Újrakezdés és országváltás egy gyermek elvesztése után: a Wheeler-Mezei család története

Amikor az esti beszélgetést elkezdtük – mert csak akkor értek rá mindketten –, eléggé fáradtnak, mégis boldognak, kiegyensúlyozottnak tűntek Virágék. Párkapcsolatukat láthatóan nem sínylette meg az elmúlt sűrű időszak (sem). Bár az újdonságokról beszélünk, mindenki emlékszik, a család mit hagyott maga mögött Angliában: elsőszülött kisfiuk megrendítő történetét. Lukinál fél éves korában agydaganatot diagnosztizáltak, nagyon sokszor megműtötték, de végül négyévesen meghalt.

A család Magyarországra költözve nagy fába vágta a fejszéjét: vidéken nyitottak vendégfogadót, majd egy kávézót. Aztán egy új családtag is érkezett. Az utóbbi félév két legfontosabb eseménye – az örökbefogadás és a kávézó nyitása – párhuzamosan zajlott, de nem ők tervezték így: az a bizonyos várva várt értesítés hamarabb érkezett, mint gondolták, így a gyermek érkezése egybeesett a kávézó nyitásával.

James elárulja: a kávézó ötlete még Angliából ered, ő már akkor eljátszott egy közösségi tér nyitásának gondolatával. Hazaköltözve a két éve üresen álló tiszadobi községi Takarékszövetkezet épülete és központi elhelyezkedése megragadta a férfi fantáziáját. Végül karácsony környékén sikerült megvenniük az ingatlant, ettől kezdve James fél éven keresztül dolgozott rajta reggeltől estig, hogy július elején megnyithassák a kávézót. Azóta örömmel látják, hogy a hely egyre népszerűbb.

Elsősorban nem profitorientált vállalkozásról van szó, hanem közösségi térről, mert „bár itt van Tiszadobon egy gyönyörű kastély, nagyon csendes volt már a falu, sehova nem tudtak eljárni a fiatalok. A finom házi limonádé, a fagyi, a kávé és a sütik vonzóak, de még népszerűbb a játszókonyha és a csocsó-asztal, illetve a kihelyezett laptop. Tegnap a két kislányukkal együtt még 5-6 kisgyerek főzőcskézett együtt a konyhában, miközben a szülők beszélgettek egymással” – meséli James, aki továbbra is egymaga viszi a kávézót, míg Virág otthon van a gyerekekkel. 

 

Tele vannak tervekkel: meghirdettek egy fotópályázatot tiszadobi helyszínekről, hogy majd azzal díszítsék a kávézó falait, cserébe adnak utalványokat. Terveznek heti moziesteket, hogy „rendes” filmeket is lássanak a fiatalok, mert erre sincs helyben lehetőség. A csocsóasztalt váltani fogja egy pingpongasztal; és keresik a további együttműködési lehetőségeket; közösségeket, akik szívesen vennék birtokba néhány órára a közösségi teret. Távolabbi terveik között szerepel kiadni a helyet szülinapokra, üzleti megbeszélésekre is.

Új üzlet, új élet

A kávézó nyitásával párhuzamosan egy másik, még nagyobb „ügyön” is dolgozott Virág és James: örökbe akartak fogadni egy gyermeket. Mint mesélik, miután Luki meghalt, egy idő után szerették volna, hogy Sophie ne legyen egyke. Virágban azonban egyre erősödött az érzés, hogy nem akar újabb várandósságot, miközben a környezete felől egyre nagyobb nyomást érzett, hogy legyen „másik gyerek”. Ő viszont tudta, érezte, hogy ez nem így működik: Lukit el kell gyászolni és meg kell várni, amíg benne újra megfogalmazódik és megerősödik a vágy egy újabb gyermekre. Lányuk egyébként még Luki életében született, a kisfiú kifejezetten kérte a testvért, és nagyon örült neki, amíg várták és miután megszületett. A szülők őriznek egy olyan fényképet róluk, amin Luki halála előtt hosszasan puszilgatja a kislányt, mintha búcsúzna tőle.

Ilyen előtörténettel a hazaköltözés után sem akart Virág gyereket szülni, viszont Sophie nőtt, és erősödött benne a testvér iránti vágy. Amikor három és féléves lett, szülei elhatározták: örökbe fogadnak egy nem újszülött korú kisgyermeket, aki Sophie-nak nemcsak testvére, hanem játszótársa is lehet.

A folyamatot tavaly nyáron kezdték el és mindenki meglepetésére egy éven belül megérkezett hozzájuk egy két és fél éves kislány.

Ez Magyarországon nagyon rövid időszaknak számít, még úgy is, hogy vidékről van szó, és nem volt származási kikötésük.

A szülők olyan röviden és természetesen mesélnek az örökbefogadási procedúráról, hogy kénytelen vagyok visszakérdezni: hogy érezték magukat közben, nem voltak kétségeik? „Kétségeink nem voltak, kérdéseink igen, és közben rengeteget imádkoztunk” – felelik, és lassan kibontakoznak a történet izgalmasabb részletei is...

Például az, hogy a kislány nevelőszülőknél élt, két saját és egy másik nevelt gyerekkel együtt, szoros kapcsolatban nevelőanyjával, aki az első találkozó alkalmával folyamatosan ölelgette a gyereket. Virágot annyira felkavarta a látvány, hogy kiment a szobából levegőzni, és hogy végiggondolja: akarja-e az örökbefogadást, őt vagy bárki mást, nem lenne jobb inkább mégis szülni? Ezután találkoztak a kicsivel még egyszer, ott már sikerült némi kapcsolatot kialakítani, James például már kapott tőle egy mosolyt és egy nevetést. Később, az ún. barátkozás alatt már Sophie-t is vitték magukkal, de az okot eleinte nem árulták el neki. Később, amikor aztán megkérdezték tőle, mit szólna, ha ő lenne a tesója, csak azt mondta: „Jó. Most már mehetünk játszani?". 

 

Az egyhónapos ismerkedési időszak alatt hetente egyszer-kétszer mentek a nevelőszülőkhöz, minden szépen alakult; egyetlen kicsit kellemetlen élményük az volt, hogy a nevelőanya nehezen engedte el a kislányt és csak az utolsó napokban árulta el neki, miről van szó, miközben fel kellett volna őt készítenie a váltásra. A gyermek egyelőre túl kicsi ahhoz, hogy beszélgessenek vele erről, de az előírások szerint neki is van emlékkönyve, ami segítheti majd a feldolgozás folyamatát. A lányok azóta is jól megvannak egymással, sokat játszanak együtt, Sophie gyakran énekli: „Mi egy boldog család vagyunk” – ebből tudni, ő is jól van.

„Azok után, amit Lukival átéltünk, ez az örökbefogadás szinte semmiség; egy természetes folyamat, aminek minden örömét és nehézségét meg kell majd élnünk, támogatva őt és egymást is mindenben” – mondja Virág. Amikor Lukiról kérdezem őket, elárulják, továbbra is az életük része, nekik három gyermekük van. A kisfiú fotóival tele a ház, Sophie sokat nézegeti őket, nemrég rajzolt is egy családi képet, amin Luki is rajta volt, és elmagyarázta, hogy ő a mennyországban van. „A képeken a kislány is látja a kisfiút, de nem kérdez rá, nem érdekli – egyelőre. Még nem érti, de bizonyára eljön az idő, amikor róla is fog kérdezni” – teszik hozzá.

„Honnan hoztátok ki ezt a gyermeket?”

Tudva, hogy egy vidéki magyar faluban nagy eseménynek számít az örökbefogadás, pláne ha nagyobb és roma gyermekről van szó, a környezetük reakcióit sem lehet figyelmen kívül hagyni. Virág elárulja: „még a saját családtagjainknak is voltak kétségeik, inkább a szülést, a vér szerint gyereket szerették volna, féltették Sophie-t is, és sok olyan kérdésük volt, amin mi már korábban túlléptünk. Például, Angliában sokkal színesebb kultúrában és elfogadóbb társadalomban élve, mindenféle származású gyermekkel találkoztunk, így nekünk természetes volt, hogy nem lesz származási kikötésünk, de a magyar rokonok és ismerősök számára ez egyáltalán nem volt evidens; ezért több ilyen jellegű megjegyzéssel is találkoztunk, bár többnyire családon kívülről. Sokakat pedig inkább a számunkra ismeretlen örökbefogadási folyamat érdekelt, mintsem maga a kislány, gyakran elhangzott a »honnan hoztátok ki ezt a gyermeket«, vagyis a gyermekotthonra utaló, sztereotip kérdés. Már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ne válaszoljak minden faggatózó kérdésre; vagy ne úgy, hogy az illetőnek mindenképpen tetsszen a válasz” – mondja kedves határozottsággal Virág, James pedig büszkén mosolyogva bólogat.

Virág családjából csak az édesapja és testvére találkozott a kislánnyal, őket már levette a lábáról. James rokonai csak képernyőn keresztül látták őt, de ugyanúgy odavannak érte – nekik egyébként az elején sem volt semmilyen fenntartásuk. 

Hogy lehet mindehhez energiát nyerni? James szerint sokat segít, hogy a barátoktól és az örökbefogadós közösségtől erőt és számos jótanácsot kapnak, ketten együtt és külön is. Emellett a hitük örök támasz, mert ahogy fogalmaznak,

az egész életük misszió. 

„Mindenki tudja, hogy keresztény pár, család vagyunk; beszélünk is arról, hogy Isten hogyan van jelen az életünkben, és sokat imádkozunk” – mondja Virág, és búcsúzóul hozzáteszi: a kapcsolatukat nagyon megerősítette ez a fél év, mert nagyon figyeltek arra, hogy motiválják és támogassák egymást nap mint nap.

És nem csak egymást: tőlük még egy esti beszélgetés, teázás után is feltöltődve kanyarodik ki az ember...

Képek: Gorzsás Adrienn