Az én temetőim

Nem tudom, mások hogy vannak a temetőkkel. Én szeretem őket. És vannak kedvenc temetőim.

Vajon az ember akkor kezd el ilyesmit érezni, amikor közeledik az élete vége felé?

Bizonyos szempontok szerint ezt gondolhatnám logikusnak. Persze pont ugyanígy gondolhatnám ezt teljesen logikátlannak is. És végül is ez a felvetés az én temetők iránti vonzalmamra aligha ad választ.

 

Ha nagyon szeretnék magyarázatokat keresni, akkor a kolozsvári Házsongárddal kell kezdenem. Általános iskolás koromban csak azt tudtam a Házsongárdról, hogy ott sok mókus van és gesztenyefák. A halottak otthonának hívják, és ha az ember elég sokat gyalogol, talál egy fehér sírkövet, amin azt írja, hogy Boglárka.

Édesanyámék mondták, hogy ő az én nővérem, és már a születésem előtt elment az angyalokhoz.

Testvérem sírja a kolozsvári Házsongárd temetőben – Fotó: Tőkés Boglárka 

Ahogy teltek a gyermekévek, úgy lett egyre fontosabb ez a temető. Évszázados, néma lenyomata a kisebbségi létnek. Az iskolai tanítás a nyolcvanas években nélkülözte a magyar történelmet, de mindig voltak olyan tanárok, akik a megfelelő időben a kezünkbe adták az olvasnivalót. És a temető életre kelt a könyvekből. Sok időt töltöttünk itt barátokkal összeverődve, szülői útmutatások alapján híres magyar sírokat keresgélve. 

Emlékszem, egyszer elhatároztam, hogy utána járok, ki is lehetett az az ember, akinek a sírfeliratával a bejárat mellett kicsit balra mindig találkozott a tekintetem. Kopár Manó gyógyszerész. Ezt írta a szép, nagy, kő obeliszken. Az internet nélküli világban a kolozsvári egyetemi könyvtárban talán utána lehetett volna járni, ki is volt ő, de aztán elfelejtettem.

Emlékszem viszont a Házsongárd békéjére, gyerekkori sétáim ráérősségére, az identitástudatom kialakulásának első éveire.

A közvilágítást nélkülöző Kolozsvár csodálatos fényessége lett minden Halottak napján ez a temető. Nem csak a családhoz látogattunk, kötelesség és jóérzés volt egy-egy gyertyát gyújtani Brassai Sámuel, Dsida Jenő, Apáczai Csere János, Kós Károly vagy éppen Reményik Sándor sírjánál. A mai napig – minden november elsején – ha tudok, megyek, ha pedig nem tudok, akkor rossz érzéssel tölt el a hiányzás.

A kolozsvári Házsongárd – Fotó: Tőkés Boglárka  

Felnőttkorom másik mentsvára a székelyszentmiklósi temető. Ez a székelyföldi, Nyikó-menti kis falucska az apai nagyszüleim szülőföldje és egyben nyughelye is.

Itt keresztelték Farkas Árpád Kossuth-díjas költőt is, aki lélekben haláláig szentmiklósi volt.

Nagymama és Nagytata 65 évig voltak házasok. Közvetlenül a temető mellett most is ott vannak az általuk ültetett nagy, kerek almafák. Megállni a sírjuknál és elbeszélgetni velük fent a temetődombon, mindarra a csodára gondolni, amit ez a két ember és ez a falu gyerekkoromban adott nekem, és amit most is jelent, igazi megérkezős érzés. Érdemes elolvasni Farkas Árpád: Ha sírokon hajt ki a remény című versét. Ott fenn, a szentmiklósi temetődombon mindig eszembe jut.

A székelyszentmiklósi temető részlete – Fotó: Tőkés Boglárka  

A kétezres évek elején édesapám – Farkas Dénes nyugalmazott unitárius lelkipásztor, esperes – régi kolozsi egyházközségi írásokat lapozgatva talált rá a kolozsi köztemetőben olyan régi sírkövekre, amelyeket részben a természet vett birtokába, részben pedig szétverték őket. Kiásatta és letelepítette őket az unitárius templom kertjébe, értékes kincseket mentve meg ezzel, és létrehozva egy mini-lapidáriumot Kolozson.

Ez a következő számomra nagyon fontos temető. A templom feletti kis dombon összegyűjtött és az enyészettől megmentett kövek ámulattal töltenek el, nyelvtörténeti szempontból is érdekesek a rajtuk olvasható feliratok. Az egyik, Bibliával díszített sírkő, a latin nyelvű felirat szerint, 1692-ből származik. Köpeczi György unitárius lelkész 19 soros felirata magyar nyelvre fordítva így hangzik:

NYUGSZIK / E SÍRBAN / TISZTELETES ÉS / TUDÓS / FÉRFIÚ / GYÖRGY / KÖPECZI ÚR / AZ UNIT. ECCL. NAK / KOLOSVÁROSÁBAN / ÉBER SZOLGÁJA / AZ Ő KEDVES HÁZAS / TÁRSÁVAL / RADLE ANNÁVAL. / ELHUNYT 1692. 29 / OCTOBER, ÉLETÉNEK / - - ÉVÉBEN. EZ PEDIG / 1690-ben, 52 ÉVES / KORÁBAN

A kolozsi lapidárium egyik sírköve – Fotó: Tőkés Boglárka 

Van olyan felirat, amelyik rímbe szedve mesél el az elhunyt életkoráról, halálának körülményeiről: 

„E SIRBAN NYUGSZIK SZIGETI BORBÁRA KI TERHESEN HÁGVÁN-FEL AZ HÁZ HIJJÁRA KISASSZONY HAVÁNAK XXV KÉN GRÁDITSROL LEESVÉN HALÁL PRÉDÁJA LEND. MINNDSZENT V-KÉN ÉRTE GYÁSZOS ESTE. NYOLCADIKÁN SIRBA TEMETTETETT TESTE MDCCCXVIII ESZTENDŐ UTOLSÓ NEGYEDÉBEN IGY LEVE VESZENDŐ. FÉRJE, MIHÁLY S FERENC FIAI SIRATYÁK KIK A KESERÜSÉG TÖVISÉT ARATTYÁK. AMAZ 7 EZ PEDIG 6 ESZTENDŐS MIKOR ANYOK VAGYON KOPORSOBA ZÁRVA. XXVIII ESZTENDÖT TÖLTÖTT ÉLETBEN VIII ESZTENDÖT NYUGODT HIV FÉRJE ÖLÉBEN KITÖL MOST SIRHALMA ELZÁRJA DE A JOBB ÉLETBEN MAJD MAGÁHOZ VÁRJA”

 

A kolozsi sírkert kövei közé édesapám betelepített két olyan követ is, amelyek Kolozs Árpád kori templomából kerültek elő.

Található itt egy olyan kő is, amelyet a bözödújfalusi – vízzel elárasztott – unitárius templom falából mentett meg. Büszkeség számomra ezen kövek mellett elcsendesedni.

Édesapám hite, amely szerint az elhagyott, pusztuló temetőnél, az ősök gazdátlanná vált sírjainál fájdalmasabb látványt nehéz elképzelni, létrehozott egy emlékhelyet Kolozson, amit érdemes meglátogatni.

A kolozsi lapidárium egyik sírköve – Fotó: Tőkés Boglárka   

Utóbbi éveimben, meglehetősen távol élve e fenti három sírkerttől, találtam a környékemen egy elcsendesedésre és emlékezésre alkalmas temetőt, amit biztos sokkal többen ismernek.

A jellegzetes szatmárcsekei csónakos fejfák a helyi református temetőben – Fotó: Tőkés Boglárka   

Szatmárcseke kopjafáinak sokasága és Kölcsey Ferenc végső nyughelyének társaságában üldögélve sokszor gondolok a Házsongárdra, Székelyszentmiklósra, Kolozsra és természetesen a saját halottaimra. Hálát adva a Jóistennek mindazokért, akik drágák nekem és még élnek. Emlékezve arra a parányi kis sorsra, aki a keresztségben ugyanazt a nevet kapta amit én. Aki jövőre lenne hatvan éves, de már 55 éve meghalt.

Kölcsey Ferenc síremléke a szatmárcsekei temetőben – Fotó: Tőkés Boglárka  

Nem kell félni a temetők csendjétől! A sírkertekben eltöltött csendes szemlélődés, a halott emberek társaságában való magunkra gondolás, saját életünk átmenetiségének felismerése sokszor sokkal mélyebb önismereti állomás, mint egy pszichológussal való problémamegoldási kísérlet. De lehet, hogy ehhez nem feltétlenül kell a temető, csak az egyedüllét és a csend.  

Nyitókép: Tőkés Boglárka