Egy hagyomány különleges története: a busójárás a sokacoké volt, ma már mindenkié

Kult

Egy hagyomány különleges története: a busójárás a sokacoké volt, ma már mindenkié

Bár a mohácsi busójárás mára Magyarország legnagyobb kulturális fesztiváljává nőtte ki magát, és nincs még egy olyan rendezvény, amely ennyire látványos és ilyen bőségesen dokumentált volna a sajtóban, arányaiban talán kevesen tudják, hogy ez az egyetlen fesztiválunk, amely egy népszokásból vált mindenki farsangi ünnepévé. Ráadásul egy nemzeti kisebbség egyik csoportjának intim szférájából indulva határozza meg ma Mohács városának arculatát, bőven túlnőve a sokacok életterein. Története különleges, jelene pedig évről-évre egyre érdekesebb. Akit nemcsak a látványért érdekel, annak érdemes alaposabban is szemügyre vennie.

Aki a mohácsi busójárást szeretné közelebbről szemügyre venni, annak mindenekelőtt a sokac kultúrával kell elkezdenie ismerkedni. Első lépésként a Magyarország egyik legnagyobb nemzetiségéhez, a horvátokhoz tartozó sokacok nevét kell megtanulnunk helyesen, hogy semmiképpen ne 'sokácoknak' hívjuk őket, ugyanis ez a nyelvjárási sajátosságokból eredő torzítás bántó a helybéliek számára. Sajnos igen gyakori hiba írásban is, ezért kell gondosan figyelni a helyes ejtésre is. A magyarországi horvátok az egyik leggazdagabb történelmi múlttal és hagyományos kultúrával rendelkező hazai népcsoport, akik ezt az örökséget aktívan őrzik, büszkén képviselik. Hét csoportjuk közül a baranyai sokacokról hallunk talán a legtöbbet, éppen a busójárás népszerűségének köszönhetően. 

Hatások és ellenhatások a mohácsi busójárás történetében

Ez az impozáns méretekben megmutatkozó szokás sok változáson ment át az idők folyamán, története egyben a közösségi kultúra önfenntartó, önszabályozó dinamikájának történeteként is olvasható. Ahogy azt más népek és etnikumok szokáshagyományának alakulásában is látjuk, a sokacok is igyekeztek beépíteni a tapasztalt jó gyakorlatokat a saját szokásaikba: amit a közösségi ízlés befogadott, az szervesült a hagyományban. A busójárás gyökereiről több forrásból is olvashatunk, mai formájának és tartalmának megértéséhez elsősorban a szokás 20. századi alakulását érdemes ismernünk. A busójárás ugyanis a 20. század elején a sokacok intim szférájához tartozott: csütörtökön, vasárnap és kedden házról-házra jártak a maszkos alakoskodók, hogy mindenféle tréfákkal és termékenységvarázsló gesztusokkal teljesítsék be a 'poklade', vagyis az átváltozás törvényét.

A busó kifejezés a házról-házra járást jelentette, ez a jelentés ragadt át a maszkos figurára, akit ma is látunk a felvonuláson.

A tél sötétjéből a tavaszi megújulásba átvezető népszokás formájában az 1920-as években következett be az első markáns változás, aminek köszönhetően a busójárás tágabb nyilvánosságot kapott.

1926-ban Horthy Miklós megjelent Mohácson, és beszédet mondott, melyben arra bíztatta a mohácsiakat, hogy kezdjék el felfedezni saját szokásaikat, legyenek rájuk büszkék, és nyilván becsüljék szomszédaikét is. Ekkor hirtelen változás történt Mohácson, és az addig elítélő gondolkodás és védekezés helyett a korabeli sajtóban új hangok jelentek meg: némi méltatlankodással írták, hogy nem is értjük, miért nem tanítják meg az öregek nekünk ezt a szép szokáshagyományt. Ennek szellemében a városvezetés úgy döntött, hogy a sokac városrészbe szorult szokást kicsalogatja a város nyilvános tereire: a polgármester felhívást tett közzé, hogy a jelmezbe öltözött busók vonuljanak fel, és mutassák meg magukat, majd egy erre az alkalomra összeállított bizottság kiválasztotta a legszebb busót. A busó szépségverseny hozadéka az lett, hogy nemcsak sokacok öltöztek be, és nem is csak busó jelmezbe, ami a helyi sokac közösségnek nem tetszett. Így a múlt század 30-as éveire a szokás elindult két külön úton: a nyilvánosság számára szervezett városi esemény mellett továbbra is élt a sokac közösség saját tereiben a hagyományos farsangi alakoskodás. 

Újabb korszak nyílt a busójárás történetében a második világháború után, amikor az '50-es évek néprajztudománya elkezdte sürgetni a magyarországi nemzetiségek körében még fellelhető szokások mozgóképen való megörökítését. Raffay Anna és Szőts István el is készítette az első busó-filmet 1955-ben, ám ez az anyag nem az eredeti maszkos alakoskodást vette föl, hanem az 1955. évi busójárás után egy héttel játszatták el újra a helyiekkel a szokást, a film kedvéért. A film tehát rekonstrukció, amit a film elején jeleznek is az alkotók, de erre senki sem figyelt. A filmes csapat megérkezett forgatni, és a rendező közölte, hogy a filmen nem mutatnak jól a helybéli maszkok, nagyobbakra volna szükség. Megbíztak egy Szegedről Mohácsra költözött susztert, Salgó Istvánt, aki gyorsan elkészítette a film számra a sokkal nagyobb és színesebb maszkokat, amelyek viszont sem méretükben sem színeikben még csak nem is hasonlítottak az eredetiekre. Ezek a maszkok is bekerültek a Néprajzi Múzeum archívumába, ám a terepen ma már nem látunk belőle egyet sem, mert jól működött a közösségi szűrő, nem engedték érvényesülni ezt a torzulást.

Az '70-es, '80-as években  következő fordulat a '90-es években következett be, amikor a város szerette volna rekonstruálni az autentikus busó jelmezt, hogy a mohácsi busójárás egységesebb képet kapjon. Ezért elkészíttettek 100 darab öltözetet, maszkkal, bundával, bocskorral együtt, és ezeket lehetett bérelni a busójárás alkalmával. A nagyságrendek érzékeléséhez érdemes belegondolni, hogy míg a '70-es, '80-as években 100 körüli létszámban vonultak fel a busók, addig ma 2000-nél is több maszkos figurát láthatunk a busójárás vasárnapján. A '90-es években újabb kutató kezdte el vizsgálni a busókat: Füredi Zoltán vizuál-antropológus, aki rendszeresen visszajárt Mohácsra, feltérképezte a különböző busócsoportokat. Az egyik látogatása alkalmával azonban elhozta Mohácsra az '55-ben készült filmet, és megmutatta az egyik busó csoportnak, akik revelációként élték meg a látottakat: a rekonstrukció feliratot nem vették észre az elején, és azt gondolván, hogy így nézett ki a szokás hajdanán, eredeti formájában, a busójárás akkori városi gyakorlata ellen fordultak. Akkorra ugyanis már extrém méreteket öltött a rendezvény és nagyon elszaporodtak benne az idegen elemek (pl. hatalmas Coca Cola-figurákat állítottak fel a főtéren stb.), ezért botrányos körülmények között ledöntötték a díszleteket. 

A magukat autentikusnak gondoló busócsoportok és a város által megrendezett busójárás gyakorlata azonban folytatódott, majd 2009-ben újabb fordulóponthoz jutott az egyre terebélyesedő szokáshagyomány: felkerült az UNESCO reprezentatív szellemi kulturális örökség listájára mint helyi közösségformáló élő népszokás. Azóta egyre szélesebb kereteket kapott és idegenforgalmi látványosságként is az ország egyik legfrekventáltabb programja: az idei busójáráson 72 busócsoport vonult fel, több mint 2000 maszkos figurával, a vendégek száma pedig egyes becslések szerint a 110 ezret is meghaladta. Ezek a méretek azonban már túlnőnek egy 17 ezres város kapacitásain, ezért elindult egy újabb önszabályozási törekvés a busójárás élhető keretek közötti megtartására. Az idei gazdag program szerves része volt a busójárás hagyományával kapcsolatos szakmai felvilágosító előadások folyamatos hozzáférhetővé tétele, amelyek keretében a helyi sokacok és néprajzosok is bemutatták e gazdag örökség dinamikáját. A Hungaricum udvarként is funkcionáló Kultúrkikötőben például szombaton és vasárnap is dr. Minorics Tünde néprajzkutató, a mohácsi busójárás kutatója, monografikus feldolgozója részletes előadásait hallgathatták az érdeklődők, megnézhették az 1955-ben készült filmet, beszélgethettek a szokás alakulásának fázisairól, de a bátrabbak a busó maszkokat is felpróbálhatták.

A készülődéstől a máglyagyújtásig

A Mohácsra látogatók számára a busójárás csütörtöktől keddig tart, leglátványosabb napja pedig a vasárnap, ám a helybéliek számára a készülődés egész évben életük részét képezi. Maszkfaragók és viseletkészítők, fiatalok és idősebbek, sokacok és más nemzetiségűek egyaránt az év legnagyobb eseményére folyamatosan készülnek. Baráth Gábor maszkfaragóval a készülődés hevében is sikerült találkoznunk, majd a busójáráson is, ahol maszkjai rendeltetésüknek megfelelően a vásár mívesebb portékái között várták az érdeklődőket.

Mohácson minden kisgyereknek az az álma, hogy ő egyszer nagy busó legyen. Nekem is ez volt az álmom. Mi azt láttuk, hogy a busó egy kedves alak. Amikor megjelentünk, cukorkát adott a gyerekeknek, megsimogatta a fejemet, viccelődött, tehát a busóban nem volt bántó szándék. Bátyámmal tehát azt láttuk, hogy egy kedves ember van a maszk mögött, és ehhez akartunk mi is csatlakozni, hasonlítani. Közösen volt egy darab busó álarcunk a családban, és mindig vita volt, hogy ki húzza fel azt az egyetlen egy busó álarcot. Először bátyám kezdett el maszkot faragni, neki nem volt meg az ügyessége hozzá, de nem ment neki, mert nem is voltak megfelelő szerszámaink. Majd, amikor félredobott egy fát, elkezdtem én is farigcsálni. Építkeztünk éppen, és az egyik munkás meglátta a szerencsétlenkedésem, odajött hozzám, és hozott egy félkész maszkot, hogy azt faragjam tovább. Végül közös erővel a bátyámmal és édesapámmal befejeztük azt a maszkot: így lett nekem is saját busóálarcom. Tizenkét éves lehettem akkor, és annyira érdekelt ez a dolog, hogy elkezdtem utánajárni: könyvtárban felkutattam régi újságcikkeket, könyveket kölcsönöztem, hogy jobban belelássak a régi hagyományba – mondja Gábor, aki busómaszk faragóként a népművészet mestere, civil foglalkozása szerint pedig építészmérnök. 

A maszkfaragás gyakorlata minden családban létezett, azonban a szokás fesztiválosodásával egyre többen választották  megélhetési forrásul a busómaszk készítést. Gábor számára a maszkok értékesítése az utazási vággyal, a világjárás lehetőségével kapcsolódott össze: Nagynéném egyik ismerőse busóálarcokat készített, és mondta, hogy annyi bevétele jött busójáráskor, hogy a család meg tudott finanszírozni belőle egy egyhetes külföldi  utazást. Fiatalként bennem is ott volt a vágy, hogy világot szeretnék látni, tehát az volt a motiváció, hogy nekiállok busóálarcot faragni, és akkor világot láthatok – magyarázza Gábor, miközben a már félkész busómaszkokat mutatja.

Mohácson tíz népi iparművészt tartanak számon, aki busómaszkokat farag, de ennél sokkal többen használják ki az évente egyszeri fesztiváli tömeg és az egész éves idegenforgalom igényeit. Az autentikus kultúra archaikusabb rétegeinek megőrzésének hívei a "népharag" hangján igyekeznek távoltartani magukat az általuk "folkhiénáknak" nevezett kereskedőktől, akik kétes minőségű és hitelességű viseleti darabokkal és kellékekkel torzítják az eredeti busójárás képét, emlékét. A hagyományaikhoz ragaszkodó sokac busók ezért év közben is rendszeresen szerveznek összejöveteleket, előadásokat, hívnak meg szakembereket és adatközlőket, hogy ők maguk is minél pontosabb képet kapjanak a busójárás korai gyakorlatáról, illetve, hogy alternatívákat találjanak a mai tömegrendezvény káros hatásainak visszaszorítására. Ennek a törekvésnek egyik élharcosa Baráth Gábor is, aki a mohácsi Kultúrkikötő létrehozásával bekapcsolódott a magyarországi Kultúrpajta-hálózatba, és rendszeresen szervez szakmai és hagyományőrző rendezvényeket a helyiek és az érdeklődők számára.

A busójárás szabályozásában már születtek kompromisszumok az elmúlt években: Úgy vált ez egyre jobban élő népszokássá, hogy bekerültek új elemek. Előző években azt vette észre a szervező csapat, hogy nagyon sok autót megjelent. Az autókat feldíszítették kukoricaszárral, és tettek rá koponyákat. A következő évben azt láttuk, hogy egyre többen és többen hoznak ki autókat: Zsigulit, Trabantot, Suzukit, tehát mindenféle autót, amit már kivontak a forgalomból, és a fiatalok elkezdtek száguldozni velük itt, a sétálóutcában. Akkor azt mondtuk, hogy ez már nem fér bele a népszokásba, és tavalyelőtt meg kellett hoznunk egy döntést: nagy traktorral meg személygépkocsival nem lehet már részt venni a busójáráson, csak állati erővel vont járműveket lehet hozni, illetve kis kerti traktort. A traktort azért fogadták el, mert most már nincs annyi állat, amit be lehet vinni a tömegbe, nehéz összeszedni, viszont ott vannak a régi szekerek, és vannak különböző ágyúk, amiknek a húzását meg kell valahogy oldani – mondja Gábor, aki maga is aktívan részt vesz a városi busójárás szervezési munkálataiban. 

A busójárás rendkívül sokrétű, a kulturális együttélés, a hagyományőrzés, a közösségépítés és az értékmentés több rétegét is felvillantó esemény, aminek talán egyik legértékesebb hozadéka, hogy fontos kérdéseket vet fel mai kultúránkhoz való viszonyulásainkkal kapcsolatban. Tudomásul kell vennünk, hogy az eredeti hagyományt klasszikus funkciójában csak abban a bizonyos intim közegben találjuk meg, ahová idegennek már nincs bejárása. A hajdan nyitott portákat bezárták a kíváncsiskodók elől, hiszen egyetlen család sem volna képes annyi figyelmet szentelni a hívatlan vendégeknek, amennyi igény mutatkozna rá. Ugyanakkor az is érthető, hogy a bezárt portákon belül féltve őrzik saját hagyományuk integritását, intimitását, hiszen ez a valódi közösségépítés alapja. Legalább ennyire legitim a másik nézőpont is: a saját értékeink megmutatásával felértékelődik a hagyomány is. Mohács városa nemcsak tömeget nyert a busójárás fesztivállá növekedésével, hanem sok figyelmet is, akárcsak a helyi nemzetiségek kultúrája. A horvát népviseletek közül bizonyára a sokac viseletet ismerjük a legjobban, ahogy a helyi sokacok sem csak a busójárásban őrzik hagyományaikat. Év közben rendszeres szerveznek táncházat, ahol a fiatalok a legbonyolultabb figurákat is játszi könnyedséggel járják, saját viseleteik rekonstruálására törekszenek és saját nyelvüket beszélik. Az UNESCO reprezentatív listára való felkerülés és a fesztiváli méretek külsőségeknek tűnhetnek ugyan, de be kell látnunk, hogy a busójárás ma már nem csak a sokacoké, és a rá irányuló kitüntetett figyelem a többi hagyományunkhoz való viszonyunkat is árnyalja. 

Ajánljuk még:

Ahol élmény a vásárlás: pár jó tanács az igazi piacélményhez

Maradt még egy hely a világon, ahol nem kell elnézést kérned, ha tíz másodpercnél többet állsz egy pultnál, ahol a pénztáros nem dobálja utánad őrültek módjára az ételt, amit vettél, ahol nem tolnak le hátulról egy sietős bevásárlókocsival. Ahol körülvesznek az illatok, ahol válogathatsz és kimérve is vásárolhatsz, ahol a nem evő gyerekeknek is megjön az étvágya, ahol ismer az eladó és rögtön leülhetsz egy padra megenni a málnát, ahol gyakorlatilag nemcsak vásárolsz, hanem jól is érzed magad. Bizony: piacolni nemcsak hasznos, de élvezetes is. Készültünk pár jó tanáccsal, hogy igazi élmény legyen!