Kult

„Amikor az utolsó hazugságra is fény derül, felnő az ember” – ilyennek láttuk A felnőttek hazug életét

Elena Ferrante az egyik legtitokzatosabb kortárs olasz írónő, a Nápolyi regényeket, a Nő a sötétbent, s most legutóbb a Felnőttek hazug élete című regényét is képernyőre vitték. A Netflixen látható hatrészes minisorozat azonnal beszippantott. Olyan Nápolyba utazhattam általa, amellyel eddig nem találkoztam sem élőben, sem könyvben, sem moziban – dacára annak, hogy éltem kint, és nagy lelkesedéssel fogyasztom az olasz művészvilág régi és új alkotásait.

Rajongásig szeretem Olaszországot. Bár éltem kint kis és nagyvárosban, Rómában és délen is, Nápoly eleinte egyáltalán nem fogott meg. Sűrűnek láttam, zajosnak, kiismerhetetlennek, és mindezek miatt félelmetesnek is. Aztán ahogy ismerkedtem vele, napról napra szerettem meg jobban és jobban, utcáról utcára, negyedről negyedre. Márpedig Nápolyban talán nagyobb a különbség a városrészek között, mint amit megszoktunk. Maradjunk annyiban, hogy a Hős utca – Rózsadomb spektrumnál is nagyobb utakat járhatunk be Posillipo és Vomero között. 

A Felnőttek hazug életének történet a kilencvenes években játszódik, a kamaszlány Giovanna (Giordana Marengo) felnövés- és igazságkeresésének útját mutatja be. Odahaza Vomero előkelő negyedében szülei óvó tekintete dacára is komoly nehézségekkel kell szembenéznie. Mert bár látszólag minden rendben van, a lány érzi, hogy valami mégsem stimmel: vagy róla, vagy magukról, az életükről valamit nem mondanak el a szülők. Persze ahogyan az lenni szokott, egy kamasz ebbe nem törődik bele, Giovanna is kutatni kezdi múltját, és a tiltás ellenére felveszi a kapcsolatot édesapja testvérével, Vittoriaval (Valeria Golino), akivel évek óta nem állnak szóba szülei. Az okok jó ideig rejtve maradnak, még azután is, hogy egy karkötő felkavarja az állóvizet a családban, és az addigi látszólag rendben lévő életüket már szinte nem is tudják normálisnak láttatni.

Ahogy a cím is elárulja, a felnőttek hazugságai állnak a történet középpontjában.

Egy kamaszlány szemüvegén keresztül láthatjuk, mennyire szánalmasak azok a játszmák, pózok, amiket az érett nagyok művelnek

az ő világukban – a mi világunkban.

Giovanna kritikus kamaszként meglátja a képmutatást a nagy lózungok mögött legyen szó politikáról, társadalmi egyenlőtlenségről, vallásról, szerelemről, és ahogy részről részre nyílik ki a szeme, nyílik meg az értelme egyre csak lázad. Lázad a kaviárt és rákot evő, de szegényekről beszélgető szülők ellen, lázad az addigi életükben megszokott keretek ellen, menekül az ismerős közegből – egyenesen a város peremén élő tiltott nagynénihez, aki a család múltjának újabb és újabb titkait tárja fel előtte.

Azt szerettük ebben a sztoriban a legjobban, hogy semmi sem fekete, vagy fehér. Ennek legjobb példája éppen a nagynéni, aki első ránézésre tisztább, egyenesebb mint a többiek, idővel azonban meglátjuk: ő is csak egy felnőtt a maga hazug életével. És amikor az utolsó hazugságra is fény derül, felnő az ember.

A színészek közül a Giovannát játszó Giordana Marengo mindenképp említést érdemel, neki köszönhető, hogy egész idő alatt tudunk menni a történettel. Olyan tiszta a tekintete, annyira gyermeki, naiv, őszinte minden pillanata, hogy az ember újra átéli a saját serdülőkorát, felidézi a maga útkeresését, és az azt szegélyező nagy nevetéseket, nagy sírásokat. Marengo képes arra, hogy az egyik pillanatban még csúnya kamaszlány, a másikban pedig vonzó fiatal nő legyen; a két arc ráadásul sűrűn váltakozik, akárcsak a valóságban, hiszen nem egyik percről a másikra növünk fel. A színésznő játéka remekül visszaadja, milyen rögös utakat jár be Giovanna, s hogy lázadása sokszor nem a külvilágnak, a családnak szól, hanem éppen saját magát veti meg, mikor nem tudja elviselni a testét, az arcát, a környezetét, a szülei kicsapongásait, a maga rezignáltságát, aztán a hirtelen változásokat.

A film készítői pedig kiváló atmoszférát teremtenek, amiben lubickolhat az ifjú színésznő. A zene, a díszlet és persze a város hangulata biztosítja, hogy egy percig sem unatkozzunk. Akár szeretjük Nápolyt, akár nem, A felnőttek hazug élete könyvben, de sorozatban is megéri a rá szánt időt.

Kikapcsol, magával ragad, és közben meg is dolgoztat: elgondolkodtat arról, mi lehet elég jó indok arra, hogy hazudjunk a gyerekeinknek (vagy bárkinek), meddig fér bele megvezetni a másikat legyen kamasz vagy éppen felnőtt, és mit tehetünk, ha egyszer torkig vagyunk, már-már megfulladunk a családi ebédek néma mosolygásától.

Ki tudja, talán rájövünk, hogy a szívünk mélyén mi is arra vágyunk, hogy leleplezzük a környezetünkben élők hazugságait, s ezáltal mi is megtisztulhassunk.

Nyitókép: Netflix

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X