Aki vészhelyzetben hisztizik, meghal – Megnéztük a Magasságok és mélységek című filmet

Nehéz elfogulatlanul írni erről a filmről, ha az ember újságíróként a történetet és a szereplőket is ismeri, netán az egyikkel a halála előtt nem sokkal készített mélyinterjút, a másikkal pedig a gyászról beszélgetett, miután maga is hasonló veszteségeket élt át. Nem beszélve arról, ha olyan korú gyereke van, mint a házaspár lánya, aki a gyász idején 5-6 éves volt. Ugyanis az ő mondatai különösen erősen hatnak egy szülőre: ott kezdett el sírni mindenki, ahol ő megszólalt.

Pedig nem hatásvadász film, minden szava igaz. A hasonló tematikájú művekből általában ömlik a pátosz, amitől az ember rögtön eltávolodik a történettől. Gyakran pedig fekete humorral övezik a gyászhelyzeteket – ez nem olyan rossz, mert bármilyen bizarr szituációkat is mutatnak, az egész mégis hitelesebb érzelmi szinten, mint a fellengzős drámák. Ebben a filmben viszont nincs semmi manír, hiszen maga a főhős személyisége is nagyon visszafogott, az érzelmeit nem szívesen mutatja ki. A lelki folyamatok állomásaiból csak annyit látunk, amennyit nagyon muszáj. Ettől lesz minden mozdulat valódi.

Mert ez a helyzet bizony, tetszik, nem tetszik, sokszor ilyen: egy anyának attól, hogy haldoklik a férje, nem áll meg az élete, legalábbis nem úgy, ahogyan azt gondoljuk. A gyerek nem szűnik meg éjszaka felsírni, nem szűnik meg enni kérni. Amikor minden összeomlani látszik, amikor a másik fele a távolban éppen az életéért küzd, a nő akkor is óvodába viszi a gyereket, autót vezet, aztán bevásárol. És nem tud semmit tenni a másikért. 

 Sterczer Hilda szerepében Pál Emőke

Nagyon jól érzékelteti a film azt a kettősséget, amit a valóságban is végigkövethettünk: aki nem értett hozzá, az izgult és szorított Erőss Zsoltért, de aki csak egy mélyinterjút is elolvasott tőle korábbról, az már pontosan tudta, hogy késő, a halálzónában nem lehet két éjszakát túlélni, nem kerül elő soha az, aki „eltűnt” a hegyen. Az már halott.

S amikor Sterczer Hilda filmbeli alakja a médiának szinte kegyetlenül kimondja, hogy a férje meghalt, higgyük el, akkor nem feltétlen a sajtóval ilyen kemény, hanem önmagában is így tudatosítja, ennek itt van vége, le kell zárni, és menni kell tovább.

„Ne hisztizz!” – látjuk a visszaemlékezésben, milyen egyszerűen válaszol a havas hegyen Erőss Zsolt (Trill Zsolt) a feleségének, amikor az elfárad. Ez a mondat nemcsak a szófukar székely férfi személyiségéről árul el sokat – akinek éppen a konok kitartása volt a legnagyobb erőssége, és talán a veszte is –, hanem Hildáról is.

Nemcsak a férfi nem finomkodott, a nőnek sem volt rá szüksége.

A hegyen észnél kell maradnod, ennyi, nem kell a hiszti. Ilyen emberek voltak, így éltek, és amikor az egyikük meghalt, a másik itt maradt ezzel a felfogással, és ezt kifelé még magyaráznia is kellett, védeni önmagukat egy ország előtt. Elmagyarázni, hogy ő miért nincs teátrálisan kiborulva, a férje pedig miért volt olyan, amilyen. Az átlagember reakciója szinte kiszámíthatóan az volt, hogyan lehet egy apa ilyen hülye, hogy két gyerekkel, fél lábbal is megy tovább, minek kellett azt az x-edik nyolcezrest is megmászni. Őt is Hildának kellett képviselnie. A film ezt is zseniálisan mutatja meg, amikor egy – valóságon alapuló – interjúban a riporter rajta kéri számon a férje döntéseit. Mindez azonban befolyásolja a gyászfolyamatot, aminek ismert stációja az bűntudat és az elhunyt iránt érzett harag is.

Hogyan lehetne megmagyarázni, hogy az emberiséget a határaikat feszegető emberek vitték előre? Hogy milyen szomorú kettősség van abban, ha Erőss Zsolt sikereket ér el, akkor hős, ha meghal, akkor felelőtlen? Persze, idővel a megítélése helyére került, hiszen az ország legeredményesebb hegymászójáról van szó. Csak az átlagember gyakran mindenféle, médiában megjelenő veszteségre hasonlóképpen reagál: áldozathibáztatással. 

Hilda nem sír a médiában, de nem sír otthon sem. Az egyik kedvenc jelenetem, hogy nem tud beszélni az anyjával, mert az csak zokog. Egy ilyen teátrális gyászban nem lehet osztozkodni, csak hátralépni. Az egyetlen ember, akivel szívesen megosztaná a fájdalmát, az éppen a halott. 

Ennél már csak az lett igazabb jelenet, amikor az asszony elröhögi magát egy megemlékezésen: nagyon könnyű ám ide eljutni egy temetésen, ha olyan nagyon másként látják mások azt az embert, akit szerettél, és egyszerűen nem tűnik hitelesnek, amit mondanak róla. Mindenhonnan ömlik a pátosz, pedig egy olyan emberre emlékezünk, akitől ez áll a lehető legtávolabb, aki azt mondaná erre: ne hisztizz.

A gyász legsúlyosabb pillanatai nem ezekben a helyzetekben szokták elérni az embert, hanem teljesen hétköznapi tevékenységek közben – hiszen azokból hiányzik legjobban a másik.

Gerda szerepében Nagy Enikő. Fotó: Juno 11

Nagyon szerettük a gyerekkel kapcsolatos jeleneteket is. Kevés ehhez foghatóan jó film van – legutóbb talán az Egy nap volt –, amiben valóságosan ábrázolják a gyereknevelés pillanatait, például ahogy jön melletted, beszél, beszél, és nem hagyja abba, miközben te erre egyáltalán nem tudsz figyelni, és sokszor idegesítő, makacs, ellenáll és tovább rontja az egyébként is rossz helyzetet. Te meg csúnyán reagálsz és aztán megbánod.

Valóságos az is, ahogyan Erőss Zsolt megjelenik a filmben, mert nemcsak szépet és jót hallunk róla, hanem azt is, hogy mindig csak ígérgette a ház befejezését, és gyakran hagyta egyedül a családját – mégis védőhálót nyújtott a távoli létezése is. Mert szeretni a hibáival együtt szoktuk a másikat.

Egyszóval, Csoma Sándor rendezése nagyon korrekt, valóságos ábrázolás, a színészi munka illeszkedik hozzá, főként Pál Emőke naturalista alakítása. A kislány, Nagy Enikő játéka külön meglepetés volt, ritka hiteles a gyerekszínészek körében. A rendező rendszeresen konzultált Sterczer Hildával, a filmet is Révész Szilvia vele készült interjúkötete, A Hópárduc felesége ihlette. A színészek is sok időt töltöttek vele, miután ő készítette fel őket a mászós jelenetekre.

Erőss Zsolt huszonhárom éves pályafutása alatt tíz, 8000 méter fölötti hegycsúcsot hódított meg, első magyarként jutott fel a Csomolungma tetejére. 2013-ban vesztette életét Kiss Péter hegymászótársával együtt a Kancsendzöngán. 

Sterczer Hilda jól van, túlélt, és ahogy mondani szokta az események konlúziójaként, képletesen: lejött a hegyről.

Fotók: Juno 11