Az ünnep vasárnapjai: virágvasárnap, húsvétvasárnap és fehérvasárnap

Kult

Húsvét

Az ünnep vasárnapjai: virágvasárnap, húsvétvasárnap és fehérvasárnap

Az ünnep nem pillanatok halmaza, hanem folyamat, áramlás – jó benne lenni és figyelni, ahogy fő tematikáját többféle formában jeleníti meg. Erről szólnak néphagyományaink. Legnagyobb sátoros ünnepünk – a húsvét – a megtisztulás, az újjászületés és a megújulás gesztusait rendezi különféle variációkba – tájegységek szerint. Három fő vasárnapja e témakör feldolgozásának gazdag tárházát vonultatja fel. Idézzük fel a legfontosabbakat!

Virágvasárnap – a felnőtté válás átmeneti rítusai

Barkagyűjtés, barkaszentelés, zöldágazás, villőzés és kiszehajtás – leginkább ezek a szokások jutnak eszünkbe a virágvasárnapi ünnepkörből. A népi kultúra profán színtereiből érdemes azonban betekintenünk a vallási szférába is, hiszen a magyar nyelvterület keresztény hagyományában a virágvasárnap a felnőtté avatás szertartásainak is az ideje. Római katolikus vidékeken ilyenkor tartják az elsőáldozást, a protestánsoknál ennek megfelelője – a konfirmálás – ugyancsak az egyházba fogadás, teljeskörű egyházközösségi taggá avatás rítusa.

A kör tehát teljes. A természet rendje szerint a tavaszi megújulás az ember életében is fordulópontot jelent: szimbolikusan is virágba borul az élet a serdülők számára. A családok életében ezek a rítusok hagyományosan azt is jelentették, hogy a nagykorúvá avatott gyermekekre már több feladatot lehetett bízni a munkában is. Többek között így is kapcsolódik a gazdasági év a szakrális ciklushoz.

Az eredetileg Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának pálmaágas körmenetét idéző virágvasárnapi pálmaszentelés és barkaszentelés Európa-szerte elterjedt szokás volt már igen korai időktől, a 7. századtól fogva. Eredeti formájában leginkább a barkaszentelés maradt fenn, és – ahogy az az európai folklórban másutt is – a szentelt barkához gazdag hiedelemanyag kapcsolódik.

A szentelmények sorában a tavasz első, pelyhedző rügyeivel szedett barkaág bekerült az istállóba, a házba, megsuhintották vele az állatokat és az embert is, de szentelt barkát füstöltek az égi csapások elleni védelem érdekében is.

Helyenként még a mezőre is vittek szentelt barkát, és a parcellák sarkaiba leszúrva reméltek bővebb termést és isteni oltalmat a fejlődő vetésre.

### ZONE-2 ###

A lányok szokása volt ezen a napon a kiszehajtás, ami nagyon hasonlít a farsang végi télűző, szalmabábu-égető hagyományhoz: a lányok felöltöztettek egy szalmából készült figurát, végigvitték a falun, majd levetkőztették, és vízbe dobták. A szalmát elvitte a víz, helyette haza lehetett vinni a zöld ágat: így nyert értelmet a tavaszi megújulásban a régitől való megválással az új élet befogadása. A zöldágazás hagyományának egyik formája a villőzés volt: a szalmabábu kivitele után a lányok fűzfaágakat törtek, felszalagozták – egyes vidékeken még hímes tojásokat is aggattak a fűzfaágakra –, majd végigjárva a falun, bekopogtak a házak ablakán, és megkérdezték: „Van magoknak virágvasárnapjok?”. Ahol azt válaszolták, hogy igen – és ez a legtöbb helyen így volt –, ott ezt énekelték:

A villőzés után a gazdasszony tojást adott a lányoknak, majd letört egy kis ágat a villőágból és Menyhén például azt mondta: „Mind menjetek fírhöz!”.

Húsvétvasárnap – tanúi lenni a határ megújulásának

A parasztember reggeli első gondolatai mindenkor a gazdaság, a jószág és a termés körül forogtak, hiszen ezen múlott az élete. Természetes, hogy nemcsak a gazdasági év agrár-rítusai, de a nagy vallási ünnepek szokásai is e témák köré szerveződtek. Húsvét „főnapján”, azaz húsvétvasárnap reggel a magyar nyelvterület több vidékén is, de különösen az erdélyi régiókban mai napig szokás a határkerülés: a tavaszi határ mustrája nemcsak birtokszemle, de szakrális védő, áldáshozó, termékenység- és termésvarázsló rítusokkal fűszerezett közösségi élmény is. Az imádságos, énekes körmenet a „határhompoknál” (határköveknél, határhalmoknál) megpihen, a legények megvesszőzik a lányokat, hogy jóféle asszonyokká érjenek, majd mennek tovább. Végállomásuk a templom udvara, ahol a pap várja őket.

A székelyföldi lovas határkerülők bevonulását egy látványos ügyességi próba teszi még érdekesebbé: a „lófuttatásnak” nevezett versenyben a legények versenyt futnak lovaikkal a falu központjáig, ahol a lovak nyakába virágos koszorút akasztanak. A határkerülés végén áldáskérő imát mondanak a jó termésért, a természeti károktól való védelemért.

### ZONE-3 ###

Íme egy felsőháromszéki példa a húsvéti határkerülésre és a lófuttatásra:

A határkerülés mellett az ételszentelés az egyik legismertebb húsvétvasárnapi hagyomány (egyes vidékeken nagyszombat délutánján, estéjén történt). A nagyböjt utáni első nem böjtös ételek megáldása nemcsak az ünnep kedvéért történt: egy új időszak kezdetét is jelezte. Ahogy a paraszti gazdaságban a tavaszi fizikai munkák elkezdődtek, az emberi szervezetnek is bőségesebb táplálékra volt szüksége, és a megszentelt ételnem egészségvédő, áldáshozó funkciója is van a hívők körében. Az ételszentelmények – sonka, tojás, kalács, bor, bárányhús – között az egyik legfontosabb a tojás volt, a húsvét legerősebb szimbóluma, ami végigvonul az ünnep szakrális és profán szféráján egyaránt. A szentelt ételek maradékát vagy eltüzelték vagy az állatoknak adták. Egyes helyeken a sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy jobban teremjen. A bukovinai székelyek az elégetett ételmaradék hamujával szapultak, másutt elásták a ház tövébe, hogy megvédje a házat a villámcsapástól és egyéb természeti károktól.

Ételeszentelésre váró asszonyok Porcsalán, 1976 – Fotó: Fortepan / Bencze László

A virágvasárnapi villőzéshez hasonlóan a Dunántúl és Erdély egyes vidékein élt a zöldágjárás és a zöldágazás hagyománya – ez utóbbit a Maros-mentén és a Nyárád-mente falvaiban még mai is tetten érhetjük. A zöldágjárást a lányok játszották: zöldágból kaput formálva, azon átbújva és énekelve mentek végig a falun a lányok. Ezzel szemben a zöldágazás a legények udvarlási szokása: éjszaka fenyőágakat tesznek a kiszemelt lány kapujára, azt feldíszítik, majd  húsvéthétfőn a lánynak ki kell találnia, kitől kapta a kitüntetett figyelmet, és viszonoznia kell.

Fehérvasárnap – a kapcsolatok megerősítésének, megújításának ünnepe

A húsvéti ünnepkör záró napja az emberi kapcsolatok szorosabbra fűzéséről szól: a komálás, mátkálás hagyományában a lányok barátnőt választottak vagy megerősítették barátságukat, komatál- vagy mátkatál küldésével. Ezért is hívják mátkáló- vagy mátkázóvasárnapnak, a csángóknál mátkaváltó vasárnapnak. Egy kosárba mindenféle finomságokat tettek, majd azt a kisebb gyermekekkel elküldték a kiszemelt barátnőnek, akinek illett viszonoznia a kezdeményezést: kicserélték a kosár tartalmát, és visszaküldték. A szokásnak olyan gyakorlata is ismert, amikor maga a kezdeményező vitte el a komatálat, személyesen. A komatál küldés másik ismert változata a gyermekágyas asszony meglátogatásához kapcsolódik, és ahol szokásban volt, egész évben gyakorolták.

A fehérvasárnap másik neve a keleti katolikusok körében: Tamásvasárnap, és a halottak húsvétjának hagyománya kapcsolódik hozzá. Ilyenkor a családok kivonultak a temetőbe, és terített asztallal vendégelték meg elhunyt szeretteiket: a sírokra terített abroszra azokból a húsvéti ételekből tettek ki, amiket az ünnep folyamán fogyasztottak, és elköltötték a temetőben nyugvó hozzátartozóik emlékére. Ezt a szokást még ma is tartják ortodox vidékeken. A görög-katolikusoknál ezt a szokást a tamásvasárnapot követő hétfőn tartják.

A húsvéti ünnepkör gazdag hagyományvilágában tehát szakrális és profán szinten egyaránt a megújulás, az újjászületés és a kapcsolatok megerősítése szokásaink rendezőelve. Minél inkább ragaszkodunk hagyományainkhoz, annál színesebb és tartalmasabb ünnepeket élhetünk meg, ezzel párhuzamosan pedig mindennapjainkat is sokkal értékesebb pillanatokkal gazdagítjuk.

A cikk megjelenését a METRO támogatta.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X