„Hagyja csak anyuka őket, hadd csinálják, nem az eredmény számít!” – Kerti mennyország gyerekszemmel

Tegnapelőtt a fiaim kiadták az ukázt: „Anya, írj a kertészkedésről!” Majd, mivel nem mutattam azonnal hajlandóságot tollat ragadni, megtették ők helyettem. Odakucorodtak a számítógép elé. Sutyorogtak, aztán kicsit összevesztek, végül ott várt egy kész lista a már elvégzett és a még előttünk álló kerti teendőkről. Gyerekszemmel, de felnőttekre jellemző műgonddal részletezve.

Tegnap este aztán megkérdezték: „Anya, kész az írás?”

Elszégyelltem magam. Végül rá kellett jönnöm, mennyire igazuk van: valóban meg kellene írni, milyen a kert, a kerti munka az ő szemszögükből. Átadni a lelkesedésüket és megmutatni azt a pozitív hozzáállást, ami rájuk még jellemző. Mert jelenleg mindenkinek erre van szüksége. (Vagy ahogyan a bölcs öreg teknős mondaná a kedvenc könyvükben: Azért írjuk meg, mert éppen itt az ideje és helye, hogy megírjuk…)

Az elvárosiasodott emberek legfőbb indoka a kertészkedés elkezdéséhez általában az szokott lenni, hogy valamikor egyszer megkóstoltak egy igazi napérlelte paradicsomot. Nálunk ez a húzóerő a borsó volt, pontosabban a frissen szedett borsóból főzött leves. És persze a gyerekek. Ebből lett egy kicsi konyhakert, ahol képtelenség megtermelni mindenből annyit, amennyit egy négytagú család elfogyaszt, viszont elmondhatjuk, próbálkozunk.

Mi egyszerűen a lelkes, kevés szakértelemmel bíró laikusokhoz tartozunk. Azokhoz, akik nyáron mulcsoznak, ősszel falevelet, komposztot terítenek a kertben. A többi földmunkát a talajlakó állatokra bízzuk, majd tavasszal gyomtalanítás és kis fellazítás után jöhet a veteményezés. Idén a fiaim megelőztek: két kapával és hatalmas lendülettel álltak neki egy még csípős délutánon előkészíteni a borsó helyét, míg én a metélő- és sarjadék hagyma mögül figyeltem a „műveletet”. (Amikor épp összehúznám a szemöldököm, mindig a nemrég elment Vekerdy tanár úr jut az eszembe ilyenkor, aki azt mondaná, hogy „Hagyja csak anyuka őket, hadd csinálják, nem az eredmény számít!”)

Szóval idén mi, a fiúknak hála, elsőként borsót ültettünk. Van, hogy salátamagot is szórunk közé, máskor néhány dughagymával színesítjük a sorokat. Sok helyütt nem szokás, de mi két madzag közé szoktuk terelni a szárát, mikor eléri a húsz-harminc centis magasságot. Így az nem törik meg, szebb termést hoz és egy kiadós eső után is csak a gumicsizma csicsog az alföldi sárban, nem pedig a borsócsövek.

Idén a borsóval egyidőben igyekeztünk elültetni a répát, petrezselymet, és duggattunk hagymát is. Háromfélét, mert nagy hagymafogyasztó a család. Utóbbiban mindig van lelkes segítségem, viszont a zöldségmag-szórást – izzasztó egyelési tapasztalatokra hivatkozva – egyenlőre még nem bízom a gyerekekre.

Idén – hivatkozva a tavalyi földibolha invázióra – a retek kimaradt a sorból, amit a fiaim annyira nem is bánnak. Viszont azt már most figyelik, mikor jelennek meg az első kis zöld levélkék a tavalyi spenót helyén, mert az újzélandi, nyártól a korai fagyokig zöldellő parajféle újraveti magát. Elhiszik, vagy sem, de a srácok rajonganak a spenótos tésztáért, fokhagymásan, ropogósra sült húsos szalonnával. Pláne, a fő biokertész, a nagyfiam: ő a hétvégén már jelentette, hogy sarjad a csalán, készülhet a bűzös, zavaros lé a kártevők ellen. Ugyanígy körbevizsgálta a kamillatöveket is, felmérve, hogy terjeszkedett a néhány bokorból álló állomány, a rozmaring pedig túlélte a fagyokat annak ellenére, hogy Avar, a fekete gombszemű dakszli több ízben ásatási munkálatokat végzett körülötte.

Vasárnap aztán eljött a metszés ideje is: a málna, az elburjánzott szeder és a fügebokrok mind-mind átestek a fazonigazításon. Sőt a fiúk papagájhálóból szép kis kerítést emeltek a málna köré, szintén „ebvédelmi” okokból. Aztán volt fametszés is: felfrissültek a meggyfák és megszabadult a száraz ágaitól a szilvafa is. Emlékszem, engem gyerekként a gallyak kévébe gyűjtésével lehetett kikergetni a világból a szőlőben… A srácoknál a lombsöprű vált ki heves ellenállást, viszont abban mindketten egyetértenek, hogy sokkal jobb a rendezett fűben focizni. Épp ezért önkéntes alapon szokták eligazgatni a vakondtúrásokat és tereprendezést tartani, olykor fűmagot szórni a kiritkult foltokban. Ez nem mindig sikeres, de a fő, hogy próbálkoznak.

És próbálkozunk minden évben a paradicsommal is. Magról vetve, hol kis cserepek hadában a konyhaablakban, hol bízva a jóisten áldásában, kint a kertben, letakarva. Volt olyan év, amikor siker koronázta a próbálkozást és szó szerint a fű között is paradicsom nőtt, de volt, amikor a piacról lettünk kénytelenek beszerezni az ültetnivalót, mert bedőlt a vállalkozás. Idén kicsit elkéstünk az ültetéssel, de a helyet már kijelöltük a körülbelül húsz-huszonöt tőnek, ami reményeink szerint terem majd annyit, hogy jut néhány üveg házi ketchupnak is.

A kora tavaszi kerti teendők listája olyan, mint egy végtelen történet. Hiszen palántáztunk epret, ültettünk virágot, de még sehol sem állunk a leanderek és a szobanövények földcseréjével. A barkácsoláshoz mindig kedvet érző gyerekeim már kiépítették a saját tervezésű öntözőrendszert málnához és a locsolócsövet is vigyázzállásba helyezték, várva a jelszót, végre felszereljük a szivattyút! Közhely, de igaz: a kertben mindig van munka. Szerencsére nálunk lelkesedés is van hozzá, és nem kell közelharcot vívni azért, hogy egyáltalán kimenjenek a gyerekek a kertbe. Inkább azért kell, hogy bejöjjenek este.