Kis mennyiségben finom, nagy dózisban mérgező: mindent a begóniáról

Szeptember végén vannak még városi virágágyások, amelyek töretlen büszkeséggel ontják a virágokat, mintha meg sem látszana rajtuk a tikkasztó nyár. Érdemes megfigyelni, mely növények ilyen ellenállóak, és a tapasztalatokat átültetni a saját kertünkbe. Az egyik ilyen virág a begónia, vagy ahogyan hazánk egyes részein becézik, a szőlővirág.

Nálunk egynyári, de őshazájában évelő növény. A virágágyások, szegélyek, balkonládák kedveltje, de jelentős a temetői virágkultúrában is, szívesen ültetik sírokra. Rendkívül ellenálló, ezért kezdő kertészeknek kifejezetten ajánlott begóniát ültetni, biztosan sikerélményre számíthatnak! Igaz, az ültetés ideje jövőre lesz, a fagyosszentek után, de a tervezést már most érdemes elkezdeni. A begóniának rengeteg megjelenési formája létezik: magasabb, alacsonyabb fajták, kisebb-és nagyobb virágúak, és a színekben is lehet velük játszani.

Mindig virágzó, tartja a latin neve: Begonia semperflorens. És igen, ha szereti a helyét, ha gondosan ügyelünk a megfelelő öntözésre, a rendszeres tápanyag-utánpótlásra, akkor a kerti begóniáink egészen a fagyokig fognak örvendeztetni virágaikkal. Nem kell túlöntözni, mert jól bírja a szárazságot is, a napsütést, a kánikulát. De bőséges virágzással hálálja meg, ha szívvel-lélekkel és a száraz napokon esővízzel teli öntözőkannával látogatjuk meg.

Ha van hozzá hely, érdemes megpróbálni a teleltetést is. A begóniás virágládákat vagy a földből nagy földlabdával kiásott, nagy cserepekbe ültetett töveket vigyük a verandára, vagy a télikertbe. Szerencsés esetben a téli időszakban is örvendeztetni fog a virágzással, sőt, akár át is telelhet. Ami azt jelenti, hogy ha ügyesek vagyunk, a növényünk megéri a tavaszt, és a helyére visszaültetve, alaposan visszavágva, a kertben folytatja virágzó életét.

Vérző begóniák a kertben, írja Birtalan Ferenc, a költő, és valóban, ha nagy tömegben ültetünk egy ágyásba vörös virágú begóniát, könnyen magunk is úgy érezhetjük, vérvörös szőnyeget terített elénk a természet. Érdemes a különféle színű fajtákkal játszani, mert nemcsak a piros-rózsaszín-fehér virágúakból választhatunk, hanem a levélzet színe is lehet más és más. Nekem nagy kedvenceim a bordó levelű fajták, és valamiért nálunk ők érzik legjobban magukat. Talán kedvelik a mészköves talajt, a kaszálék-mulcsozást, és örülnek a friss komposztnak, a háromhetente kapott csalánlé-permetnek.

A világhálón sokhelyütt megjelent, hogy a virág mérgező. Ez egy téves információn alapul: mert a virág oxálsavat tartalmaz, ami nagy mennyiségben mérgező. Oxálsav adja a sóska és a spenót jellegzetes ízét is, ezért sóskasavnak is nevezték régebben. Az oxálsavtól lesz a begónia virágja is savanykás ízű. Bátran használhatjuk étkezési célra a tisztán, vegyszerek nélkül termesztett virágokat. Viszont talán nem is kell a figyelmeztetés ahhoz, hogy nagy mennyiségben ne fogyasszuk, hiszen ezt a virágot leginkább desszertek díszítésére, gyümölcssaláták megkoronázására használjuk, tehát néhány virágnál többet senki sem fog belőle elfogyasztani.

Különlegesen pikánsan savanykás íze miatt kiválóan alkalmas arra is, hogy sós-savanyú ételek kiegészítőjeként tekintsünk rá. Nálunk nagy kedvenc a marinált ponty, amikor a rántott halszelet borecetes pácban érlelődve érkezik az asztalra. Ehhez a begónia a tökéletes választás, nem csupán dekorációként, hanem az ízek verhetetlen összhangjáért is. A virágok nőies bája szöges ellentéte a finom fanyarságnak, ettől emelkedik a hajdan a kiskocsmák asztalán megjelenő, a másnaposságra kívánatos marinált hal a legnemesebb falatok sorába. Vitathatatlanul látványosságként is, természetesen.

 Fotók: Rózsakunyhó