„Érdemes rávezetni az embereket, hogy mi minden hever a lábuk előtt” – interjú Potyó Imre természetfotóssal

November közepén első magyarként elhoztad a HIPA nemzetközi fotópályázat kiemelt kategóriájának, a Diversitynek (sokszínűség) a fődíját. Milyen érzés volt? Számítottál erre a sikerre?

Minden kategóriában öt helyezést díjaznak. Azt tudtuk előre, hogy ebben benne vagyok, de hogy ötödik vagy első díjat nyerek, azt nem sejtettük előre. Már az óriási eredmény, ha valaki bekerül ebbe az ötbe, hiszen a díjazottakat 60 000 képből választják ki. Ennek ellenére reménykedtem, hogy minél előrébb végzek. Az egész díjátadó nagyon izgalmas volt.

 Fotó: Potyó Imre

Nyertes képeden, a Dunavirág arénán a dunai kérészek násztáncát örökítetted meg. A dunavirágzás régóta kedvelt témád, tizenegy éve fotózod a rajzásukat, ami minden évben csak néhány napig látható. Hogyan találtál rá erre a témára, és miért szereted ennyire?

Korábban a Duna-kutató Intézetben dolgoztam a Magyar Tudományos Akadémián, ahol a kollégáim foglalkoztak a kérészekkel. 2012-ben jött a hír, hogy elképesztően nagy rajzást tapasztalt az egyik kutatótársam a Szentendrei Duna-ágban, a Tilly Zoltán hídon: milliós csóvák alakultak ki. Ez azért volt rendkívüli, mert évtizedek óta nem láthattuk ilyen nagy tömegben ezt a fajt, ami most visszatért. Abban az évben én nem lehettem tanúja a jelenségnek, de 2013-ban már nagyon készültem rá. Bíztam benne, hogy az előző évhez hasonló méretű rajzás megismétlődik, mert javult a vízminőség, és így a mellékfolyókból a Dunára is visszajöttek a kérészek. A kutatótársam hozta újra a hírt, hogy megindult a tömeges rajzás, így

amikor a barátaim Horvátországba indultak nyaralni, én mentem a Tilly Zoltán hídra.

Megérte, mert hihetetlen élmény volt látni, ahogy kétszázezres csóvák jönnek létre a közvilágítás alatt. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy ez egy nagy mészárszék is volt: a lámpák kivonzották a fényre az éjszakai rovarokat, akik ott pusztultak el. 2019-ben ennek megoldására hoztak létre a világon először egy fénysorompót, ami a híd aljára szerelve lent tartja a tömeget a Duna fölött, és így nem repülnek fel a rovarok a hídra, nem pusztulnak el az aszfalton, hanem visszakerülnek a folyóba a petecsomóikkal együtt. Ezzel egy olyan megoldást sikerült találni, ami lehetővé teszi a kérészek utódgenerációinak megmentését és az élővilág szempontjából is előnyös, hiszen jóllaknak a halak, a békák, a récék és a denevérek. Márpedig ez egy nagyon fontos szempont.

Ahhoz, hogy a természetvédelmi szempontok is érvényesülhessenek, és ne ártson a fotós az élővilágnak, szükséges egy erős természettudományos tudás is a fényképészismeretek mellett. Mennyire jellemző ez a természetfotósokra?

Vannak, akik úgy lesznek természetfotósok, hogy alapvetően a képalkotás érdekli őket. Sokszor eleinte egyéb fotózási ágakban dolgoznak, például portréfotósként vagy divatfotósként, majd felkelti az érdeklődésüket a természetfotózás, és kipróbálják benne magukat. Viszont az a tapasztalatom, hogy akik ebből az irányból érkeznek, ők legtöbbször hosszú távon nem tartanak ki a természetfotózás mellett. A másik, gyakoribb verzió, hogy a természeti értékek iránti érdeklődés hozza magával a fotózást. Én is madarászként kezdtem gyerekkoromban, a madarak megfigyelésének részeként készítettem az első fotóimat. Sok természetfotós végzett például biológusként, természetvédelmi mérnökként, vagyis már alapvetően van köze a természethez. Ez azért szerencsés,  mert így talán jobban tud kapcsolódni a témákhoz, könnyebben tud új fajokat, új jelenségeket felfedezni és azt megfotografálni. Nekem rengeteget segít, hogy van egy erős természettudományi érdeklődésem, tudásom, hiszen környezettudományi szakon, természetvédelmi szakirányon végeztem Szegeden.

Egy-egy kép elkészítéséhez mennyire etikus belenyúlni a természetbe? Mennyire szabad megkomponálni a környezetet ahhoz, hogy a képzeletedben élő képet készíthesd el?

A legfontosabb, hogy soha ne kényszerítsük az állatot természetellenes viselkedésre. Csak olyan jelenséget fotózzunk le, ami a valóságban is megtörténik. Biztos nagyon jól mutatna egy szalamandra egy fa tetején, de persze ez az állat nem mászik fára. A másik szempont, hogy ne okozzunk kárt a természetben, és olyan környezetet teremtsünk, akár egy kvázi-műtermet létrehozva az erdőben, amit az állat önszántából keres fel. Tehát például nyáron beetethetek gyümölcsökkel egy rágcsálót az öt méter magas fán, éjszaka, és várhatom, hogy megjelenjen a pele. Ezzel nem kényszerítem rá az állatot, hogy odajöjjön, csak megnövelem az esélyeimet arra, hogy lefotózhassam, mert az éjszakai eleséggyűjtő portyáját megkönnyítem a felkínált táplálékkal. Közben pedig egy műtermet alakítok ki a fák között: be van állítva több fényforrás minden irányból, és ha jön az állat, elsétál a fénysorompóm előtt, ami érzékeli a mozgását. Ettől durrannak a vakuk, kattog a gép. Előfordulhat, hogy az elején megijed az állat, de általában hamar megszokják, és eldöntheti az adott példány, hogy visszajön az eleségért vagy továbbáll. A lényeg, hogy a

jobb hatás érdekében lehet ideálisabb körülményeket teremteni mindaddig, amíg nem bántjuk az állatokat.

Vannak olyan helyzetek, amikor egyszerű elkerülni, hogy zavarjuk az élőlényeket, míg máskor ez gondos tervezést igényel. Például nagyon szeretek denevéreket fotózni, akik hibernálnak a téli időszakban. Ilyen helyzetben fokozottan oda kell figyelni, hogy ne ébresszük meg őket téli álmukból. Ugyanígy a növényfotózásnál is lényeges, hogy ne feküdjön rá az ember a virágokra, hanem inkább az állomány szélén alkosson.

Szeretsz denevéreket fotózni, odavagy a kérészekért, és spórát kilövellő gombát ábrázoló képeddel is nyertél már díjat. Hogyan választasz témát? Mi az, ami megfog?

13 éves koromban kaptam egy távcsövet a szüleimtől, amivel elkezdtem madarakat figyelni, beazonosítani őket madárhatározóból. Aztán amikor már tíz-tizenöt fajt meghatároztam a kertben, eszembe jutott, hogy lemehetnék a Dunához is, ahol korábban is sokat bicikliztem, kenuztam. Amikor ezt a környezetet vizsgáltam a távcsövön keresztül, egy új világ nyílt ki előttem, ami magával ragadott. Sokáig foglalkoztam a madarakkal, építettem leseket is, mégsem a madárfotózás lett az én irányom. A madár- és nagyvadfotózáshoz nagy, kályhacsőszerű optikákra van szükség. Én nem vagyok ez a típus, hozzám közelebb áll a bíbelődés a kisebb állatkákkal, amihez széleslátókörű objektívet, halszemoptikát vagy makrót lehet használni. Közel lehet menni ezekhez az alapvetően sem túl félénk állatokhoz, például a békákhoz, csigákhoz, és hosszan tanulmányozhatóak. Ráadásul ezek az élőlények kevésbé kedveltek, egy részük az úgynevezett „nem szeretem állatok” közé tartozik. A madárfotózás sokkal népszerűbb, turizmus is épült rá. Rengeteg les van, amit bizonyos díjért cserébe bárki használhat például a Hortobágyon, de az innen készített képek ritkán egyediek. Az összes onnan lőtt fotó hasonló lesz: ugyanaz a háttér, ugyanaz a fény, ugyanaz a beszálló madár. Nehéz így újszerűt alkotni. Én próbálok olyan témákat keresni, amik kevésbé ismertek. Ezek gyakran a lábunk előtt hevernek vagy a patakban úszkálnak. Nagyon szeretek télen fotózni, különösen a királyréti erdők bányáiban, ahol ilyenkor egerek, bőregerek mozognak, itt szunnyad a vörös csipkésbagoly lepke. Repkednek a téli araszolók odakint, előjönnek a gombák és mindenfelé lövellik a spórájukat, szóval rengeteg témát kínál a téli erdő is.

Az engem érdeklő fajokkal, jelenségekkel hosszú ideig foglalkozom, próbálom egyre jobban lefotózni őket. Aztán általában eljön egy pont, amikor már valamelyest elégedett vagyok a végeredménnyel, úgy érzem, ettől izgalmasabbat már nem fogok tudni készíteni, elérkeztem a tudásom határához. Ilyenkor próbálok újabb élőlényeket keresni, nyitott szemmel járni. A természetben való jelenlét ehhez elengedhetetlen.

Volt, hogy órákig feküdtem egy spórádzó gomba mellett, amikor hirtelen megjelent rajta egy gombaszúnyog. Korábban nem is tudtam róla, hogy létezik.

Ettől a pillanattól kezdve viszont már előttem is van egy új lehetőség, amivel foglalkozhatok. Az egyik téma hozza magával a másikat.

Mennyire van egy kész koncepció a fejedben fotózáskor? Előre tudod, hogy milyen képet szeretnél készíteni vagy a téma az adott, de hogy pontosan mi szerepel majd a képen, azt az élet alakítja?

Általában van egy téma, ami érdekel, és elkezdek vele foglalkozni, a koncepció pedig a témával eltöltött idő során alakul, változik folyamatosan. Például a hibernáló denevéreket 2014 óta fotózom, de csak tavaly jutott eszembe, hogy megörökíthetném őket akkor is, amikor megébrednek. Ehhez fontos tudni, hogy a kis patkósdenevér télen is aktivizálódik egy-egy rövid időre, kirepül az erdőbe vadászni. Ezt már korábban is megfigyeltem, de mostanáig nem gondoltam arra, hogy le is fényképezzem a viselkedést. Örültem, hogy jól meg tudtam komponálni a képeket a bányából kiröppenő bőregerekről. Ez a téma azért is nagyon izgalmas számomra, mert tudtommal még senki nem fotózta meg, ahogy a havas erdőben repül egy denevér. Ehhez hasonlóan a többi témám is mindig alakul, változik, ahogy új jelenséget figyelek meg, kísérletezgetek. Az ember próbálja mindig meghaladni önmagát, folyamatosan fejlődni szakmailag.

 Fotó: Potyó Imre

A madarak megfigyelésétől és a hobbifotózástól autodidakta módon jutottál el addig, hogy a legrangosabb nemzetközi és magyar természetfotós pályázatokon vagy rendszeresen díjazott. Ez számomra a legékesebb bizonyítéka az említett törekvésednek, hogy mindig továbbfejlődj szakmailag.

Nem jártam fotós iskolába, hanem rengeteget olvastam, néztem mások képeit és ebből tanultam és tanulok a mai napig. Inspirálódok, kísérletezek. Ez egy örök tanulási folyamat. Eleinte csak meg akartam örökíteni, hogy hol fészkel egy-egy ritka madár, de hamar beszippantott ez a világ. Egyre többet jártam a természetbe,

hallgattam, akár egy éjszakán át a fülemülét, és egyre több csodás élményben volt részem, amit szerettem volna másokkal is megosztani.

A fotógép szerintem alkalmas arra, hogy elmeséljük a képeken keresztül, amit átéltünk, és ezzel hassunk másokra is. Emiatt szeretek beszélni is a képeimről, cikkeket írni, melléjük tenni a mögöttes történetet is. Ez egy erős szemléletformáló eszköz is: sokan egy-egy kiállítás után döntik el, hogy meg szeretnék nézni élőben is az adott természeti jelenséget, ezért kezdenek el kirándulni, túrázni és akár fotózni is. A másik, amikor olyan emberekhez is közel tudom hozni a képeimmel a természetet, akik már nem tudnak elmenni az erdőbe. Gyakran tartok nyugdíjasoknak előadásokat, akiknek ez egyfajta szórakozás: hiába nem jutnak el kirándulni, mégis közel érezhetik magukhoz a természetet. Ez nagyon motiválóan hat rám. 

A fotóidat gyakran használod a királyréti Hiúz Házban is. A látogatóközpont kiállításának, a szervezett túráknak a szerves részét képezik az alkotásaid. Hogyan alakult ez?

A királyréti tanösvényen szoktam természetismereti sétákat tartani, amiken a fotóimon keresztül is mesélek a természeti értékekről. Ha például nyáron jönnek el a látogatók, akkor sokszor nincs annyi látnivaló, mint tavasszal vagy egy téli bányában. Ilyenkor arról is mesélek, hogy mit látnának, ha másik időszakban érkeztek volna. Előhúzom a bokorból egy 90 centis vászonképemet, amit előre bekészítettem, eldugtam, és mindenki rácsodálkozik, hogy micsoda fajtagazdagság van. A képek segítségével láttatom, hogy például éjszaka sárganyakú egérkék szaladgálnak ott, ahol épp állunk. Nagyon szeretem, hogy a fotóimon keresztül a természet kincseiről és a hobbimról, az életformámról is tudok mesélni. Ráadásul ezzel még izgalmasabbá lehet tenni a természetjárást. Lehet, hogy sok gyereknek nincs kedve a kiránduláshoz, mert kicsit unalmasnak tartják, azt hiszik például, hogy csak kidőlt fákat lehet látni. De ha valaki megmutatja nekik, hogy a patakban élnek tegzesek, kérészek, mindenféle csúszómászók, laposférgek és egyéb izgalmas élőlények, egészen máshogy fognak tekinteni egy kicsi patakra is. Érdemes rávezetni az embereket, hogy mi minden hever a lábuk előtt. A képeim nekem ebben is segítenek.

Fotók: Potyó Imre