„A tervezett ékszer műfajának egyik fontos célja, hogy újrafogalmazzuk az érték fogalmát” – interjú Jermakov Katalin ötvösművésszel

Zenei akkordokkal indul a pályád, ami végül az ötvösművészetben teljesedik ki. Honnan ered érdeklődésed a nemes anyagok és tervezett ékszerek iránt?

A család nagyon fontos háttér számomra. Édesanyám zongoratanárnő volt, úgyhogy egész pici koromtól szólt otthon a zene, rengeteget jártunk koncertre, természetesen én is zenéltem, de nem vagyok szereplő alkat, nem szerettem színpadon lenni, és próbáltam kibúvót keresni. Szerencsére 12 éves koromban a rajztanárom javaslatára a Kisképzőbe jelentkeztem, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. Az ötvös diákok között én voltam egyedül lány az első évben, és mindent nekem kellett először kipróbálni: a hatalmas forrasztópisztolyt, a legnagyobb és legolajosabb szerszámokat. Először persze megijedtem, de abban a pillanatban, hogy elkezdtünk dolgozni, megéreztem az anyag varázsát. Az emberben élnek sztereotípiák a fémekről, nehéz alakíthatóságukról. Én viszont azt éreztem, hogy ha az ember megtanulja kezelni, akkor egyáltalán nem fizikai erőn múlik a végeredmény. Nagyon fontos a szakmában, hogy megtanuljunk gondolkodva dolgozni. Elsősorban nem a fizikai erő számít, hanem ismerni kell az anyag tulajdonságait, tudni azt, mit lehet elvárni tőle, majd a megfelelő mennyiségű energiával kell hozzányúlni.

Fotó: Roggs Fényképészet

Úgy sejtem, a technikai tudáson túl kell ehhez némi manuális intelligencia, anyag-érzék is.

Bizonyára így van. Én alapvetően lelkes típus vagyok, egy leküzdhetetlennek tűnő feladatba is megpróbálok belehelyezkedni, aztán a saját magam módján értelmezni a megoldási lehetőségeket. Ebben segít a fém is, és nemcsak a fém, hanem minden természetes anyag. A folyamat, ahogy a keményből lágy lesz, ahogy olvasztom, formálom, kalapálom, hengerelem az anyagszerkezetet vagy ahogy a lágy viasz öntőmintából végül kemény fém öntődik: mindez tűzzel, az izzó fém látványával, a melegítés során megjelenő szivárványszínekkel és a hozzá kapcsolódó keménységgel – lenyűgöző. Egy alkímiai műhelyben lehetnek ilyen alakulások. Ez egy csoda, amivel az ember a mai világban ritkán szembesül.

Melyik volt az a pillanat, amikor tudatosult, az ötvösművészet lesz a te utad?

Nem volt egy adott pillanat, szinte az elejétől éreztem, ahogy elkezdtem dolgozni. Maga a műfaj is nagyon izgalmas volt számomra: olyan szó, hogy ötvös más nyelvben nem létezik. Külföldön aranyművesek, ezüstművesek, kovácsok vannak, különböző jelzőkkel illetik a szakmának egy-egy bizonyos szegmensét. Talán ennek köszönhető, hogy a képzés alatt a pici ékszertől az egészen nagy, akár az építészeti tereket kiegészítő tárgyakig sokmindent terveztünk.

Hogy nézett ki Magyarországon az ötvös szakma, amikor bekapcsolódtál és elkezdted tanulni?

Maga a szakma, maga a műfaj sokezer éve létezik. Amikor végeztem, speciális helyzetben voltunk, mert a Nyugat-Európában 50-60 éve megjelent „tervezett ékszer” műfaja Magyarországon még nem létezett, azt pedig államilag kontrollálták, hogy ki foglalkozhatott nemesfémekkel. Csak bizonyos mesterek, illetve az Állami Pénzverde és a Fővárosi Óra- és Ékszer Vállalat munkásai dolgozhattak például arannyal.

Abban az időszakban nagyon sok köztéri munka volt, mert az építészeti beruházások bizonyos százalékát kötelező volt műtárgyak beépítésére költeni. Egy nagyobb léptékű főleg rézből, bronzból, vasból dolgozó műfaj virágzott, és adott munkát a legtöbb ötvösnek.

Amikor mi végeztünk, ötvös-szerszám sem volt Magyarországon. Tizennyolc éves voltam, amikor az első ötvösbolt megnyílt, a mai napig tőlük veszem a szerszámot, már olyan, mintha családtagok lennénk. Egy jó szerszám alapvetően meghatározza egy kézműves munkáját, nagyon fontos, hiszen munka közben az ember kezének a meghosszabbítása.

Fotó: Roggs Fényképészet

Az ötvösművesség mindig is kiemelt szakma volt, szabályozták és szabályozzák ma is, ki juthat alapanyaghoz. Miért lehet ez?

Mircea Eliade a Kovácsok és alkimisták című könyvében hosszasan elemzi, miért lehet, hogy a fémekkel foglalkozó emberek a legtöbb korai kultúrában valamilyen kiemelt helyet kapnak a társadalomban. Eliade szerint sok kultúrában úgy tartják, hogy a fémek a föld méhében élnek, és egy idő után maguktól is megszületnek, de azok az emberek, akik értenek a fémek megmunkálásához, felgyorsíthatják ezt a folyamatot, a születést. Emiatt, aki ért a megmunkálásukhoz, fontos tudás birtokában van. Egy biztos, hogy a mai napig valami titokzatosság veszi körül az aranyművesek munkáját, hiszen a munkafolyamatok általában rejtve zajlanak.

Te is úgy érzed, hogy titkos tudás van a birtokodban?

Szeretem a határokat feszegetni, olyan dolgokat csinálni, amik egy kicsit eltérnek a szokványostól, bevonzzák és bevonják az érdeklődőket. Nekem is vannak titkos találmányaim, technikáim, de ezeket nagyon szívesen megmutatom. Úgy gondolom, hogy az igazi titok a fejemben van, azt pedig úgysem tudja senki elvenni. Az első pillanattól kezdve szeretek megmutatni titkos dolgokat, nyitottá tenni rejtett helyzeteket, ennek köszönhető például hogy gyakran szervezek a stúdiómban nemzetközi workshopokat, ahol különböző országokból érkező, elszigetelten dolgozó aranyműves kollégákkal dolgozunk egy adott témára.

Hogy néz ki az alkotói folyamat az ötvösmunkában, az ékszerkészítésben?

Egyedi tárgyak esetében alaptémákat szoktam meghatározni, amelyek az egész pályámat tekintve nagyjából egymásból következnek. Másrészt pedig van egy megrendelői szempontrendszer, amit készen kapok.A munkát minden esetben információgyűjtés előzi meg. Aztán elkezdek rajzolni vagy modellezni, ha nagyon térbeli tárgyról van szó. Amikor megtaláltam az alapformákat és az arányrendet, akkor következik az anyagválasztás, az alapgondolatnak megfelelő anyagok megtalálása.

Fotó: Roggs Fényképészet

A munkáidat látva építészeti vonalról az organikus építészet jut eszembe. Mi izgat téged a legjobban az ékszerkészítésben, a tárgyalkotásban?

Egy jó tárgy több tényezőből jön létre, és mindig valamilyen szükségszerűség miatt születik: egy tervezői gondolat, egy felvetődő kérdés vagy egy konkrét téma ihleti. A tervezett ékszernek ez az egyik legfontosabb ismérve, hogy újrafogalmazza az ember az érték fogalmát vele, és nem feltétlenül az anyagi érték dominál az elkészült ékszerben, hanem a szellemi érték, ami belekerül egy-egy tárgyba.

Különleges nevet választottál a műhelyednek. Mit jelent a mana?

Mindig is foglalkoztatott, hogy miért őrizgetünk tárgyakat. A mana kifejezés egy polinéz természethitre utal, amiben úgy tartják, hogy bizonyos tárgyaknak olyan többlet kisugárzása van, ami miatt akarjuk őket birtokolni. A mana ereje titokzatosan működik: nem lehet tudni, hogy az anyagban van valami, ami ezt a hatást váltja ki, vagy valaki tesz valamit az anyaggal, vagy valakitől kapjuk a belőle készült tárgyat és ezért válik olyan fontossá számunkra.

Egyszer éppen design workshopot tartottam egy nemzetközi csapatnak, és miközben csöndben dolgozgattak, megkérdezte az egyik résztvevő, hogy amúgy ki szokott bejönni a stúdióba. Mondtam, hogy mindenki, akinek ezzel a hellyel dolga van. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó: egy hátizsákos turista nő lépett be, hogy körülnézzen kicsit. Megállt a vitrinnél, és azt mondta, hogy ezek az ékszerek olyanok, mint az ősi polinéz tárgyak. Meglepődtem, mivel meglehetősen ritka, hogy valaki felismeri ezt a kapcsolódást. A hölgy egy ausztrál művészettörténész volt, aki Új-Zélandon lakott korábban. Mondtam, hogy akkor biztos tudja, hogy mi az, hogy mana, mire ő hosszú, rögtönzött előadást tartott a mana hitről, amit szájtátva hallgattunk. Elbeszélése szerint manát az ember nem tud magának csinálni, de valaki más tud adni manát neki. Erre reszelővel a kezükben csöndben, lassan felém fordultak a kurzus résztvevői, felismerve, hogy éppen ez történt most. Amikor a hölgy kilépett az ajtón, jó munkát kívánt nekünk, aztán visszanyitott, és így szólt: „more Mana to You!”

Fotó: Roggs Fényképészet

Még egyetemi éveid alatt kijutottál külföldre, ami akkoriban nem volt olyan általános lehetőség, mint ma. Hogy sikerült kimenned?

91-ben, harmadéves egyetemista koromban érkezett hozzánk egy finn cserediák, az ő helyére mentem Finnországba. A Rubik Alapítványtól kaptam támogatást, én voltam a második hallgató, aki külföldre mehetett tanulni az Iparművészeti Főiskoláról, így Lahtiban tanultam egy szemesztert. Akkor még nem tudtam, hogy egy olyan iskolába kerültem, ami hosszú időn át az egyik legmeghatározóbb ötvösképzésnek számított Európában. Egy háromemeletes épület volt, úgy volt felépítve az egész ház, hogy a csiszoló műhelysor jobb oldalán az aranyművesek, a bal oldalán az ezüstművesek voltak, három emeleten. Az öntőműhelytől a fémnyomó műhelyen keresztül minden volt, és én már tényleg azt teszteltem, hogy tudok-e olyat kérni, ami nincs. Mondtam, kellene titánlemez. Persze, van – mondták –, menjek és kérjem Jukkától, a raktárban. És gyémánt? Ó, persze: ott, az a szekrény a folyosón. Kinyitod, és akkor ott a mappában találsz méretek szerint csoportosítva. Mintha a Kánaánba kerültem volna.

Finnországban a természeti környezet is lenyűgöző volt. Máig úgy érzem, hogy amit színekről, formákról, anyagokról tudni lehet, azt ott kell megtanulni. Azt éreztem – főleg Lappföldön –, látszólag nincs semmi, csak egy hatalmas mocsár, mégis mindig minden ott van egyszerre: ha süt a nap, akkor erős színek vannak, és a víz az olyan sötétkék, hogy majdnem fekete. És akkor egyszer csak beúszik egy nagy, fekete aljú, fehér habfelhő, és abban a pillanatban, hogy megszűnik a napsütés, minden pont az ellenkezőjére vált a víz: az fehér lesz, és az összes többi szín sötét. Egy másodperc alatt teljes kontrasztba megy át minden. Ebben az elképesztő természeti környezetben, amelyben élnek, olyan általános vizuális kultúrát hoztak létre a tudatosan felépített és tervezett tárgyaikkal, hogy nemcsak az oktatási rendszerük, de maga a finn tárgykultúra is mintaértékű.

Fotó: Roggs Fényképészet

Finnországban alkotott Popovits Zoltán is, magyar származású szobrászművész. Ebben az időben ő volt a Lapponia Ékszergyár egyik tervezője. Talán nem véletlen ez sem.

Igen, találkoztam is vele. Bár a történetünk korábbra nyúlik vissza, még tizenhét éves koromra: egy este éppen a másnapi leadandó feladaton dolgoztam a tévé előtt ülve, mikor A Hold arcai címmel bemutattak róla egy portréfilmet. Lenyűgözött. Úgy éreztem, hogy ha így él egy ékszertervező, akkor én biztosan az szeretnék lenni. Nem gondoltam volna akkor, hogy néhány év múlva Finnországban találkozunk. Általa nyílt lehetőségem meglátogatni a Lapponia Ékszergyárat, ami – ékszertervező hallgatóként – óriási hatással volt rám.

Fotó: Roggs Fényképészet

Kevesen gondolnak rád formatervezőként, leginkább ékszereidről ismernek, holott köztéri alkotásaidért Formatervezési Nívódíjat is kaptál. Hol találkozhatunk Jermakov Katalin-tárgyakkal köztereken?

A diploma után formatervező munkákon dolgoztam. Mivel a mesterdiplomám témája kő-fém kombinációjú utcabútorok tervezése volt, az elkészült padom a budapesti Városháza díszudvarába került. Ennek köszönhetően kaptam felkérést, hogy tervezzek utcabútor-családot az M3-as Autópálya akkor felújítás alatt álló új szakaszának pihenőibe, a Gyöngyös környéki szakaszra. Ez egy valódi formatervező feladat volt, mégis próbáltam ötvös szemlélettel közelíteni a témához, olyan összetett rögzítő elemeket, csomópontokat találtam ki, amelyeknek köszönhetően praktikusan működtethető, rongálás-biztos és megfelelően esztétikus lett a végeredmény. Bár az ilyen típusú bútorok általában 10-15 év után lecserélésre kerülnek, az én tárgyaim még mindig a helyükön állnak – 25 éve.

Egyfelől jellegzetes formavilágáról ismerszik meg a Jermakov-ékszer, másrészt különleges történetek kapcsolódnak az általad készített darabokhoz. Az ikergyűrűid például a névjegyed része. Honnan ered ennek az ékszertípusnak az ötlete?

Még a diploma előtt elkezdtem foglalkozni különböző korok házassági szokásainak kutatásával. Egy főiskolai feladat kapcsán találtam egy reneszánsz gyűrűtípust, az ikergyűrűt, ami Magyarországon igen elterjedt volt, de egész Európában használták. A tárgyban két karika kapcsolódott egybe, és amikor viselték, nem látszott, hogy az két tárgy, de mindenki tudta, hogy belül titkos idézetek vannak a gyűrűk közé rejtve. Alapvető emberi összetartozást kifejező ékszertípus volt. Királyok adták egymásnak a barátságuk jeléül ajándékba, illetve a férfi a nőnek, jegygyűrűként. Ennek az ékszertípusnak, terveztem meg egy mai változatát, ahol a kifűrészelt gyűrűsínbe csúsztattam egy ébenfa négyzetet, és a két forma együtt, mint a házasságban részt vevő két ember kapcsolatának jelképe ikergyűrűként működött. Rengeteget készítettem belőle azóta.

A munka folytatásaként gondoltam arra, hogy egy adott alapgondolatot megpróbálok két részre osztani, és olyan gyűrűpárokat létrehozni, amik már nem kapcsolódnak egymásba, de mégis színben, formában, mintázatban valamilyen módon egységet alkotnak. Kísérletezni kezdtem, hogy vajon képes vagyok-e az ékszerek közötti kapcsolatot fenntartani 5 méter, 500 méter vagy akár 500 kilométer távolságban is, lehetséges-e hogy az ékszerek közötti kapcsolat összekapcsolja a viselőiket is. Elképesztő történeteim vannak ezekkel a gyűrűkkel kapcsolatban. Mintha lenne közöttük valamiféle vonzalom: mindig volt egy ideális távolság, ahogy le tudtam tenni őket úgy, hogy mégis lehetett érezni, párok.

Fotó: Roggs Fényképészet

Melyik számodra a legkedvesebb ilyen történet?

Egyszer bejött egy lány a galériába, nagyon megtetszett neki a párból az egyik gyűrű, és szerette volna megvenni. Mondtam neki, hogy nem eladó, mert mintadarab, de elkészítem neki még egyszer azt az egyet, egyeztessünk. A következő hétvégén megszólalt a telefonom, mondta, hogy már úton van felém, ugye kész vagyok a gyűrűvel?! Nem voltam, de gondoltam, eladom a prototípust, majd lesz másik. A kérdés csak az volt, mit csinálok a másik darabbal? Ahogy odaértem a stúdióba, azonnal nyílt az ajtó, az alattunk lévő kávézóból feljött egy fiatal hölgy, szeretett volna körülnézni. Megálltam az ajtóban, néztem, mit csinál: semmi mást nem nézett meg, egyenesen odalépett a vitrinhez és kivette annak a gyűrűnek a párját, amiért a másik lány már úton volt. Meg se mertem szólalni. Kérdezte, mennyibe kerül. Mondtam, hogy ez most elvihető, máskor nem. Pont jó volt az ujjára. Kifizette, majd néhány perc múlva megérkezett az eredeti vevő, hatalmas mosollyal: képzeljem el mi történt, volt egy nagyon jó barátnője, aki azóta külföldön él, és most vett tőlem egy gyűrűt. Ilyen történetből sok van. Rendszeresen fordul elő, hogy mondjuk koncerten olyan idegen emberek ülnek egymás mellé, akik az összetartozó ékszerpárt viselik. Vagy bemegy valaki egy üzleti tárgyalásra, és akivel tárgyal, azon van a gyűrűje párja.

Fotó: Roggs Fényképészet

Jó ideje már, hogy tovább is adod ezt a tudást. Hol tanítasz?

A Budai Rajziskolában voltam 15 évig ötvös szakvezető. Néhány évig tanársegéd voltam a MOME-n, jelenleg a Budapesti Metropolitan Egyetem kreatív ékszer specializációját vezetem.

Mit keresel a fiatalokban? Hogyan ismered fel a tehetséget?

Nem szoktam mérlegelni. Mindenkiben megpróbálom elültetni a magot, figyelem az erősségeket és hiányosságokat, az előbbieket, hogy a hallgatók megtalálják a saját személyes hangjukat, az utóbbiakat hogy a gyengeségeket megpróbáljam a pozitív irányba mozdítani. Minden egyes tárgytervezés úgy indul, hogy inspirációs gyűjtést végzünk, ami az adott típusnak a történeti részéről szól, és a kortárs példákról, hiszen mindig vannak párhuzamok. El kell juttatnom őket odáig, hogy megtanulják az anyagot kezelni fizikailag is és szellemileg is, és képesek legyenek egy bonyolultabb tárgysorozatot létrehozni, ami a saját gondolataikat és az adott témakört tükrözik. A legfontosabb, hogy legyen a fejükben egy olyan igényszint, amivel egyszerűen nem hagyják abba a munkát addig, amíg nem juttatják el a tárgyat a lehető legmagasabb minőségre, színvonalra. Lehet, hogy valakinek a keze még nem ügyes, de ha a fejében van egy határozott elképzelése a végeredményről, akkor azt a minőséget meg fogja valósítani. Akkor is, ha az több időbe és energiába kerül, mint másoknak.

Fotó: Roggs Fényképészet

Aki csak hallgat téged, ahogy az ötvösművészetről és az alkotói folyamatról mesélsz, már a történeteidtől is megkívánja, hogy ezzel foglalkozzon. Hogy látod, a családban lesz folytatása ennek a szakmának?

Két fiam van. Tíz- és tizenegy évesek. A kicsi fajátékkészítő szeretne lenni, a nagyot pedig az autótervezéstől a formatervezésen át a gépészetig sok minden érdekli, de közben gyönyörűen zenélnek, rajzolnak. Szóval, van esély, hogy átöröklődik az alkotói véna.

Ajánljuk még: