Kult

Csenge és az elveszett plüss

Gyermekkori plüsseink családtagok, nem kérdés. Ezt még felnőttkorban is így érezzük kedvenceinkkel kapcsolatban. Csenge azt is tudja: a plüssök saját életet élnek, és csak a gyerekeket engedik be különleges világukba.

Valahol az Óperenciás-tengeren, de még Budapesten is túl üldögél egy kislány: Csenge. Nagyon jó napja volt: hétágra sütött a nap, kakaó volt reggelire csokival, és olyan mosolygós volt minden, hogy aznap csak játszani lehetett. Társak akadtak bőven, mert minden szekrényből, minden polcról, minden fiókból előbújtak a holmik, és a szoba közepére ültek. Mindegyik mesélt, hogy ő mire való, miért szép és miért jó. Csenge csak hallgatta, tette-vette őket, meséltek egymásnak. Aztán jött a szülői szigor – mert a szülők olyanok, hogy néha nem látják, a tárgyak mennyi mindent mondanának még nekünk –, és azt mondták: „pakolj el, Csengém!”.

Kicsi Csenge okos lány volt, szót fogadott – másodjára legalábbis. Előbb nem lehetett, mert az első felszólításnál még mesélt a cipőkanál: elmondta, ő arra kell, hogy a tofla felnőtt lábfejét bepréselje oda, ahova szegény lábi nem akar bemenni. Később a zoknik megerősítették a híreket, de a szandál véleményét nem lehetett már kikérni – akkor már muszáj volt mindent eltenni.

Alvóidő következett: Csenge nyugovóra tért. Illetve csak tért volna, ha a nyugalomhoz némi csend megadatik. De csend nem volt, csak sírás-rívás, olykor félő felkiáltás. Fülelt a lány: honnan jöhet a zörej? Bekukucskált a szekrénybe, kihúzta a kis fiókod, belesett az asztal alá – de furcsa mód bármerre ment, a hangot nem hallotta már. Minden bátorságát összeszedte, benézett az ágy alá! Se nem látott, se nem hallott semmit ott se, így furcsállván a dolgot, visszabújt a paplan alá. Itt aztán újra hallja, csak sírdogálnak valahol, lám, éppen a párna sarkán túl – a plüsstanyán!

Fotó: Unsplash.com

„Mackó, Nyuszi, Baba, Fáni – mi lelt titeket, miért a nagy szomorúság, sírás egy ilyen szép napon?” – kérdezte tőlük, felváltva puszilva, simogatva mindegyik plüsikét. „El-el-el-brühühühü-el-tünt a Ba-ha-ha-ba-ri” – sírták kórusban a barátok. Csenge keze megremegett, épp a Fáni fején, s kicsit talán el is sápadt, de bátor maradt – feladat volt, s olyankor menni kell. De merre menjen, vajon hol lehet az ő szeretett, egyetlen Barija – cikáztak a kérdések fejében. Szegény plüssbanda úgy megijedt, egy szó nem sok, annyit sem tudott mondani. Nem volt más hátra, csak az előre: irány hát a szekrények, polcok, fiókok felé. Szólongatta, hívta a Barit, de nem érkezett felelet. Elő kell szedni mindent, hátha egy tárgy emlékszik, hová bújt el a Bari. Jöttek a könyvek, aztán füzetek, ruhák és cipőcskék, egy kanálka meg egy pokróc, végül a szép díszdoboz – és lám, ebben feküdt Barika, betakarva puha ronggyal. Aludt szépen, békésen – talán ezért nem szólt, mikor kereste! Még arra sem ébredt fel, hogy Csenge maga mellé vette, s ott, a szőnyegen összebújt vele. A többi plüsi nézte, örültek, de csak addig, míg Csenge után ők is gyorsan elaludtak.

Nem látta aztán senki, anya hogy meglepődött, mikor ébresztéskor mindenkit a szőnyegen talált!

A mese megjelenését a Piroska Szörp támogatta.

Ajánljuk még: