„A nagy hagyomány már kiveszett: a családok saját szokásaikat élik” – interjú Verebélyi Kincső szokáskutatóval

Az egyre szűkülő néphagyományból leginkább azok a sztereotipikus elemek maradnak fenn, amelyeket szélesebb körben gyakoroltak – ez ünnepeinkre is igaz. A húsvét tradicionálisan a legnagyobb sátoros ünnepünk, mára azonban sokat veszített hajdani, a népszokások 19. századi „aranykorára” jellemző, de még a 20. század közepéig is tetten érhető sokszínűségéből. Pedig a magyar nyelvterület etnikai, vallási, kulturális összképét változatos szokásvilág formálta különlegessé.

A naptári év ünnepei közül a karácsony tűnik nagyobbnak, holott hagyományosan a húsvétot régebb óta ünnepeljük, a mainál sokkal nagyobb pompával. Mi okozza ezt a különbséget?

Évszázadokon át a keresztény Európában a húsvét volt az év legnagyobb ünnepe. A karácsony – Jézus születésének emlékünnepe – az emberiség megváltásának ígéretét jelentette, míg a húsvét az ígéret beteljesülését. Többek között ez a jelentéstartalom indokolta, hogy a húsvét vált a keresztény világ legnagyobb ünnepévé. Rendkívül fontos azonban, hogy az ünnepeket és a hozzájuk kapcsolódó szokásokat rendszerben szemléljük, hiszen csak így érthetjük meg kialakulásuk és fennmaradásuk, majd eltűnésük logikáját is. Éppen ezért ne szűkebben húsvétban, hanem húsvéti ünnepkörben gondolkodjunk, ahogy a karácsonyi időszakot is karácsonyi ünnepkörnek nevezzük.

Karácsony és húsvét között a liturgia – az istentiszteletek rendje – nemcsak a szertartásokra vonatkozik, hanem Krisztus életének követését is lehetővé teszi. A vallás gyakorlása ugyanakkor az évezredek során beágyazódott abba a mezőgazdasági gyakorlatba, amelyet a Föld népességének nagy része ugyancsak évezredek óta, megismétlődő ciklusokban végzett – így Magyarországon is.

Mind a szent írások, mind a vallásról való gondolkodás, a hitélet szervezett és spontán formái telítődtek agrárszimbólumokkal, amelyek a korábbi nemzedékek számára kifejezők és érthetők voltak. Nem véletlen, hogy a paraszti munkában gyökerező körkörös időszemlélet és a liturgia ugyancsak ismétlődő ünneprendje olyan szorosan fonódott össze, hogy ez az életvitel minden szintjén megnyilvánult.

Fotó: Verebélyi Kincső

 

Hogyan jelenik meg ez a ciklikus időszemlélet az ünnepi hagyományokban?

Az egyházi év ünnepei mögött a természeti környezet biológiai ritmusa és a munkatapasztalatok végtelen gazdagsága az alapja annak, hogy (változataik ellenére) az ünnepek azonos tartalmakat gyakran azonos kifejezőeszközökkel fejeznek ki. A kifejezőeszközök elsősorban a természeti-termelési környezetből származnak, amelyek társulhatnak más társadalmi csoportok ünnepiséget kifejező eszközeivel.

A víz, a tűz, a növények, a zajok – amelyek egyaránt fontos elemei a karácsonyi és a húsvéti ünnepkörnek – sokféle jelentéssel és különféle megnyilvánulási formákban jelennek meg, attól függően, hogy az év ünnepi ciklusaiban milyen környezetben és milyen cselekvéshez kapcsolódva nyernek értelmet. A variánsok összessége maga a hagyomány, melynek évről évre ismétlődő ritmusa van: ebben valósul meg a ciklikusság.

A húsvét nem a mai munkaszüneti napokat jelentette a hagyományos világban, hanem a farsang után kezdődő, nagyböjttel együtt a húsvétvasárnapot követő „fehérvasárnapig” tartó időszakot.

Ezen belül a virágvasárnappal kezdődő hét már megkülönböztetett fontosságú volt az előkészületek miatt. A hiedelem alapú és a vallási hitben gyökerező szokások nagycsütörtöktől húsvét hétfőig tartottak.

A magyar nyelvterület sem etnikai, sem vallási szempontból nem volt homogén a népszokások „virágkorának” tartott 19. században, így a szokásanyagot markánsan formáló, történelmi eseményekkel tarkított 20. században sem. Ez a sokszínűség ünnepeink mai arculatát is meghatározza. Hogyan tükröződik ez húsvéti szokásainkban?

A húsvéti ünnepkör – éppen azért, mert ez volt az év legnagyobb ünnepe – kiváltképp alkalmas arra, hogy a magyar nyelvterületen élők szokásanyagából az említett sokszínűségre példákat hozzunk. Főként a huszadik században még élő vagy az emlékezettel elérhető változatokat érdemes említenünk, amelyek közül alig néhány él ma is. Hatalmas adatmennyiség áll rendelkezésünkre a néprajzi leírásokból, értelemszerűen csak néhányat tudunk kiragadni ebből.

A farsangot lezáró hamvazószerdával kezdődő nagyböjtre általánosan jellemző volt, hogy ilyenkor a falusi emberek tartózkodnak a nehéz ételek fogyasztásától. Ennek praktikus oka is volt: egyébként is megfogyatkozott a téli disznóvágásokból származó hús mennyisége – a sonkát kivéve. Országszerte bab-, lencse-, káposztaételek, tésztafélék kerültek az étlapra, a böjt a mértéke pedig nagypénteken csúcsosodott ki. Az etnikai különbségek pedig már a nagyböjti szokásokban is megmutatkoznak.

A magyarországi görögkatolikusok böjtöltek a legszigorúbban ebben az időszakban, például Kelet-Magyarországon valamikor még a húsos edényeket is kimosták. Északkelet-Magyarország görögkatolikus falvaiban jellegzetes böjti étel volt a zsámiska (kukoricalisztből készült kása), Filkeházán a böjti macsánka (böjti paprikás krumpli), Komlóskán pedig a dicska (aszalt vadkörte). Mivel ilyenkor az ételekhez nem használtak állati eredetű zsiradékot, nagyobb mennyiségben üttettek olajat, hogy kitartson a böjti időszakban. Cserehát északi részén családonként akár 25-30 liter olajat is üttettek nagyböjtre – az adventi böjtben nem fogyott ilyen mennyiség.

Gönyey Ébner Sándor néprajzkutató és a magyar néprajzi filmezés kezdeteinek meghatározó egyénisége jelentős mennyiségű szokásanyagot rögzített. Az alábbi kisfilm a húsvéti szokáskör hagyományait mutatja be ebben a sorrendben: búzaszentelés (Mezőkövesd, 1934), húsvéti tizedjárás, tojásfestés, locsolás (Érsekvadkert, 1940), húsvéti locsolkodás, alakoskodók, tojásszedők (Galgamácsa, 1940), húsvéti templomozók (Patak, 1938), menyecskeöltöztetés, lányok vonulása (Buják, 1938), női viselet (Rimóc, 1938), húsvéti tizedjárás, lakodalom, viszik a menyasszony ágyát (Kazár, 1942), Májusfa állítása (Mezőkövesd, 1934), lakodalom, vőfélytánc, ajándékvivés, táncok (Bag, 1941), búcsúsok, cigányok (Somogyudvarhely, 1941).

Az etnikai különbségek mellett tájegységek, de akár települések között is megfigyelhetők eltérő szokások. Nézzünk néhány kevésbé ismert példát!

Táji különbségek mutatkoznak többek között a böjti hetek megnevezéseiben is. A hamvazószerdától húsvétig tartó hetek elnevezése a szórakozásokra és munkavégzésekre vonatkozó tilalmakat fejezik ki: félhét vagy csonka hét, guzsahét, süket hét, fehér hét, fekete hét, virághét és a nagyhét. A guzsahét az asszonyi szövés-fonás befejezésének idejére utalt: tavasszal elkezdődtek a mezőgazdasági munkák, abbamaradtak a feldolgozó-, azaz benti kézimunkák. A süket hét a zenés vigalmak tiltására utalt, a fehér hét a nagymosás hete volt: ekkor kellett kimosni a téli ágyneműt. A virághetet pedig a virágültetésre szánták.

A hagyományos ünnepi rendben Virágvasárnap örömünnepnek számított, mivel ezen a napon Jézus Jeruzsálemi bevonulására emlékezett a keresztény világ. A templomban megszentelt barkát otthon eltették, a ház ereszébe dugták, illetve az istálló gerendájába szúrták, és sokféle védelmi funkciót tulajdonítottak neki. Ma ezért „húsvéti virág” a piacokon kapható barkaág.

A népszokások rendszerében olyan elemekkel is találkozhatunk, amelyek csak bizonyos helyeken fordultak elő. Virágvasárnapján például az ország északkeleti részén, az Ipoly melletti falvakban élt a kiszehordás szokása. A falvakban lányok saját öltözékdarabjaikkal felöltöztettek egy rúd köré felépített szalmababát, amelyet kivittek a falu mellé, és itt elégették vagy vízbe dobták. A szokás szimbolikájának lényege: a tél kivitele, elűzése.

Ugyanezen a környéken a kiszebaba vízbehányása után zöld ágakat vágtak, és az abból készült csokrot hordozva tértek vissza a faluba. Nyitra megyében a zöldágas felvonulás és köszöntés önálló szokásként jelent meg: itt ugyancsak fiatal lányok jártak házról házra, zöld ágakkal a kezükben, és énekelve köszöntötték az ünnepet. Az ünnep köszöntése inkább tavaszköszöntésként értelmezhető, és alig akad párja a húsvéti ünnepkörben. Ez a két szokás már csak azért is érdekes, mert fiatal lányok a főszereplők, szemben azzal, hogy a népszokások aktív szereplői jobbára a legények.

A húsvéti ünnepkör legszigorúbb időszaka a nagyhét. Milyen különleges szokások éltek ebben az időszakban a magyar falvakban?

Legszigorúbb és egyben legsűrűbb időszaka a húsvéti ünnepkörnek a nagyhét, így szokásanyagában is rendkívül gazdag, különösen a nagycsütörtöktől kezdődő időszak. Ezzel a nappal a Krisztus áldozathozatalára való emlékezés, a gyász kifejezése kerül előtérbe úgy az egyházi szertartásban, mint a népi szokásrend különféle rétegeiben. A csütörtöki szentmisén megfosztják az oltárokat a díszes leplektől – ezt hívják oltárfosztásnak, másutt oltárrablásnak –, Krisztus szobrát bebugyolálják, és elkezdik felállítani Krisztus koporsóját.

A görög-katolikus Hajdúdorogon nagycsütörtökön kezdik el Krisztus sírját őrizni a templomban az Krisztus-katonák. A fiatal, nem házas legények már korábban gyakorolni kezdik a katonás jellegű menetelést, alakzatba rendeződést, felvonulást és őrségváltást. Csizmát, sötét nadrágot és zubbonyszerű felsőrészt hordanak, prémsapkát, zöld ággal díszítve. A viseletet kard egészíti ki. A szolgálat még a feltámadás után, húsvét hétfőig tart. Fő feladatuk a szentsírnak, Jézus szimbolikus nyughelyének őrzése. Ezentúl jelen vannak az éjféli feltámadási szertartáson, illetve a húsvétvasárnapi, ünnepélyes, szent liturgián és a pászkaszentelésen, az ünnepi eledelek megáldásán.

Már-már meglepő, hogy nem is olyan régen még hasonló szokásokat lehetett megfigyelni a Dunántúlról. Csehiben Jézus koporsóját a nagybereki pásztorok strázsálták. A szentsírőrzés élő változatait a határ túloldalán 40 katolikus faluban is dokumentálta a kutatás a közelmúltban. Korábban a Bácskában is őrizték a szent sírt fiúk, fiatal férfiak.

   

További érdekes példákkal szolgál az a liturgikus nagycsütörtöki mozzanat, hogy ezen a napon elhal a harangszó: a harangok Rómába mennek. A hiányzó akusztikus jelet, amely harmonikus, kereplőkkel pótolják, ami a zajkeltés eszköze. A harmónia és a zaj szembeállítása itt ugyancsak a gyász jele. Az országban rendkívül változatos zajkeltő eszközök (kerepelők) fordulnak elő.

A Győr-Sopron megyei Vitnyéden például az 1950-es évekig nagypénteken és nagyszombaton naponta háromszor csörgettek: hajnalban, délben és este fából készült csörgetőt vittek végig a falun. Húsvétvasárnap kora reggel énekelve járták végig a falu házait, és a csörgetésért adományt kértek: „Segillék ezeket a csörgető gyerekeket, egy pár tojással, Békaszemű garassal, vagy pedig egy százassal!” A házak ablakából pedig pénzt és piros tojást adtak ki nekik. Ugyancsak zajkeltéssel járó szokás volt az ún. pilátusverés, pilátuségetés is, amelyre már a 18. század elejétől vannak adataink. A Jézust elítélő, Pilátust jelképező emberfigurát, később csak deszkalapot ütögettek, sőt el is égették mintegy büntetésül rendszerint a fiúk és fiatal férfiak.

A szokás sokáig élt a Dél-Dunántúl falvaiban. A magyarországi németeknél a nagycsütörtök Grünsonntag, azaz „zöldcsütörtök” néven ismert. Az analógiás gondolkodásra szép példa az, hogy helyenként ezt a napot tartották szerencsésnek a spenót elvetésére. Ugyanez a gondolkodásmód nyilvánul meg abban, hogy zöldcsütörtökön ajánlott étel volt a zöldfőzelék és a saláta.

Raffay Anna néprajzkutató és néprajzi filmes a tavaszi ünnepkör hagyományaiból készített filmet a Néprajzi Múzeum számára. A  nagyböjttől Szent Iván napjáig (június 24-ig) tartó időszakot átölelő tavaszi ünnepkörből ezeket a szokásokat láthatjuk: kiszehajtás (Szandaváralja, Nógrád megye), mancsozás (Őrhalom, Nógrád megye), búzaszentelés (Buják, Nógrád megye), barkaszentelés (Buják, Nógrád megye), zöldágjárás, „lilázás” (Kiskomárom, Zala megye), húsvéti locsolás (Őrhalom, Nógrád megye).

A nagyhéten belül – egyben a teljes liturgikus évben is – a nagypéntek a legszigorúbb böjti nap. Miközben tilalmakkal teli, mégis igen sokféle szokás kapcsolódik hozzá. Melyek a kevésbé ismert nagypénteki hagyományok?

A húsvéti történet legmélyebb pontja a nagypénteki gyásznap. Ekkor Kalocsa környékén az asszonyok gyászba öltöztek, így mentek a templomba Jézuskát csókolni. Ilyenkor az erdélyi szász asszonyok és lányok is gyászruhát öltöttek.

Mind a katolikus, mind református kegyességnek évszázadokon át része volt a passió előadása és a lamentáció. Ezek anyagát az evangélisták szövegeiből és Jeremiás siralmaiból merítették. Erdély egyes vidékein még ma is él a lamentáció szokása. Az 1930-as években Budaörsön néhány évig színházi előadásként hirdették meg a Kőhegyi Passiójátékokat, amelyet németül és magyarul is játszottak. Nógrádsipeken például 2014-ben a falu lakói adtak elő egy passiójátékot. A passió felolvasása és megfelelő énekversekkel történő felosztása több református gyülekezetben ma is gyakorlatban van.

A nagypénteki böjt különlegessége, hogy minden vallási felekezetnél szokás volt. Általánosságban a naponta háromszori étkezés megengedett ezen a napon, de sokan ennél kevesebbszer és kevesebbet ettek. A férfiak pálinkát fogyasztottak, mert ami folyékony, az „nem étel”. Balatonszentgyörgyön a reggeli is pálinkából és kenyérből állt. Büssüben délig semmit sem ettek, az ebéd tejes leves és babfőzelék volt, amit sós vagy paprikás pogácsával egészítettek ki. Volt, aki egész nap csak három szem búzát és három korty vizet vett magához, mert a hiedelem szerint így meg tudta mondani halála idejét.

A nagypénteki tilalmak mellett legalább ennyire fontosak a kötelező teendők is. Milyen rituálékat írt elő a szokásrend erre a napra?

Nagypénteken sokfelé hitték, hogy aki még napkelte előtt megmosdik a patak vagy a folyó vizében, az egészséges lesz, a lányok pedig megszépülnek tőle. Az idősek úgy tartották, hogy Jézus ezen a napon kelt át a Jordán-folyón, melynek vize ennek következtében aranyvízzé változott. Ezért van gyógyító ereje a folyóvízben való mosakodásnak. A Dunántúlon, Kapolyon egy forráskút vizéből merítettek nagypénteken még napkelte előtt, húsvét reggel ezzel mosdott meg az egész család. Hitük szerint így nem lettek „buborcsékosak”. A somogyjádi, galambospusztai lányok is a reggeli harmatban és a patakban mosakodtak nagypénteken.

A víz pozitív erejében a tárnoki szlovákok is hittek. A háború előtti években nagypénteken (velkí pátek) hajnalban közösen mondták el a Rózsafüzért. Ezután az asszonyok vödrökkel kimentek a Lavicska-patakhoz vagy a Benta-patakhoz, és vizet merítettek, sőt meg is mosakodtak. Ők is úgy vélték, hogy aki megmosdik a patak vizében, azon nem fog a betegség. A nagypénteki víznek szótlan víznek kellett lennie, vagyis sem menet, sem jövet nem volt szabad beszélgetni, a mosakodás közben pedig „Mosdass engem tiszta vizecske, mely a Jordán-folyóból folyik” – mondták.

Számtalan példát találunk a lakókörnyezet megtisztítására vonatkozó konkrét és mágikus cselekvésekre is. A porta rendbetétele mellett elvárás volt az, hogy húsvétra frissen meszeljék ki a házat, és a téli ágyneműt mossák ki. Több kutatási adat is van arra, hogy nagypéntek hagyományosan a féregűzés ideje. Ehhez – ha hihető – a háziasszonynak hajnalban meztelenül kellett körbefutnia a házat, a Jászságban ennél szemérmesebb eszközzel védekeztek a férgek ellen: az asszonyok rossz edénnyel járták körbe a házat, azt ütötték-verték, és közben mondogatták: „Kígyók, békák távozzatok!” Ezzel szemben az bizonyos, hogy húsvétra illett kimeszelni a házat és lecserélni tisztára az ágyneműt.

Kereplő gyermekek Várgesztesen:

Húsvétkor a halottakról is illik gondoskodni, megemlékezni, ennek pedig szintén nagypénteken van a rendje. A somogyszentpáliak nagypéntekre rendbe tették a sírokat, hajnalban sokan kimentek a temetőbe, és szeretteik sírjánál virrasztottak. Mások ezt húsvétvasárnap hajnalán tették meg. A görögkatolikusok körében helyenként ma is élő hagyomány a „halottak húsvétja”, amit ők a húsvét utáni vasárnapon, „Tamásvasárnapon” tartanak. Ilyenkor kimennek a temetőbe, kosarakban ételt visznek, és azt a sírnál elfogyasztják a halottak emlékére. Máriapócson, a magyarországi görögkatolikusok legnagyobb búcsújáró helyén ez a szokás egészen a közelmúltig fennmaradt, liturgikus rendje pedig ma is él.

Nagypéntekre számos munkatilalom vonatkozott. Egyes helyeken azt hitték, hogy a nagypénteken sütött kenyér kővé válik, és hogy nem szabad baromfit ölni, mert az az állatok pusztulását vonja maga után. Éppen ezért sajátságos a Hortobágyról ismert hagyomány: itt nagypéntek a jószágherélés és farkalás napja volt. A pásztorok az együtt végzett munka után együtt is ettek és mulattak az Esthajnalcsillag feljötte után, amikor is – hitük szerint – véget ért a böjt.

Érdekes nagypénteki hagyomány az ajándékozás is: helyenként az egyháznak, a pásztoroknak és a szegényeknek adtak ilyenkor ajándékot. Sajnálatos, hogy a kutatás erre szokásnak nem szentelt elég figyelmet, hiszen a húsvét – ha nem is a nagypéntek – például a keresztszülőknek is alkalmat adott az ajándékozásra. A Veszprém környéki német falvakban húsvétvasárnap minden keresztanya megajándékozta keresztgyermekét fehérlisztből sütött, nyuszialakú kaláccsal és piros tojással. Ez a szokás Budaörs környékén is élt az emlékezet szerint.

A húsvéti ünnepkör alapgondolatából adódik, hogy bizonyos szokások és hiedelmek a befejezésre, mások az újrakezdésre és a védekezésre vonatkoznak. Vannak hangsúlybeli eltolódások a két szempont érvényesülésében?

A tisztítás, égetés, az életvitel lefokozása a böjttel együttesen a lezárás és előkészület jegyében történt. Nagyszombatot a katolikus falvakban a feltámadás templomi szertartása és a körmenet tette az ünnepkör jelentős napjává, mintegy fordulóponttá is. A feltámadás – újjászületés, kezdet – talán ekkor jelenik meg a szokások körében a leghatározottabban. A templomban és a körmeneten való megjelenés a falu közösségének a legintegratívabb ideje és eseménye, olyan „szemle”, amelyen mindenki megmutatkozik.

Általános szokás szerint ez volt az az ünnep, amelyre illett új ruhában megjelenni, ami az eladó sorba jutott lányok számára volt jelentős. Ezen a napon kerül sor a víz, a tűz és az ételek megszentelésére. A vízszentelésről napjainkban inkább az erdélyi katolikus falvakból kaphatunk még hírt. A tűzszentelést általában a templom melletti kertben végezték el, a zsarátnokokból kellett hazavinni az új tűz fellobbantásához. Én például néhány évvel ezelőtt Érd-Ófaluban vettem részt ezen a szertartáson. Szulok németajkú lakossága hagyományosan fát vitt a tűzszentelésre, majd az elhamvadt parazsat otthon a gabona közé tették, hogy az ne üszkösödjék, de hasonló védő funkcióval használták a Balaton-nagyberek pásztorai is, akik a temetők korhadt fejfáit égették el, ennek parazsán hajtották át a jószágot, hogy megóvják a betegségektől, bajtól.

A befejezés és az újrakezdés gesztusai mellett milyen kettősségek érvényesülnek még a húsvéti hagyományokban?

A középkori paraszti világszemlélet teljességére már rámutatott a tudományos kutatás, éppen az ellentétek – a szent és a profán, a fent és lent, a jó és a rossz, a vidám és szomorú – együttes meglétének feltérképezésével. Ma már szinte észre sem vesszük a hasonlóságot a népéletben tapasztaltakkal, valószínűleg azért, mert az említett vonások mára már időben egymástól eltávolodva jelennek meg előttünk. Gondoljunk csak a húsvéti gyászra, majd az azt követő örömünnepre és a húsvéthétfői profán játékokra és szórakozásra!

Éppen ezért izgalmas az az alig ismert dél-dunántúli német szokás, hogy nagyszombat éjszakáján a legények megtréfálták a lányokat. Például Boldogasszonyfán nagyszombat este szalmát szórtak a tisztára söpört utcára, vagy ha egy fiú bosszút akart állni egy lányon, nyers tojást dobott a frissen meszelt falra. Ugyancsak vaskos tréfa volt, hogy akire haragudtak, annak az istállója tetején állítottak össze egy szekeret, többnyire a sajátját.

Részlet A Szentsírnak Őrhelyén – Krisztus-katonák Hajdúdorogon című filmből:

Ezek a „tréfák” leginkább a farsangot idézik. Meglepő, hogy a legnagyobb szent ünnepen, húsvétkor is gyakorolták. Hogyan kerülnek profán elemek az év legnagyobb vallási ünnepébe?

Már a liturgiában is megjelent a „húsvéti nevetés” nagycsütörtökön: ez a mozzanat is a  teljességre törekvő világnézetet jelezte. Az említett szokás is ezt példázza. A paraszti életmód eltűnésével az embert környező világ észlelése és értelmezése is  fragmentálódott. A vallások egyre kevésbé tudták a korábbi évszázadokban érvényesült összefogó és rendező erőt fenntartani. Húsvét ünnepe lassan profánabb tartalmakkal telítődött, a szabadidő örömet okozó tevékenységekkel való  kitöltése már nem a vallási élet keretében zajlik.

Természetesen népszokások korai korszakaiból is ismerünk profán elemeket, melyek a liturgikus cselekvésekkel keveredve érvényesültek. Például húsvét hajnalának egyik jelentős szokása a határjárás volt, amelynek két fő típusát, a dunántúlit és az erdélyi változatot tartotta számon a szakirodalom. Újabban sokkal inkább hasonlónak véljük a határkerülést, amely esetenként már nagyszombat éjjelén kezdődik férfiak részvételével, és hajnalban ér véget. A szokás főbb jellemző: előkészületek, gyülekezés és tisztségviselők megválasztása, határkerülés és megcsapás, fenyőágazás (vagy virágozás), hajnalozás. A zalaegerszegi határjárás már a 20. században is leírásokból vált ismertté, míg az erdélyi változatok máig élnek. Szokásjogi aktusként is értelmezhető, hiszen a községek határának kijelöléséről, felújításáról és a közösségi emlékezetbe való bevéséséről van szó. A szent időben végzett cselekvés, ha nem is a megszentelést, de mindenképpen a rituális birtokbavételt és védelmet is közösségi élménnyé tette – így a profán jogi aktus „szentesíttetett”.

A temérdek különleges, régi szokás hallatán ösztönösen is hiányérzetünk támad: rengeteget veszítettünk ezek kihalásával. Ugyanakkor a felsoroltak jelentős része ma már nem tűnik életszerűnek. Mi változott meg?

A hagyományos társadalomban az egyén minden megnyilvánulásában olyan közösség tagja, amelyet  szükségszerűen elfogad, mert ebbe nő bele, és kevés az eltávolodás lehetősége. Ez a közösség ugyanakkor meg is tartja, biztonságot is nyújt az egyéneknek. Az individuálódásnak hosszú, évszázadokon átívelő története van. Ma az úgynevezett posztindusztriális társadalmakban jobbára keressük az olyan új létformákat, amelyekben az ünnep olyan összetett tartalmakkal telítődhet, mint amilyenekkel korábban rendelkezett. Mit várhatunk a társadalomtól és mit várhatunk az egyéntől, azt ma még nem látjuk... 

Egyfelől széttagolt, másfelől globalizált társadalmunkban mi maradt meg a húsvét hajdani gazdag funkciórendszeréből, szerepéből? Lehet-e a ma emberének ünnepeiben hagyományt keresni?

Ma inkább az figyelhető meg, hogy az egyén, a család igyekszik valamilyen saját hagyományt létrehozni, amelybe a házaspárok a saját családi tapasztalataikból mentenek át elemeket, például egy sütemény receptjét, egy locsolóverset. A „nagy hagyomány” a létalapjával együtt eltűnt.

Nyitókép: Христос воскресе/Flickr