„Egy életre elköteleződtem a fontos színház mellett” – interjú Kubik Anna színésznővel

Kult

„Egy életre elköteleződtem a fontos színház mellett” – interjú Kubik Anna színésznővel

Úgy őrizni lelkünk tisztaszobáját, hogy közben természetes könnyedséggel tudjunk közel kerülni az emberekhez – kevesek kegyelme. Kubik Anna Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésznőnek éppen ebben rejlik istenadta tehetsége: a művészi létformában az életet, az életben pedig a művészet által megemelt értékeket képviseli. Nem címkéz és nem címkézhető, a színpadnak az ügyet kell szolgálnia és nem fordítva, a színészt pedig nem a kitárulkozás, hanem éppen a szemérmesség teszi hitelessé – erre tanít pályájával, egész lényével. Életről és művészetről beszélgettünk – mindkettőhöz szemérmesen közelítve.

Egy Veszprém megyei kis faluban, Ősiben született. Eredetileg orvosnak készült, később könyvesbolti eladóként jelentkezett az 1977-es Ki mit tud?-ra, majd utána váltott színházi pályára. Hogy jött ez a markáns irányváltás?

Valóban orvos szerettem volna lenni, hogy segíthessek az embereken. Sokáig nem is láttam színházat: először 14 éves lányként egy tanulmányi verseny eredményeként jutottam el színházba, Székesfehérvárra, ahol A kőszívű ember fiai című darabot néztük meg. Akkor, ott egy életre elköteleződtem a fontos színház mellett. Azt nevezem én magamban fontos színháznak, amiért érdemes felkapcsolni a villanyt, ami valami lényegesről szól, olyasmiről, amit öt perc múlva nem felejtenek el az emberek. Olyasmiről, ami katartikus – mindegy, hogy nevetés vagy sírás révén jön létre –, ami által történik velük valami azon az estén. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy a szó ereje nagyon nagy hatalom, és ezt a jófajta hatalmat érdemes megélni, ezt szeretem. Sosem magamnak követelem, hanem az általam képviselt ügynek.

Tehát az egyik segítő szakma helyett egy másképpen segítő pályát választott, a színészetet, amely ugyancsak különleges jelenlétet követel: rendszerint némi exhibicionizmust is. Ebből semmit nem érezni sem magánéleti, sem színpadi megnyilvánulásaiból. Hogy maradhat meg egy alapvetően szemérmes alkat a rivaldafényben?

Azt éreztem meg a színészi munkából, hogy ha az, ami velem a színpadon történik, megtörténik a nézőtéren ülőkkel is, akkor hajlandó vagyok a legnagyobb áldozatot is meghozni ezért a pályáért. Mindig is úgy éreztem, hogy a színészet egyáltalán nem nekem való: nem vagyok magamutogató, nincsenek sztárallűrjeim, nem is akarok folyton szerepelni, a magánéletemmel főleg nem. Sokszor nevetnek rajtam a testvéreim, mikor mondom, hogy én nem szeretem, ha néznek. Mondják, hogy ahhoz képest 45 éve folyamatosan néznek a színházban. Tényleg így van: nem szeretem, ha néznek. Amikor már elhiszem magamban, hogy más vagyok, az már rendben van, mert akkor fel akarok valamit mutatni. Tehát 7 óra 10 perckor már rendben vagyok, de előtte rettenetesen izgulok.

Fotó: Roggs Fényképészet

A szülei hogy reagáltak a döntésre? Nem lehetett könnyű egy introvertált kislányt egy ilyen exhibicionista pályán látni.

Azt hiszem, kétségbeestek, nagyon féltettek. Inkább azt szerették volna, hogy egy becsületes tanár legyen belőlem. Praktikusan sem volt egyszerű, hiszen fogalmam sem volt, hogyan kell közlekedni Budapesten, de a belső harcok még nehezebbé tették a dolgomat. Otthon mindig azt mondták a szüleim, amit gondoltak. Itt meg kellett tanulnom, hogy mit gondolhatnak, amikor mondanak valamit, mert erre a világra nem az jellemző, hogy azt mondanák ki az emberek, amit gondolnak.

Nagyon különböző habitusú színművészeink vannak a tekintetben is, hogy ki hogyan koncentrál a színpadon, és miként tud közlekedni a szerepek és a magánélet között, mi jelent nagyobb nehézséget a pályán. Mi jelentett nagyobb kihívást pályája elején?

Kezdetben én is nagyon ösztönös voltam, aztán azt tanultam a Színművészetin kiváló mestereimtől, Kazimir Károlytól és Iglódi Istvántól, hogyan kell élni a tudatosság eszközével és a humorérzékemmel. Ők oldották fel bennem a vidéki létből és a zárkózott lényemből adódó görcsöket. Könyvesboltba is azért mentem dolgozni, mert iszonyatos tudásvágy volt bennem, imádtam olvasni, és mindent, amit olvastam, láttam is magamban – „moziztam” a történeteket. A színházban ezt valahogy formába is kell ölteni, ki kell tudni fejezni, és ezt volt a legnehezebb megtanulni. Törőcsik Mari úgy fogalmazott, hogy „át kell menni a rivaldán”, vagyis meg kell tanulni úgy színpadra tenni az üzenetet, hogy az mások számára is olvasható legyen. Azt hiszem, ez sikerült.

Ritka jelenség a lángvörös hajzuhataggal, bájos szeplőkkel megáldott természetes szépség. Azt gondolnánk, hogy kapva kaptak érte színházi berkekben és könnyű volt ezzel a különleges nőiességgel a pályára lépni. Hogy élte meg ezt az értékes másságot?

Hogy én mennyit haragudtam ezért gyermekkoromban! Az egész életemre kihatott, hiszen mindig arra törekedtem, hogy elkerüljem a csúfolódásokat a vörös hajam és a szeplőim miatt. Ennél sokkal vörösebb voltam, én úgy őszülök, hogy fakul a hajam színe. Olvasmányélményeimből ismertem egy mondást, ami miatt nagyon féltem, hogy kicsúfolnak: „vörös kutya, vörös ló, vörös ember: egy se jó” – de soha nem bántottak, csak én tartottam nagyon tőle. Kazimir Károly végül négy évig háttal ültetett a színpadon, hogy csodálja a derékig omló, vörös hajamat, amiről én azt képzeltem, hogy milyen csúnya, és amiről kiderült, hogy különlegessé tesz. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Az egyik legkomolyabb szakmai érdeme, hogy különleges adottságai ellenére sem skatulyázták be, sok és sokféle, nagyon különböző karakterű nőalakokat játszhatott pályája során. Van-e olyan szerep, ami kimaradt eddig, de szívesen eljátszaná?

Sok mindent eljátszhattam, és tényleg kedvemre való volt, hogy sokféle lehetek a színpadon. Onnantól kezdve, hogy negyedévesen Ödön von Horváth A végítélet napjának Annáját eljátszhattam, a mostani, öreg Fedák Sáriig eljutni valóban nagy út, amelyen volt Júlia, Tünde, Melinda, Baradlayné, Electra, Gertrudis, de Szent Johanna és Portia is. Én is igyekeztem elkerülni a sémákat, hiszen bármilyen naiva szerepet is kaptam, törekedtem azt egyedivé tenni, megkeresni az igazságát, nemcsak a sápadt szenvelgést ábrázolni belőle.

Olyan hosszú és izgalmas utat járhattam be utazás nélkül is a történelemben, ami ritkán adatik meg színésznőnek, és ez rendkívül gazdaggá tesz, hiszen a szerepek is visszahatnak a színészre, nemcsak mi formáljuk őket.

A szerepek visszahatnak a morálomra, a viselkedésemre – sokat tanulok ezektől a nőalakoktól, formálnak engem.

Egy Rickl Mária vagy egy Emerenc örök nyomot hagy az emberben. Izgatottan várom, hogy milyen szerepeket tartogat még a pálya, de nincs konkrét szerepálmom. Mindig is tartottam attól, hogy ha valamit nagyon akarnék, és megkapnám, végül a bizonyítási kényszer miatt nem sikerül olyanra, amilyenre én szeretném formálni.

Hogyan közelíti meg a megformálandó figurákat? Miként ismerkedik velük?

Amikor egy új szereppel találkozom, meg kell keresnem a közös pontokat és azt is, amiben különbözöm tőlük. Úgy hívom magamban, hogy „nyomozati munkát végzek”, mint Miss Marple. Miután elolvasom a darabot, és látom magamban a figurát, elkezdem felkutatni, hogy gondolkodik, miként mozog a színpadon, milyen a viszonya a többiekkel, mik a nagyszerű tulajdonságai, az erényei és a bűnei. Minderre kevés a két hónapnyi felkészülési idő, de addig kell kutatni, míg élővé nem válik a karakter.

Könnyen le tudja vetni a színházi szerepeit előadások után?

Régen könnyebben ment, de most egyre nehezebb. Ha este eljátszom egy főszerepet, másnap is a hatása alatt vagyok még. Kevesebbet is vállalok. Különösen az olyan felzaklató szerepek, mint a Fedák Sárié is, visszahatnak az ember lelkére.

Volt-e visszautasított szerepe?

Volt olyan darab, de aztán mégis megtalált, és rájöttem, hogy nem érdemes szerepet visszautasítani, mert aminek jönnie kell, jönni is fog.

Fotó: Roggs Fényképészet

Több határvonalat is rajzolt az élet pályaívébe. Ezek között van politikai, közéleti változás és magánéleti mélységek és magasságok is. Két partnert is elveszített, hasonló körülmények között. Hogyan sikerült felállni ezekből a helyzetekből?

Az otthonról hozott vallásos hit ad ugyan egy alaptartást, de a gyászmunkát nem lehet megspórolni. Borzasztó nehezen ment, de nem szégyelltem segítséget kérni, és kaptam is. Nem könnyű vígjátékot játszani a gyászban, de azt javasolta egy atya, hogy ha a vígjáték eljátszásában érzett szenvedésemet felajánlom az elhunyt lelki üdvéért, akkor rajta is segítek. Talán ez volt a legbölcsebb tanács, amit kaptam.

A megélt magánéleti mérföldkövek – pozitívak és negatívak egyaránt – saját időérzetünket is befolyásolják: nem feltétlenül a naptár szerinti korunkat érezzük érvényesnek. Ha visszagondol pályakezdő önmagára, mit lát, hány éves lélekkel vállalta ezt az utat?

Úgy érzem, hogy biztosan jóval idősebb voltam lélekben, most pedig, negyvenegynéhány év után pedig fiatalabbnak érzem magam a koromnál. Nagyon fiatal színésznő voltam, amikor egyszer Moszkvában szerepeltünk a Magyar Elektrával. Egy orosz színésznő megnézte az előadást, és megkérdezte, hány éves vagyok. Mire én rávágtam: 104. Konkrétan ezt mondtam neki, és szerintem annyi is voltam akkor, az előadás után. Ma pedig teljesen természetesen tudok a lányom partnere lenni, fiatalosan gondolkodom, de semmiféle fiatalító beavatkozásra nem vetemednék. Az öregséget is meg akarom élni a maga teljességében. 

Van-e jelentősége annak, hogy milyen sorrendben kapott meg különböző szerepeket?

1986. január 2-án, amikor az eltiltás után végre bemutathattuk Sütő András Advent a Hargitán című darabját, biztos voltam benne, hogy Rékát nem tudtam volna eljátszani anélkül, hogy már ne lett volna bennem A végítélet napjának Annája, Shakespeare Júliája és Vörösmarty Tündéje. Ezek a szerepek szerintem mind kellettek ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult nőalakot, mint a Réka, fel tudjak építeni. Szerencsére ebben szabad kezet kaptam akkor Sík Ferenctől, és rengeteg gondolatom, ötletem volt ehhez a szerephez.

Úgy kellett egyik percről a másikra átalakulnom a saját anyámmá vagy a saját lányommá, hogy minden külsőséget nélkülöznöm kellett.

Ez csak belülről lehetséges, ezért biztos, hogy kellett már hozzá a meglévő tapasztalatom. Bár minden szerepet a nulláról kell kezdeni, mégis épülnek valahogy egymásra.

Olyan is előfordul, hogy egy korábbi szerep gátolja a következőt?

Inkább olyan van, hogy bizonyos szerepek foglaltak, mert már valaki zseniálisan eljátszotta őket. Ilyen volt például a Liliomfi Kamillája, Dajka Margit alakításában. Emlékszem, hogy Iglódival próbáltuk, és nagyjából két hét után azt mondta, hogy most már tökéletesen látja, milyen Dajka Margit Kamillája, de most már szeretné látni Kubik Anna Kamilláját is. Addig nem is vettem észre, hogy utánzom, annyira meghatározó élmény volt számomra. Kemény éjszakák következtek, míg rádöbbentem, mit tudok én ebből a szerepből megmutatni, hogyan lesz az enyém.

Fotó: Roggs Fényképészet

Más típusú határvonalakat is meg kellett rajzolnia: a versmondás és a színészi munka közötti mezsgyéjét. Bár verssel indul pályája, sokáig nem állt ki költészettel a színpadra. Miért?

A versmondás és a színjátszás között is van egy határvonal, hiszen egy verset sosem szabad úgy felfogni, mint egy szerepet, még akkor sem, ha dialógusok vannak benne. A verstől nem azt kívánja a hallgató, hogy eljátsszák, hanem, hogy elmondják, és azáltal hasson. Nagyon nagy bátorság kell a versmondáshoz, mert egyedül kell kiállni a színpadra, előtte viszont le kell győznünk a saját magunktól való és a közönségtől való félelmünket is.

Sokáig nem mertem verset mondani, mert a Színművészetin kicsit elbátortalanodtam: mindig csak azt hallottuk, mit nem csinálunk jól. Nagyon nehéz visszanyerni a bátorságot. Bubik István kollégámmal, barátommal egyszer egy teljes éjszakát átbeszélgettünk, és elmesélte, hogy a Ritka magyar című önálló estje mennyire sikeres, mennyivel jobban érzi magát ezeken az esteken, mint a színházban, ahol azt kell játszania, amit ráosztanak. Ő beszélt rá a versmondásra.

Amiből aztán középiskolásoknak szóló Székelyföldi Verstáborok nőttek ki. Idén is lesz tábor Csíkcsomortánban?

Két évig nem lehetett megtartani, de idén ismét lesz, hál’ Istennek! Ráckevei Annával, Rubold Ödönnel közös a felügyeletünk. Tavaly ugyan nem tudtunk tábort szervezni, de annyira hiányzott Székelyföld, hogy pár napra kimentünk, csak kirándulni.

A székelyföldi kötődés régebbi szál: az Advent a Hargitán című Sütő András darabbal kezdődött, amit a rendszerváltás előtt és ma is inkább „ügynek” tekintünk, mint puszta színdarabnak. Az eredetileg 1985 decemberében a Tiszatáj című folyóiratban megjelent drámát ugyanis a Nemzeti Színházban vitték színre először, ám a bemutatót a román államhatalom tiltakozása miatt betiltották, de feltartóztatni nem tudták. Azóta ez az eset a rendszerváltás kultúrtörténetének megkerülhetetlen mérföldköve, és úgy sejtem, pályája egyik ikonikus pillanata is egyben.

Valóban felejthetetlen élmény. Ekkor ismerkedtem meg Sütő Andrással, és ekkor kezdtem el Erdélybe járni. Amikor az otthonában találkoztunk, kimentünk a kertbe beszélgetni, mert ott nem volt lehallgatókészülék. Mesélte, hogy még a pincéjében is talált ilyent. A darabot öt évig játszottam, kétszázszor léptem színpadra Réka szerepében. A darabról készült felvételt évekig nem is tudtam megnézni, mert mindenki elment már az akkori játszótársak közül. Érdekes, hogy az utána következő feldolgozások nem tudtak akkorát szólni, nem volt olyan erejük, mint a legelsőnek. Sok minden megváltozott...

A több szempontból érdekes életpálya másik jellegzetessége, hogy a budapesti Nemzeti Színháztól az ország különböző pontjain remekelő vidéki színházakig szinte egész Magyarországot bejárta. Általában vidékről kívánkoznak a fővárosba, nem fordítva – miért döntött mégis a vidék mellett befutott budapesti színésznőként?

Egyszer csak azt érzékeltem, hogy a Hevesi téri volt Nemzeti már nem az a színtársulat, amire én vágyom, ráadásul egész napomat elvitte a közlekedés: próbáról haza, otthonról előadásra rohantam, ültem a dugóban, elegem lett ebből. Ráckevei Anna ekkor lett színházigazgató Debrecenben, és mivel felszabadult az ő szerepköre, felajánlotta és elfogadtam. Rögtön a Régimódi történet Rickl Máriájával indítottam, de Az ajtó Emerencét is neki köszönhetem, amivel 2017-ben a brassói XXVIII. Nemzetközi Kortárs Dramaturgiai Fesztivál fődíját is elnyertem. Ezen a fesztiválon addig nem szerepelt magyar nyelvű előadás, és nagy öröm volt, hogy a román, angol, francia, olasz, német, moldvai színészek közül éppen én, egy magyar kapom a legjobb női alakításért járó díjat Romániában, ahol 1985-ben betiltották a Sütő-darabot.

Fotó: Roggs Fényképészet

Könnyed, természetes, üde, közvetlen. Nem „megrajzolt” művész. Mi a titka annak, hogy a pályán eltöltött majd’ emberöltőnyi idő után sem lett maníros?

Az volt az álmom, hogy a színpadon ne elérhetetlen művészként, hanem közvetlenül, személyesen tudjak hatni. Az évek folyamán ez az igény csak erősödött bennem, és éppen most van egy nagy sikerünk a Győri Nemzeti Színházban a Minden jegy elkelt című darabbal, amelyben Fedák Sári életét dolgozzuk fel. Szerintem éppen annak köszönhető a darab népszerűsége, hogy közel tudtuk vinni a közönséghez Fedák Sári alakját.

Mit jelent pontosan a közelítés Fedák Sári esetében?

Fedák Sári is egy „ügy”, ez a darab azért volt fontos számomra, és azért lényeges a nézők szempontjából is, mert egy kis igazság helyretevődik vele kapcsolatban. Nagyon fontos, hogy a temérdek igazságtalanság közepette helyre tegyük, amit tudunk, és Fedák Sáriról szinte senki sem tudja, hogy 95-ben felmentették minden vád alól. Korábban kommunistázták, fasisztázták, aztán antiszemitának bélyegezték – mindennel megrágalmazták, ami az éppen aktuális államhatalomnak érdekében állt. Börtön, kitelepítés volt a sorsa, szörnyű körülmények között halt meg, és életében sosem rehabilitálták. Mivel a periratok rendelkezésre állnak, most már helyre kell tenni ezt az ügyet, így született az előadás.

Olt Tamás ráadásul nekem írta ezt a darabot néhány éve, és most márciusban a Győri Nemzeti Színházban mutattuk be. Mondhatom, hogy a próbafolyamat közben társalkotója lehettem ennek a gyönyörű drámának, mert az eredetihez képest sokat változott a darab a színpadra állítás során. A fókusz a kitelepítés és a koncepciós per, melyben az eredeti tárgyalásban elhangzott mondatokat hallhatják a nézők. Állótapssal játsszuk, ami egy prózai színházban rendkívüli élmény.

Mi foglalkoztatja jelenleg? Mi a következő „ügy”, amiért érdemes lesz felkapcsolni a villanyt?

Szeretnék még egyszer egy jó filmet forgatni egy fontos témáról. Aztán jó volna az öregséget is képviselni valahogyan. Tudom, hogy ez ma nem „trendi”, ma a fiatalság a divat, de az öregkorban is hatalmas értékek vannak, ezeket is meg kell tudni élni és érdemes megmutatni. Az amerikai filmekben például mostanság sok idős embert látni, bízom benne, hogy az öregkor becsülete nálunk is újraérik.

Ajánljuk még: