Az új generációnak azonban inkább csak kuriózum volt a kemence, a köpülő, a csizmahúzó – kevésbé értették már a kiállítási elemeket, hiszen nem volt összefüggő tudásuk arról az életmódról, amelynek természetes része volt a kemencében sütés, a füstös ház, a villanyáram nélküli élet. Tehát elkezdtük valós, konkrét személyek életén keresztül bemutatni az épületeket, az adott települést és történelmi korszakot.

A Skanzen eredeti gyűjtőköre a klasszikus paraszti kultúra 18. század közepétől a 20. század közepéig terjedő időszaka volt. Ez lényegesen bővült azóta: ma már a különböző múzeumi foglalkozásokon a jelenből megyünk visszafele a múltba. Ez az eredeti koncepcióhoz képest éppen fordított logika.

Természetesen azért megyünk vissza a múltba, hogy kiderítsük, a múlt elemeiből és az akkori tudásból mit tudunk ma is hasznosítani. A Skanzen valóban szakmai szemléletváltást élt meg: az alapítás idején kialakult felfogás azért sem volt fenntartható, mert a hagyományos falu eltűnésével a falu maga nem veszett el, másrészt a mesterségesen meghúzott korszakhatárok sem olyan élesek, mint ahogy azt korábban képzelték. A faluról kiderült, korántsem volt olyan zárt társadalom, mint hitték, és nemcsak a klasszikus önellátásra rendezkedett be, hanem komoly kommunikáció folyt kifelé és cserekapcsolatok léteztek, emberek, tárgyak, javak mozgatásával kísérve. Tehát az Erdély tájegységgel behoztuk a Skanzenbe a városi témát is, hiszen a falu és a város egymást kiegészítve értelmezendő.

2001-ben a világ skanzenjeinek vezetői nálunk találkoztak egy nagy konferencia keretében, és a több mint 120 szakember feltette magának a kérdést: hogyan tovább?

Ekkor írtam meg a magyarországi vonatkozású válasz-cikkemet, amelyben kifejtettem, mind térben, tematikában, mind pedig időben bővíteni kell a rendelkezésünkre álló kereteket. Az időbeliség azt jelenti, hogy egészen napjainkig eljutunk a feltárt és bemutatott anyaggal, tematikus szempontból pedig kiderült, hogy a parasztság nem eltűnt, hanem átalakult, hiszen továbbra is maradtak vidéken élők, legfeljebb más foglalkozásokat űznek, sokuk pedig a városban kötött ki. Tehát a kutatást ki kell terjeszteni a magyar parasztságon túl más társadalmi és etnikai csoportokra, vallási felekezetekre is, és a bemutatás földrajzi keretei is meghaladják Magyarország jelenlegi országhatárait.

A nyáron megnyílt Erdély tájegységben több polgári foglalkozás életmódbeli jellemzőit is megismerhetjük, az ügyvédtől a nyomdászig, illetve hiteles helyzeteknek lehetünk részesei a postától a patikán át a kávéházi életig: a patikuslány Mari-krémmel kínál, korabeli kávéfőzőből gőzölög az íncsiklandozó fekete. A témák és bemutatás módszerei is merőben új vállalások. Hogy fogadta a közönség ezeket?

A jelenleg hat épületből álló kisvárosi részben tematikus kiállításokkal is várjuk az érdeklődőket: a szabadkőművességről szóló tárlatunk ugyancsak kuriózum, hiszen maga a téma is a kevésbé ismert és feltárt területekhez tartozik. Az erdélyi faluban pedig nemcsak magyar porta van, hanem a szászok kitelepítéséről is láthatunk kiállítást, így a kitelepítés témát is közelebb hozzuk a ma embere számra. Az erdélyi tájegység jelenlegi épületei tovább bővülnek, összesen 140 épületből áll majd a kész kiállítás. Eddig úgy látjuk, nagyon tetszenek a látogatóknak, eddig több mint 100 ezer látogató jött el megnézni a májusban nyílt Erdély tájegységet.

Egyre nagyobb kihívás becsalogatni a múzeumokba az embereket. Milyen „praktikákat” alkalmaznak?

Amikor új kiállítást tervezünk, akkor mindig kiválasztjuk azt a direkt célkitűzést, hogy az ebben való részvétel vagy az idelátogatás milyen közvetlen, a ma embere számára beépíthető haszonnal jár.

A látogatót kétfajta módon lehet megfogni: élményt kell neki adni, és meg kell tudni győzni arról, hogy az ott eltöltött idő hasznos számára.

A tudást interaktív módon, játékos formában adjuk át. Ezért alkalmazunk például színészeket, akik korhű ruhákba öltözve valós élethelyzetekbe vonják be a látogatókat – így lesz élővé a múzeum. Ugyanígy lehetővé tesszük, hogy a kiállítások bizonyos eszközeit, elemeit kipróbálhassák a látogatók, így valós tapasztalatot nyernek azok használatáról, és a tudásuk is sokkal alaposabb lesz az adott korról és életformáról. A ma embere számára hasznos tudást például úgy építjük be, hogyha valaki eljön hozzánk kenyeret sütni, akkor rögtön felhívjuk a figyelmét az E-anyagokkal kapcsolatos problémákra, illetve megtanítjuk hogyan készíthet otthon kenyeret. Hasonlóan közelítünk például a migrációs kérdéshez is: az Erdély tájegységben bemutatjuk, hogy a hétfalusi csángóknál már 200 éve is volt munkamigráció, hiszen akinek rossz volt a földje, és a falu nem tudta biztosítani a megélhetést, az elvándorolt Bukarestbe, Nagyszebenbe vagy Brassóba. Ez miért érdekes mostani ember számára? Mert most is létezik munkamigráció, hiszen a saját gyerekeik mennek külföldre, ide meg jönnek mások – tehát segítünk feldolgozni egy társadalmi kérdést.

A hajdani kávéfőző ma is kiváló kávét főz – Fotó: Roggs Fényképészet

A Skanzen egyik legértékesebb jellemzője, hogy minden korosztályt meg tud szólítani. Emögött valamilyen módszertani csodaszer áll?

Valóban ez az egyik jellemzőnk, és ebbe nagyon sok munkát fektetünk. Korábban a diákok és a gyerekek, esetenként a felnőttek vagy a turisták voltak a fő célcsoportunk, de a Nyugat-Európában is általánossá vált elöregedés bennünket is elért, ezért változtatnunk kellett.

Ma már a nyugdíjas korosztály lett az egyik fő célcsoportunk.

Bízunk benne, hogyha eljön a családdal a nagyszülő is, később visszatér más társaságban, akár nyugdíjasklubbal is.

Milyen arányban vannak visszatérő látogatóik?

Erre nagyon büszke vagyok: a Szentendrei Skanzenben 40 százalék fölött van az éves visszatérő látogatók aránya, amit a nyugat-európai kollégák is óriási eredménynek ismernek el. Évente 200 ezer vendégből 70-80 ezer rendszeresen visszatér. Ez azért nagy teljesítmény, mert mi nem híres Rembradtokat és Monet-kat állítunk ki, hanem mindig ugyanazokat az életszituációkat mutatjuk be úgy, hogy folyamatosan alakítunk, változtatunk valamit. Úgy tűnik, elég sokat ahhoz, hogy érdemes legyen visszajönni. Illetve ez a jelenség a méretünknek is köszönhető: nem lehet egy nap alatt bejárni, viszont jól érezte itt magát az látogató, tehát újra eljön egy másik tájegységet megtekinteni.

Aki akár csak egyszer is járt már kőmúzeumban vagy szabadtéri skanzenben, jól ismeri a múzeumi fáradtságot. Egy ekkora intézményben, mint az önöké, hogyan védhető ki ez a jelenség?

Ezt Louvre-effektusnak szoktam nevezni: két óra után egy múzeum szinte már befogadhatatlan. A Skanzen valóban hatalmas, a régi területen 312 épülettel, amihez most újabb 40 jön. Akinek nincs cizellált tudása az egyes kisebb regionális árnyalatok és különbözőségek felfedezésére, az bizony a második tájegység után abba fogja hagyni. Ezt a problémát mi magunk is észleltük, és kétfajta megoldást nyújtunk: az egyik az, hogy mindig kis falatokban érdemes megenni az elefántot, egy vagy maximum két tájegységet érdemes egyszerre megnézni, utána lehet pihenni, kávézni, enni, inni, hagyni, hogy a tudás leülepedjen.

A másik módszer, amivel a múzeumi fáradtságot megelőzhetjük, a tematikus séták szervezése: például a szakrális helyek, a húsvéti helyszínek, a főzés helyszínei vagy a gyerekáldás megjelenítése. Adunk hozzá biciklit is, a kisgyerekeknek pedig az állatkertben megszokott kis kocsit.

Sokféle tematikus utat szoktunk ajánlani, így a látogató egy témakörből teljes élményt kap kétórányi idő alatt. Mivel a tematikus séta eleve a tudás elmélyítését célozza, sokkal gazdagabb ismeretanyaggal tér haza, mintha csupán végigjárná a kiállítást.

Ügyvédlakás ebédlője – Fotó: Roggs Fényképészet

A Szentendrei Skanzen anyaga egész Európában kuriózumnak számít. Hol állunk a szabadtéri múzeumok rangsorában?

Területét tekintve az első öt-hat legnagyobb múzeum között vagyunk Európában, épületszámot tekintve pedig magasan mi vezetünk. A látogatók számát tekintve az első 10-15 között helyezkedünk el, pedig mi az év egy részében nem is nyitunk ki. A berendezések, azok életszerűsége, hitelessége tekintetében a legjobbak között állunk az első, második helyen. A szakma úgy tart számon bennünket, hogy

van három-négy, nagy európai szabadtéri múzeum és van „a Szentendrei Skanzen”, akik mindig előrébb viszik a dolgokat.

Nagy elégtétel számomra, hogy egy közép-kelet-európai múzeum innovációs szempontból képes a szakmai elitbe tartozni. Valóban vannak témák, amelyeket mi már régen bemutattunk, és amiket a többiek csak most kezdenek felfedezni: a málenkij robot, a sváb kitelepítés, a kényszerű téeszesítés, a zsidókérdés vagy az egykézés mind olyan történelmi traumák, amelyekkel mi már foglalkozunk, de máshol csak most jelennek meg. Hasonló innovációnk volt – és utólag derül ki, hogy ebben is élenjárunk – az épített, szellemi és tárgyi örökségvédelem összekapcsolása, amit már a 2000-es évek közepétől szorgalmazunk. A tárgyi és szellemi örökség komplexitását öt évvel ezelőtt még senki nem gondolta összekapcsolhatónak, ma már mindenki erről beszél. Ami a Szentendrei Skanzenben megvalósul, sok esetben először jelenik meg az ilyen intézmények világában, de olyan újítás is van, amit mi hoztunk haza 10-20 évvel ezelőtt valamelyik szakmai utunkról. A skanzenek sokat tanulnak egymástól.

Jelenleg kilenc tájegységet mutatnak be. Mik a további tervek?

A 2000-es évek elején terveztük meg azt a hármas szintű bővítést, ami részben már zajlik. Az egyik cél az volt, hogy reagáljunk a Trianon következményeként határainkon túlra került magyarság sorsára: ennek eredménye az Erdély tájegység. Mivel pedig magyarok nemcsak itt élnek, hanem a diaszpórában is, a következő nagy tervünk ilyen épületek áthozása a különböző kontinensekről, reprezentálva a távoli területekre került magyarságot. Pennsylvaniából már hazahoztuk a magyar házat és Argentínából is,

a Buenos Airestől északra, mintegy 1100 kilométerre az őserdőben élt első telepes magyarok egyik házát.

Hasonlóképpen elkészült az Árpád-kori magyar település koncepciója is, ugyanis elég sok hiteltelenséget látunk a magyarországi régészeti parkok rekonstrukcióiban. A következő terület pedig a jelenkutatás: fel kell tárnunk, mi történt a magyar faluval 1920 után. Ennek A XX. századi falu nevet adtuk, és napjainkig terjed az anyaggyűjtés.

Négyfalusi csángó lakóház belseje – Fotó: Roggs Fényképészet

Most zajlik a Múzeumok Őszi Fesztiválja. Milyen programokat látogathatunk még évadzárásig a Skanzenben?

Közeledik október 23-a, erre a nemzeti ünnepre mi is készülünk az ’56 falun rendezvénnyel. Ennek a célja, hogy 1956-ot a vidéki, falusi ember szemszögéből láttassa, hiszen a budapesti eseményeket már évről-évre pontosan feldolgozzák. November 12-13-án tartjuk a Szent Márton Újborfesztivált és Libatort, majd ezzel zárjuk is a múzeumi évadot.

Ajánljuk még:

Miért fekszenek a kutyák a lábunkra?

Minden készen áll az esti filmnézéshez, amikor hirtelen megjelenik a kedvenced, és máris kisajátítja a lábad – ismerős a helyzet? Nekem túlságosan is... De miért szeretnek a kutyák éppen a lábunkra feküdni?!

 

Már követem az oldalt

X