Lemondással nyert tisztaság és erő – a böjt minden vallásban alapvető gyakorlat

Ahogyan van ideje az ünnepnek és a táncnak, úgy van ideje a csendnek és a befelé figyelésnek is. Az évkör rendjében a magyar hagyomány szerint két hosszabb böjti időszak volt: a karácsonyt megelőző „kisböjt”, valamint a húsvét előtti 40 napot felölelő „nagyböjt”. Előbbit ma már inkább adventként ismerik, és a böjt helyett még keresztény körökben is inkább egyfajta karácsonyra való békés készülődést jelent, utóbbi inkább él valódi böjtként az emberek tudatában. 

Míg a római egyház a böjti időszakokat egyértelműen Krisztus életének valamely eseményéhez (születéséhez, halálához és feltámadásához) köti, számos böjti szokás ennél jóval régebbi hagyományokban, tudásban gyökerezik.

Az ezen időszakokra jutó termékenység- és bőségvarázsló, valamint a halottkultuszhoz köthető szokások némelyike még ma is él. A Dunántúl egyes részein azokat az ételeket, melyeket a böjt során nem fogyasztottak el, az Ősök számára külön terítve, érintetlenül az asztalon hagyták. Ugyanitt szokás, hogy az étel egy részét bár elkészítik, de az asztalra felterítve egy napig érintetlenül hagyják, s csupán az ünnep hajnalán fogyasztják el.

A katolikus böjt alapjai

A katolikus egyház rendje szerint a nagyböjt a hamvazószerdától virágvasárnapig tartó 40 napos időszak, amelynek lényege a húsvétra, a keresztségre való felkészülés. A valóságban a nagyböjt mégis 46 napból áll, mivel a katolikus egyház az erre az időszakra eső 6 vasárnapot nem tekinti böjti napnak. Érdekesség, hogy régen a keleti egyház a szombatokat sem tekintette böjti napnak, ezért náluk a nagyböjt korábban kezdődött, hogy így is kijöjjön a 40 nap.

A szigorú böjti napokon (hamvazó szerda és nagypéntek) az előírások szerint a 18 és 60 év közötti hívek egyszeri jóllakással csak naponta háromszor étkezhetnek, és állati terméket nem fogyaszthatnak.

A legszigorúbb szokás az ún. „negyvenelés”, amikor a böjtölő ebben az időszakban csak 40-szer evett: naponta egyszer, naplemente után.

A katolikus egyházban a liturgiák színe a bűnbánatot jelző lila, a templomokat ekkor nem díszítik virágokkal, és a szertartásokon nem hangzik fel a feltámadás örömét hirdető alleluja ének.

A protestáns gyakorlatban a böjt főként a belső folyamat

A református egyház megőrizte a böjti hagyományokat, ugyanakkor a külsőségek számukra – e tekintetben is – jóval kevésbé hangsúlyosak, sokkal inkább a belső, lelki felkészülésre helyezik a hangsúlyt. Az ételektől és italoktól való tartózkodás náluk sem ismeretlen, ugyanakkor mindez sokkal inkább az egyéni belátás, döntés alapján történik. A nagypéntek azonban a református egyházban is szigorú böjti napnak számít, amikor tartózkodnak a hústól, és vidékenként eltérő böjti ételek (savanyú leves, lepénykenyér stb.) kerülnek az asztalra.

A református emberek közül sokan tartják a katolikus gyakorlatból átvett negyedévenkénti háromnapos „kántorböjtöt”, melynek eredeti funkciója a meglazult bűnbánati fegyelem erősítése volt.

Ezt a gyakorlatot már az erdélyi Bod Péter is említ a 18. században.

Az evangélikus egyházban is régi szokás, hogy böjt idején a családok este egyházi éneket énekeltek, a közösségekben, iskolákban pedig ebben az időszakban könyörgésekkel kezdték a munkát. Ebben a közösségben is találunk különleges böjti ételeket, mint például a „lutheránus babnak” is nevezett nagy szemű babot, melyet sós vízben főztek meg. Különös böjti eledel volt a csiripiszli, vagy csíramálé, melyet kicsíráztatott búza és rozs keverékéből készítettek. A nagypénteki menü hagyományosan aszaltszilva-levesből és mákos tésztából állt.

Az evangélikus egyház rendje szerint az évi egyszeri gyónás és úrvacsoravétel napja általában nagypénteken volt, ami egyben szigorú böjti nap is volt. Egy 1943-44-ben (!) készült evangélikus felmérés szerint a két világháború között a legtöbb gyülekezetben még viseletben jártak templomba, amely jellemzően teljesen, vagy legalább részben fekete volt, míg a lányok lila szalagot kötöttek a hajukba.

A régi ember számára az év legsötétebb időszakában, a téli napforduló előtti időben tartott böjt egyszerre jelentette az elmúlt évvel való belső számvetést és a test próbáját.

A húsvét előtti tavaszi idő az új élet születésének, a megtisztulásnak az időszaka. „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) A régi embernek meg kell halnia, hogy újjá születve képes és alkalmas legyen a tavasz teremtő erejét kihasználva életet teremteni…