40 lenne Amy Winehouse, akire nem vigyázott a világ

Vakuemléknek hívják a jelenséget, miszerint egy esemény híre beég a memóriánkba: pontosan emlékszünk arra, hogy hol voltunk, mit csináltunk és mire gondoltunk, amikor az adott dologról tudomást szereztünk. A legtöbbeknek a 2001. szeptember 11-i terrortámadás vagy a Kacsamesék Antall József miniszterelnök halála miatti félbeszakadása ilyen. Nekem 2011. július 23. égett bele az emlékezetembe – a nap, amikor Amy Winehouse itt hagyott minket. Szerettem a zenéjét, de nem voltam rajongó, ezért is furcsa, hogy pontosan emlékszem arra, ahogyan Várpalotán, édesanyám egyik barátnőjének nappalijában egy felfújhatós matracon ültem, amikor anya a szobába lépve döbbenettel a hangjában közölte, hogy meghalt Amy Winehouse.

A halálát követő hetekben az egész világ(sajtó) gyászolta, sorra jelentek meg a memoárok, de egy percig se felejtsük el, hogy ugyanezek a lapok a tragédiát megelőző néhány hónapban kíméletlenül gyötörték a – fizikailag és lelkileg is – törékeny énekesnőt.

A hihetetlenül tehetséges énekesnő hátborzongató módon a huszonegyedik század számos más ikonikus zenészéhez hasonlóan 27 évesen hunyt el. A „27-esek klubjának” tagjai között ott van Brian Jones (a Rolling Stones alapító gitárosa), Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison és Kurt Cobain is.

Ritkán születik ilyen tehetség

Amy Winehouse egy észak-londoni zsidó családba született 1983-ban, édesanyja vegyész volt, édesapja, Mitch pedig taxisofőrként dolgozott. Még a tízet sem töltötte be, amikor szülei elváltak, történetesen amiatt, mert imádott édesapja megcsalta anyját. A kislányban rengeteg harag és frusztráció gyűlt a történtek hatására, aminek egy részét dalszövegeibe csatornázta, más részével viszont nem bírt el, és fájdalmainak enyhítése végett idővel az alkoholhoz és a kábítószerhez fordult.

Az éneklést és szövegírást tinédzserkorában kezdte, majd 2003-ban, húszévesen jelent meg első szólóalbuma, a Frank. Már ezért rajongott a brit közönség, három évvel később pedig a Back To Black című lemezzel a nemzetközi zenei szcénába is utat tört magának. Fájdalma és dühe minden egyes dalából sugárzott, és pontosan ezért imádta a szakma meg a rajongók. Minden száma és fellépése azt mutatta, hogy sok más énekeshez képest ő nem játssza meg magát,

nem egy jól összerakott műsort ad elő, hanem a teljes, nyers valóját mutatja.

Sebezhetősége lett a veszte. Ahogy egy zenei szakértő fogalmazott a 27: Gone Too Soon című netflixes dokumentumfilmben, a zeneipar nem a törékenyeknek való, hiszen azonnal kicsinálja az embert a sok elvárás, a rivaldafény, a paparazzik és a kritikusok.

Pedig mekkora jövő állt Amy Winehouse előtt! Egy évvel debütálása után már Brit Awardsra jelölték, majd sorra gyűjtötte a Grammy- és más zenei díjakat, háromszor nyerte el az Ivor Novello-díjat. Jazzel kezdte, majd a soul és a blues felé fordult és jellegzetes hangját 2006-2007-re már mindenki ismerte. Úgy tudott visszanyúlni a zenei gyökerekhez, hogy annak cseppet sem volt retró-beütése, szövegeivel pedig a lelkekhez szólt.

A You Know I Ain’t No Good-ot, a Back To Blacket és a Rehab-et ma is játsszák a rádiók, és utóbbi fülbemászó dallamain kívül szerencsés lett volna, ha valaki odafigyel a szövegre is. „I ain't got the time / and if my daddy thinks I'm fine / just try to make me go to rehab / but I won't go, go, go”.

Az akkor huszonhárom éves Winehouse már jócskán küzdött a kábítószerekkel és az alkohollal.

Paul Gambaccini rádiós műsorvezető, aki az Ivor Novello-gálákat közel három évtizedig vezette, úgy fogalmazott az említett dokumentumfilmben, hogy pályafutásának legszomorúbb eseménye volt végignézni a lány leépülését mindössze három év alatt. Elmondása szerint amikor Amy az első alkalommal, 2004-ben felment a színpadra, még eleven volt, élénk, úgy reagált a győzelemre, mint egy fiatal popsztár, akit elismernek kollégái. A második évben már kicsit bizonytalan volt, kevésbé összeszedett, mint korábban, de még mindig boldognak tűnt. Harmadjára már meg sem jelent a színpadon a neve elhangzásakor.

Lefelé a lejtőn

2008-ban Amy Winehouse elment elvonóra, de javulásában a rosszhírű Blake Fielder-Civillel kötött kurta házassága sem segített, ugyanis állítólag férje vezette be őt a keményebb drogok világába. Imádott apja szinte Amy hátán kapaszkodott fel, 2010-ben elindította saját zenei karrierjét, egyfajta kvázi-Sinatraként. Winehouse közben turnézott, de a beígért újabb lemez nem jelent meg, mert nem volt olyan állapotban, hogy folyamatosan, koncentráltan dolgozzon egy komolyabb anyag kiadásán.

2011-re odáig fajult a helyzet, hogy

kiadója is közbeavatkozott, megpróbálták megmenteni az énekesnőt saját magától,

elküldték pihenni a Karib-tengerre. Amy elhívta magával a nyaralásra édesapját, azonban a helyszínen megjelent egy filmstáb. Kiderült ugyanis, hogy Mitch exkluzív felvételeket akart készíttetni lányáról – aki éppen azért utazott oda, hogy a nyilvánosságot maga mögött hagyhassa... A bulvársajtó akkor már minden lépését figyelte, jellegzetes ruháit és frizuráját kritizálta, több ízben a legrosszabbul öltözött sztárnak kiáltották ki (bár sokat elmond a listáról, hogy azon szerepelt Victoria Beckham is). 

Egyik utolsó, 2011. június 18-án adott belgrádi fellépésének videófelvétele bejárta a sajtót. A koncerten Amy szinte nem is énekelt, csak motyogott a mikrofonba, a koncert szervezői pedig döbbenetes módon nem állították le a rendezvényt.

Olyan volt, mintha egy autóbalesetet néznénk.

Színpadon legutoljára halála előtt három nappal állt Camdenben, egy koncert végén keresztlányával, Dionne Bromfielddel adta elő a The Shirelle’s Mama Said című dalát. Július 23-án késő délután pedig otthonában találtak rá, holtan. A boncolási jegyzőkönyv nem szándékos alkoholmérgezést állapított meg a halál okaként.

Hol lenne ma Amy?

Tudom, hogy nincs sok értelme a „Mi lenne, ha..?” kezdetű kérdéseknek, de akaratlanul is eszembe jut, hogy ha annak idején az elvonó sikerrel jár, ha többen nyúlnak a hóna alá, vagy ha a felé nyújtott kezeket – melyből a hírekkel ellentétben több is volt – meg tudta volna szorítani, vajon hol lenne most Amy Winehouse? Minden bizonnyal Lady Gagához, Adele-hez hasonló karriert futott volna be, talán eljött volna Magyarországra is, hatalmas sikerrel pótolva a 2011-ben lemondott Sziget-fellépést. Begyűjtött volna még több Grammy-díjat, és abban is biztos vagyok, hogy nem ült volna be a brit X-Factor zsűrijébe, pedig valószínűleg felkérték volna rá. Megnézhetnénk a Vogue magazin YouTube-csatornáján, ahogy a többi hírességhez hasonlóan egy képeskönyv segítségével nosztalgiázik életének ikonikus ruhakölteményein a Life In Looks-videósorozatban.

Szeretem azt gondolni, hogy már családanya lenne.

Már csak azért is, mert Reclaiming Amy c. dokumentumfilmben látott archív interjúrészletben arról beszél, hogy szeretné, ha tíz év múlva már lenne két-három gyermeke.

És hogy mit tanulhatunk ebből az esetből mi, köznapi emberek? Talán azt, hogy ha van valaki a közvetlen környezetünkben, aki segítségre szorul, ne forduljunk el. Akkor sem, ha nagyon nehéz vele.

Nyitókép:  eddievanderwalt / wikimédia (PDM-owner)