„A jövő munkaerőpiacán a képzelet lesz az egyik legfontosabb valuta” – interjú Bajzáth Mária mesekutatóval

Van egy olyan állítása, miszerint a népmeséknek csak öt százaléka való a gyerekeknek. Miért gondolja így?

Nem egészen ezt állítom, hanem azt, hogy a népmeséink 5 százaléka úgynevezett gyermekmese, vagyis ezeket szánták gyerekeknek. Eredetileg a mesék nem gyerekeket szólítottak meg, felnőttek meséltek felnőtteknek a fonóban, kukoricafosztáskor, szüretkor, a katonaélet során, stb. A Grimm testvérek Gyermek és családi mesék című kötete indította el a népmesét mint műfajt a gyerekszoba felé. Ezzel a műfaj a gyerekeké lett, pedig nem minden tartalom és üzenet szól nekik. Ilyen például a szexualitás pajzán népmesékben megjelenő formája. Nem akarjuk úgy átadni nekik az ezzel kapcsolatos információkat, ahogy azt a pajzán népmesék

a maguk szaftos, zsíros, szókimondó nyelvén gyakran teszik.

Vagy vannak történetek, amelyek anyós és meny kapcsolatáról szólnak. Ez a téma nem érdekli az óvodáskorú gyereket, ahogy az sem, hogyan találjuk meg az igaz szerelmet. Például nézzünk egy kicsit másképp a Hamupipőkére! Mi történik abban mesében az üvegcipőn és varázslaton túl? Ül egy nő a hamuban, és másokat szolgál. Nem a hatéves gyerek kérdése az, hogy mások szolgálata mellett eljutok-e bárhova, van-e időm és erőm arra, hogy felöltözzek fényes, pompás ruhába és megtaláljam a királyfit, ha egész nap mások mondják meg, mit tegyek. Ez már fontos lehet egy kamasznak, még fontosabb egy felnőtt nőnek, de nem egy kisgyereknek. Természetesen ezzel nem azt akartam mondani, hogy a Hamupipőke árt a gyerekeknek, mert ez nem így van. A felnőtteknek szóló mesék közül is válogathatunk nekik, mindig figyelembe véve a gyerekek életkori sajátosságait, érdeklődését.

Melyek azok a szempontok, amelyek alapján kifejezetten gyereknek való egy népmese?

Meghatározó, milyen hosszú szöveget képes fókuszált figyelemmel befogadni egy korosztály: egy hároméves gyerek még egészen más képességekkel rendelkezik, mint egy kilencéves. A kicsi nem tud követni annyi helyszínt, szereplőt. Fontos mérföldkő, amikor négyéves kor környékén elkezd szerepjátékokat játszani, tehát beleéli magát egy másik szerepbe, ugyanis ekkor válik éretté a tündérmesékre. Sokféle szereplő bőrébe kell ahhoz belebújni, hogy az ilyen történeteket be lehessen fogadni. A nyelvi leleményre és nyelvi humorra építő történeteket pedig nem mesélhetem még az óvodásoknak. Kezdő mesélő koromban volt rá példa, hogy egy szerintem zseniális tréfás mesét meséltem el nem megfelelő korosztálynak, és csak én nevettem. Elképesztően kínos helyzet volt.

 

A modernebb Disney-mesékről mi a véleménye? Például a Vaianáról, a Jégvarázsról? Imádják a gyerekek, nyilván nem véletlenül. Baj, ha hallanak, látnak olyan meséket, amelyek végülis nem egészen nekik valóak?

Az említettek nem népmesék, ezért nem tartoznak a kutatási területeim közé. Én úgy gondolom, a Disney-mesék között is sok olyan van, ami jó üzenetet közvetít, gyönyörű és izgalmas, akár az Aladdin, a Hófehérke, vagy A szépség és a szörnyeteg. Bájosak, színesek, rá lehet csodálkozni a képi világukra. Ugyanakkor A Szépség és a szörnyeteg egy csodálatos megváltó történet, aminek egyébként sokféle változata van a világ különböző pontjain, nálunk sokan Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack címen ismerik. Azt a kérdést teszi fel, meg tudom-e váltani az állatbőrbe bújt, netán szörnyetegként létező másik embert, a társamat, vagy azt a bennem élő személyiségrészemet, ami szörnyetegként működik. Nem ez a legfontosabb kérdés egy óvodás életében. A mesemondás akkor tud igazán élővé válni, akkor tud gyógyítóan és fejlesztően hatni, ha az a gyerek számára fontos problémákat veti fel és ad rájuk megoldásokat, ha az ő aktuális hétköznapi valóságáról szól, persze, szimbolikus formában. A hatalmas népmesekincsünk, tudatos válogatással, rengeteg lehetőséget ad erre.

Az élőszóban, folyamatosan mesélt történetek, vagyis a népmesék évezredek alatt formálódtak a hallgatók igényei szerint, ezért tényleg mindenki érti őket, és tudat alatt hatnak?

Valóban nem a racionális oldalunkat szólítják meg, nem a bal agyféltekét, hanem az érzelmeket. Jung írja, hogy „a mese a lélek ajtaján kopogtat”. Bettelheim szerint

a szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére.

Egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez, illetve felnőtthöz és gyerekhez is.

Ön mesélt már, börtönben, hajléktalanszállón, kórházban és nyugdíjasotthonban is – tényleg érdekelte a felnőtteket a mese?

Igen. Wilhelm Hauffnak, a biedermeier korszak nagy német meseírójának van egy szép története, A mesék almanachja, amiben Képzelet királynő legszebb lánya a Mese, testvérei pedig az Álmok. Ez gyönyörűen összegzi a mesék fontosságát és lényegét. Olyan korszakot élünk, amiben a felnőtteknek is újra nagy szükségük van a mesére és a képzelet erejére, ajándékaira. Pedagógusokat képzek, és az oktatás legszebb, legmélyebb pillanatainak egyike mindig a mesehallgatás.

Aarne és Thompson alkotott meg egy alapvetőnek számító mesekatalógust, amelyben 2399 fajtát különböztetett meg, ezek az alaptípusú mesék élnek különböző változatokban szerte a világban. Az egyes változatok eltéréseiben lehet valamilyen nemzeti sajátosságokat felfedezni? A magyar népmeséknek mi lehet a sajátossága?

Az eltérésekre jó példa lehet a Hét kecskegida meséje. Mindenki ismeri. A kecskemama egyedül hagyja gyermekeit, ezalatt a farkas elnyeli a kiskecskéket. Az anya, amikor elalszik a farkas, felvágja a hasát, kiszabadítja őket és köveket rak be helyettük. Ez a magyar meseváltozat, de például Romániában medve a támadó, míg a perzsa mesekincstárban a mama egy csengettyűs lábú, a hátsó lábát vörösre hennáztató kecskenő, akinek a farkas mellett a sakál az ellenfele. A zsidó mesevilágban a rabbi és a rabbiné gyerekeit viszi el a medve. Az is nagyon érdekes, hogyan fejeződik be a történet a különböző tájakon. A magyar mesekincsben, ahogy mondtam, álmában támadja meg a farkast a kecskemama. Az a bizonyos csengettyűs lábú perzsa kecskeanya azonban, aki a bokaláncot visel a vörösre festett hátsó lábán, nem titokban támad, hanem a farkas és a sakál elé áll, és azt mondja: Ti vittétek el a gyermekeimet? Hát akkor harcoljunk meg!

Megélezteti a szarvát, felkészül és megharcol a gyermekeiért. Ez egy másféle megküzdési stratégia…

A román mesék között van olyan változat, aminek az a vége, hogy a hét gida feje ott van az ablakban, az várja haza a gyerekeit magára hagyó kecskemamát. A hét, halott gida véres feje… Az ilyen példák miatt hangsúlyozom, hogy muszáj korosztályosan válogatni, és ez nagyon plasztikusan mutatja azt is, hogy a mese a valós életről szól. Hiszen veszíthetünk el gyereket gondatlanságból, volt olyan, hogy az anya egy pillanatra nem figyelt oda, és megesett a tragédia. Ez nem a gyerekeknek, hanem a szülőknek, leendő szülőknek fontos figyelmeztetés: ha nem vigyázol, akkor ez is megtörténhet. Szeretnék kevésbé horrorisztikus példákat is hozni a nemzeti, népi különbségekre. Minden népnek megvannak a maga természetfeletti, csodálatos, varázslatos lényei:

nekünk táltos paripánk van, ez a mi különleges teremtményünk, az északiaknak trolljaik vannak, az íreknek koboldjaik, a zsidó mesevilágban meg gólem.

De a gondolkodásmódunk nekünk, embereknek közös, bárhol is éljünk?

Az emberi lényeg ugyanolyan a világ minden táján. Vannak köztünk jók és rosszak, lusták és szorgalmasak, nemes szívűek és álhősök, igazmondó juhászok és hazug emberek. A mese egyetemes, közös, ősi nyelv.

Gyakran beszél a történethallgatási transzról. Mennyire van jelentősége a gyerek fejlődése szempontjából, például milyen sokszor kellene ilyen transzba esnie?

Ha rajtam múlna, akkor naponta legalább egyszer, de inkább többször, mert ez azt jelentené, hogy mesét hallgat. A történethallgatási transz teljes nyugalmi állapota a testnek, léleknek, szellemnek, függetlenül a korunktól. Ilyenkor osztatlan, fókuszált figyelemmel hallgatunk egy szöveget és közben belső képeket vetítünk.

A két agyfélteke egyensúlyba kerül, a légzés lelassul, a vérnyomás egyenletessé válik, ez nemcsak nyugalmi, hanem gyógyító állapot is.

Ha nagyon leegyszerűsítem, fizikai szempontból majdnem ugyanaz zajlik le, mint amikor valaki meditál. A mese magával hoz egy külső és egy belső csendet, a hallgató bevonódik a történetbe, és ha a végén békén hagyják, nem kérdezik meg tőle, hogy tetszett, meg mit gondoltál és milyen tulajdonságai voltak a főhősnek, akkor megkezdődik az a folyamat, amit elaborációnak nevezünk. Elkezdi belsővé tenni mindazt, amit hallott. Felhívnám a figyelmet, hogy nemcsak a mesehallgató kerülhet ilyen transzba, hanem a mesélő is. Ilyenkor sikerül elveszítenie a kapcsolatot térrel és idővel, mégis összekapcsolódik mindenkivel, aki valaha mondta vagy hallotta azt a történetet, és azokkal is, akik épp akkor hallgatják. Minden ilyen alkalom ajándék a mesélő számára is. Egyébként az önfeledt játék ezt teszi velünk. Mindannyian ismerjük azt, amikor a gyerek olyan elmélyülten játszik, hogy nem vesz tudomást a külvilágról, nem lát, nem hall.

És a mesefilm nézésekor ez nincs? Látszólag arra is nagyon figyel a gyerek.

Nincs. Nem is összehasonlítható a két állapot. A gyorsan váltakozó képek folyamatosan stimulálják a gyerek idegrendszerét, tehát ez inkább egy ellenkező állapot. Nem is mindig tudja befogadni és feldolgozni ezeket a képeket. A hallott szöveg a saját tempójában készteti belső képalkotásra, míg a képernyő gyorsan változó, kész képeket zúdít rá. Közben megfosztódik a legfontosabb erőforrásától, ami a képzelet. Egy genfi, 2018-ban tartott neveléstudományi konferencián

minden kutató egyetértett abban, hogy az elkövetkezendő évtizedek munkaerőpiacán a képzelet lesz az egyik legfontosabb valuta.

Ezt gyerekkorban elsősorban a mese és a játék táplálja. A mai magyar valóság azonban az, hogy a családok kétharmada nem nagyon mesél, és a gyerekek nagy része az óvodában hall először élőszavas mesét. Ez azonban a családi nevelés felelősége és lehetősége is. Lehetőség örömteli közös élményre, meghitt együttlétre.