Egy nem hagyományos hagyományőrző – Nagy Csomor Andrással beszélgettünk

Kult

Egy nem hagyományos hagyományőrző – Nagy Csomor Andrással beszélgettünk

Fiatal jogász-focista is lehet népzenész – ezt bizonyítja a felvidéki Nagy Csomor András története. Önálló stílust teremt, zenekart alapít, közben egyetemre jár, külföldön tanul, újságíróként dolgozik, és majdnem profi focista lett – pedig még csak huszonéves. Saját zenéjéről, pályaképről és a hagyományok erőforrásként való használatáról beszélgettünk.

A népzene nem elsősorban és nemcsak színpadi műfaj, hanem egy életforma része. Te budapesti joghallgatóként mit tudsz átemelni a mindennapjaidba a hagyományos kultúrából?

Ez nehéz kérdés. Olyan házban nőttem fel a felvidéki Nagyölveden, ahol az 1600-as évekig visszavezethetően édesapám családja élt: a dédszüleim házának helyén építettek a szüleim nádfedeles házat, tulipános kerítéssel. Gyermekkorom egész létformáját meghatározta ez a környezet. Lassan tíz éve Magyarországon élek, itt végeztem a fociakadémiát, itt van a baráti társaságom, ide köt az egyetem és valószínűleg majd a jogászpraxis is. Jelen pillanatban még élvezem a nyüzsgést, Budapest izgalmas nagyváros, és nem tudom megmondani, hogy ebből hogyan lehet majd egyszer újra valamiféle vidéki életformát kialakítani.

Nem feltétlenül a vidékre költözésre utaltam a kérdéssel. Sokkal inkább arra vagyok kíváncsi, mennyiben reprezentáció és milyen mértékben funkcionális számodra a népi kultúra, amiből merítesz.

Életforma tekintetében megengedő vagyok, azt gondolom, hogy virágozzék minden virág! Attól, hogy népzenét játszom, nem fogok tarisznyával járni, viseletben, és furulyát sem fogok tűzni az övembe, hogy bármikor pikulázhassak. Ennél én „öltönyösebb” ember vagyok.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Persze, de a népzene feldolgozásának vállalásában jókora adag vagányság is van, emellett pedig azt tanítják a kultúratudományok, hogy azt lehet átörökíteni, ami funkcionális is, nem csak szép.

Számomra nem úgy funkcionális a népzene, ahogy eredeti közegében volt, hiszen én nem tudok már úgy élni: nem megyek a kútra vízért, és muszáj mobiltelefont használnom. Persze van olyan népzenész ismerősöm is, aki elektromos áramellátás nélküli házat épített magának, mert ő így akar élni – tehát erre is van példa. Én nem ezt képviselem, és

Z-generációsként a népi kultúra ilyesfajta reprodukálása nem nyomaszt, de nem is érdekel, hiszen úgy szeretnék élni, ahogy jólesik.

Sokkal fontosabb, hogy ezt a tudást fel tudjuk dolgozni és a mindennapjaink élményeinek része legyen.

Miért nem a zenei tanulmányokat választottad? Olyan kézenfekvő lett volna!

Édesanyám és édesapám egyetemista korukban táncoltak a pozsonyi Szőttesben meg az Ifjú Szívek társastánc-együttesben, de ott táncolt a nagybátyám és a nagynéném is. Amikor mi, gyerekek a kilencvenes években megszülettünk, természetes volt, hogy ezt a zenét hallgatjuk. Hatéves koromban adott először hangszert a kezembe édesapám, aki egyébként harmincévesen kezdett el a helyi cigányoktól hangszeres népzenét tanulni. Egyszerűen megkereste a nagyölvedi cigányzenekart és magánórákat vett tőlük, tehát autodidakta módon tanult meg hegedülni. Ezt próbálta meg velünk is, később pedig beíratott zeneiskolába – azt gyűlöltük. A népzenét imádtuk, de a zeneiskolát nem tudtuk „megemészteni”. Így aztán én nem is tanultam zenét intézményes keretek között. 12-13 éves koromig a táncra se tudtak rávenni: nem akaródzott megfogni a lányok kezét. Aztán megjött hozzá a kedvem.

Otthon az volt az elvárás, hogy a zenélés és a tánc mellett legyen valamilyen „tisztességes polgári foglalkozásunk” is, és minthogy – az elmondások szerint – már egészen kiskoromban is nagyon komoly fiatalember voltam, már hatodik osztályban eldöntöttem, hogy jogász leszek.

Közben pedig otthon együtt zenéltünk, lett egy családi zenekarunk: volt, hogy egyikünk elkezdett lent a nappaliban hegedülni, majd odajött a másik, folytatta, anyukám énekelt, odajött a harmadik, apukám időközben átállt a brácsára, hogy le tudjon minket kísérni – így, ilyen organikus módon működött a zenélés a családban, és ezt vittük fel a színpadra is. Addig működött ez, amíg együtt voltunk, és egy szinten tudtunk zenélni, majd mikor már mi, gyerekek szétszéledtünk, a családi zenekar is megszűnt.

Erre alapítottál rögtön két másikat.

Az egyikben, az Estendøn könnyűzenei együttesben valóban alapító tag vagyok, de ami igazán az enyém, az a Nagy Csomor András és Zenekara. Még a Vidiben fociztam, amikor megkeresett egy szomszéd falubeli farnadi barátom, Saróka Vajk, hogy szeretnének egy könnyűzenei zenekart, saját számokkal, lenne-e kedvem csatlakozni. És akkor megcsináltuk. A másik pedig a Nagy Csomor András és Zenekara, ami a prímás hagyományok alapján kapta a nevét, de én különben sem szeretem a manapság divatos, kitalált zenekarneveket. A népzenében, a cigányzenében mindig is „a prímás és zenekara” elnevezés élt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Most jött ki az első lemezetek. Mi ennek a bemutatkozásnak a fő üzenete?

A zenekar alapfilozófiája az, hogy a Kárpát-medencében nemcsak a hagyományos zenei kincset találjuk meg, de bármit is játszunk, próbáljuk a magunk ízlése szerint formálni úgy, hogy eredeti tartalma se vesszen el. Ilyen értelemben mi nem a „tiszta forrást” reprodukáljuk, hanem saját magunk számára tesszük élővé a népzenei hagyományokat, és ebbe világzenei hagyományok is beszivárognak. Nem az a cél, hogy bármelyiket lebutítsuk, hanem, hogy a magunk stílusában tegyük populárissá, élvezhetővé.

Mennyire ismeritek már a közönségeteket? Hol léptetek fel eddig?

Tavaly nyáron volt az első komolyabb koncertszezonunk: a Balatonfüredi Borheteken egy szombat estét a nagyszínpadon játszani, az nem rossz, és talán a visszajelzések alapján is jól sikerült. Még nagyon az elején vagyunk a közönségépítésnek, hiszen pár hónapja indult csupán a Facebook-oldalunk, az Instagram-oldalunk, úgyhogy a Youtube-csatornánk, és az első számok is, februártól indulva másfél havi rendszerességgel jelennek meg. Szépen lépegetünk előre: már koncertfelkérések is vannak, Gombaszög, Tusványos, MCC Feszt, aztán egy hatvani világzenei fesztivál, a Zselízi Országos Népművészeti Fesztivál, a Balatonfüredi Borhetek, utána felvidéki településeken, Gútán, Szőgyén meg Garamszentgyörgyön játszunk. A Fonóban, lesz egy lemezbemutatónk októberben. Ahhoz képest, hogy csak most indultunk el, és nekem az egyetem miatt külföldről kellett ezzel foglalkoznom, szép kezdésnek érzem.

Hogy kerültél külföldre? 

Negyedéves joghallgató vagyok a Pázmányon, és lehetőséget kaptam egy egyéves tanulmányútra. A legnagyobb presztízsű spanyolországi kollégium, a CMU San Pablo diákja lehettem a Mathias Corvinus Collegium segítségéve, ami nagy megtiszteltetés, hiszen egyedüli külföldiként kerültem be, és rendkívüli szakmai tapasztalat is. Nehezebb volt így a hazai zenei életben maradni, de közben tanulságos volt a kint lét művészileg is: az ottani fiatalokkal eljártunk különböző helyekre, ahol flamencót játszottak, én vittem a hegedűmet és megtanultam például Paco de Luciát hegedülni. Most éppen egy magyarra átformált flamenco lemezen gondolkodunk.

Mit tapasztaltál, kint hogy viszonyulnak a népzenéhez? 

Azt nem mondanám, hogy a spanyol fiatalok műveltebbek a magyaroknál, de a saját kultúrájuk flamenco slágereit általában ismerik és éneklik, a saját népzenei hagyományuk szélesebb tömegeket érint meg. Ott a népzene beszivárgott a populáris kultúrába és a mindennapok élő muzsikájában is felcsendül. Nálunk még (már?) nem része a populáris kultúrának a népzene, bár vannak erre erős próbálkozások – hadd említsem például a Csík Zenekart, a Budapest Bárt, a Góbé Zenekart, a Szalonna és Bandáját. Nálunk a táncházmozgalom markáns hatása is leginkább szubkultúraként lett erős, nem vált tömegessé. Jó volna, ha ez változni tudna.

Ez a zenei ars poeticád? 

Igen, mondhatjuk. A zenekarral olyan zenét akarunk játszani, amit a szélesebb közönség szeret és hallgat, tehát a népzenét a populáris kultúrába szeretnénk bevinni. Egyébként mivel a magyar zene elsősorban vonós zene, és a vonós hangszeren szinte bármilyen zenét le lehet játszani, azt gondolom, ha a vonós hangzásvilágot meg tudjuk szerettetni, akkor a saját népzenénket is szélesebb körben befogadja a populáris közeg.

Fotó: Roggs Fényképészet

Jogásznak tartod magad, mégis elsősorban a zenészként ismernek. Hogy ér össze ez a két markáns, egyben különböző világ és életforma a mindennapjaidban?

Nyilván van ennek egy gyakorlati oldala: az egyetem rovására nem koncertezek, ez korlátoz némiképp. Ellenben azt gondolom, hogy egy jogásztól – és bármely művelt embertől – elvárható a kultúra, a művészetek bizonyos szintű ismerete és kedvelése – még akkor is, ha ez ma már nem általános.

Ha választanod kéne a jogi pálya és a zenélés között, melyiket tudnád elengedni?

Olyan életet szeretnék magamnak, amelyben megvan a szabadságom, hogy magas szinten tudjak művelni valamilyen polgári hivatást, és mellette zenélni is tudjak.

Nem szeretném elengedni egyiket sem.

Mindkét pálya és a kultúrának mindkét szelete nagyon markáns férfi szerepmintákat kínál: úgy sejtem, leginkább ez lehet vonzó számodra.

Egyrészt értékrend és értékvállalás kérdése, másrészt nyilván a személyiségemből fakad, hogy szeretek nyilvánosan szerepelni. A jogi pályán, a közéletben és a zenélésben is kiélhetem kissé exhibicionista énemet, ezért számomra természetes, hogy mindkettő az életem része. 

Magyar jogot tanulsz, tehát ezzel főként Magyarországon fogsz tudni érvényesülni. A közéleti szerepvállalást is itt képzeled?

Komoly dilemmám, hogyan tudok visszacsatolódni Felvidékre, éppen a jogi tudás területi relevanciája miatt. Persze, onnan hozom a zenét, és ez határokon átívelő, identitás-erősítő műfaj, de nagy kérdés, ezen felül milyen lehetőségeim lesznek még, hogy a felvidéki magyarságot segítsem kultúrája megőrzésében. Nyilván, ha Magyarországon maradok, kevesebb. De

ki tudja, lehet, hogy 10-15 év múlva átveszem édesapám otthoni vállalkozását. 

Jelenleg mi foglalkoztat leginkább?

Ami felé a természetes érdeklődésem kiterjed és összeköthető a zenével, az nyilván a népművelés. Nagyon hiszek abban, hogy a mi hagyományos kultúránk van annyira értékes, hogy széles körben elterjedjen. Azt hiszem, valamiféle kulturális minimumot kellene megvalósítani. 

Megtörtént egy gólyabálon, hogy a dékáni beszéd után volt egy palotás bemutató tánc, amit koreográfiában eltáncoltak, majd azonnal egy diszkó ritmusú zene következett. Azt gondolom, hogy ez nem is az egyetem vezetőségének a hibája, hanem a hallgatóságunkról árul el nagyon sokat. Ilyen értelemben saját magunkkal szemben is lehetek kritikus. A mi igénytelenségünk, hogy nem egy bécsi keringőt játszanak például ilyen alkalomra, hogy oda tudjak menni egy lányhoz, a páromhoz, és felkérjem táncolni. Szerintem ez egy olyan kulturális minimum lenne, mint az, hogy tudunk késsel-villával enni, tehát bármilyen közegnek tudnia kellene. Ebben kell változnunk! Ha egy picit is hozzá tudok járulni ennek a minimumnak a megteremtéséhez, nagyon boldog leszek.

Ajánljuk még:

„A semmit is meg lehet osztani egymással” – Bedő Orsolyával beszélgettünk

Gyöngyi Krisztián Kiskunhalason nevelkedett, és onnan figyelt fel Afrika természetére és állataira. Végül évtizednyi nehézségek után azon kevesek egyike lett, aki vadőrnek tanulhatott, majd a fekete kontinensen orrszarvúkutatóként elhelyezkedhetett. Hat éven át dolgozott Malawiban, mígnem 2017-ben, 43 éves korában egy védence, Heródes halálosan megsebesítette. Krisztián felesége, Bedő Orsolya most Balogh Boglárkával írt könyvet férje életéről. Ennek apropóján beszélgettünk Orsival Afrikáról, környezetvédelemről, és arról, milyen lehet egy női sors, ha nem mindennapi férfit választunk párunknak.

 

Már követem az oldalt

X