„Nyíltan kell beszélni a traumákról” – Interjú a súlyosan bántalmazott ultrafutóval, Makai Viktóriával

Hős

„Nyíltan kell beszélni a traumákról” – Interjú a súlyosan bántalmazott ultrafutóval, Makai Viktóriával

2018. október 16-án Makai Viktóriát, ultrafutó bajnokot esti edzése közben megtámadták és brutálisan bántalmazták. Hátrahagyott bizonyítékok alapján támadóját, H. Istvánt másnap otthonában letartóztatták, majd néhány héttel ezelőtt, másodfokon 3 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték. Mi történt azóta, hogyan áll fel az ember egy ilyen eset után, milyen lesz a világhoz való viszonya és mennyire erősítik az események megmentőjével, vagyis a férjével való kapcsolatát? Erről beszélgettünk Vikivel. Interjúnk.

Voltál ma reggel futni?

Tegnap voltam. Most egy kicsit kevesebbet futok, mert nincs előttem olyan cél, ami megkívánná, hogy sokat eddzek. Jelenleg mentális egészségem, fizikális jóllétem miatt használom a futást, főleg rekreációra. Van benne egy kis kötöttség is, mert imádok hosszúkat, órákon keresztül futni.

Ismeretlen helyekre is?

Teljesen ismeretlenekre nem, de férjem el szokott kísérni bringával, vagy a gyerekek is jönnek, akik egyelőre max. 30 km-t bírnak. 2-3 hónapja futottam egy 80 km körüli távot, az azért már elég ahhoz, hogy belül rendet tegyen az ember.

Hogy érzed magad lelkileg a két évvel ezelőtti támadás után?

Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor sütünk egy kenyeret, és valami fűszer beleömlik a tésztába. Már nem tudjuk kiszedni belőle, hanem a részévé válik, és csak azt lehet csinálni, hogy módosítunk a recepten és olyanfajta tésztát csinálunk, ami a fűszerrel együtt kompatibilis. Szóval, nézegetem, hogy jó-e már a tészta...

Hogy érzed, kevésbé hangsúlyos már benne ez a „fűszer”?

Nehéz megmondani, hogy hol tartok, de azt hiszem, jól állok a feldolgozással, mert nem jön úgy elő a mindennapokban, mint egy feldolgozatlan probléma. Persze, mindig vannak események, impulzusok, amelyek felszínre hozzák a történteket, és időről időre egy-egy élethelyzet is megkívánja, hogy beszéljünk róla, de ez afféle tisztítókúraként hat rám.

Ez a történet azért volt relatíve jól feldolgozható más traumákhoz képest, mert itt konkrétan megvolt az, hogy jött a férjem és megmentett.

Szóval egy hónappal a másodfokú tárgyalást követően, kimondhatjuk, hogy ez egy lezárt történet? A gonosz elnyerte méltó büntetését?

Gondolom igen. Részemről tekinthető lezárt ügynek. Számtalan ponton lehetett volna sokkal rosszabb ez a dolog, mert milyen nehéz lehet, ha az elkövetőt nem kapják el, vagy az áldozatot hibáztatják. Nekem emészthetőbb így.

Hőssé vált a férjed aznap este?

Számomra abszolút! Szeretném ezt éreztetni is vele, mert ő tele van önváddal, hogy miért várt olyan sokáig azzal, hogy utánam induljon. Remélem, hogy a mindennapokban, a szeretetünk által meg tudja élni ezt a rajongást. Elképesztő volt, hogy ő egyáltalán megtalált engem.

Ezek szerint nem volt megbeszélve, hogy Laci utánad indul?

Együtt indultunk el futni és ő egy 14 km-es körre ment ki a Rákospatakhoz egy barátjával, én meg egy húszasra, egy előre megtervezett edzéskör keretén belül. Egy darabig együtt futottunk, majd elágazott az utunk, különváltunk. Tudta nagyjából, hogy milyen útvonalon haladok majd, és mivel sokszor frissített engem versenyeken, a kalkulálásban nagyon jó, volt is egy időpont a fejében, hogy kb. mikorra kellene hazaérnem. Mivel én aznap nem voltam olyan jól, mondtam neki, hogy lehet, kések majd 10-15 percet, ezt az időt ő ráhagyta, ez okozza neki a lelkiismeret-furdalást azóta is. Az viszont nem volt egyértelmű aznap, hogy melyik úton jövök majd vissza, mert egy vékony erdősáv választja el a X. és XVII. kerületet, és én nagyon szeretek az erdőben jönni. Van ott egy 150 méteres lámpával kivilágított földút, de este 21 óra volt, október végi sötét, és egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább a nagy forgalmú Jászberényi út mellett döntöttem, mert az tűnt biztonságosnak. Abszolút Laciról szól, az ő érdeme, hogy ezen az úton keresett, holott én jellemzően nem itt szoktam hazafutni.

 
Makai Viktória

Milyen gondolatok suhannak át először az ember agyán, amikor megtámadják?

Azzal szembesülni, hogy egyáltalán valaki kergeti az embert, sokkoló. A másik sokk, hogy ez nem lehet akárki, mert utolért engem és bevonszolt egy nagy munkagép mögé. Amikor először kiabáltam, hidegzuhanyként ért, hogy brutálisan összeverte a fejemet. Akkor azt gondoltam, hogy nem lesz ez így jó. A visszatámadás eszembe sem jutott, hiszen éreztem az egyenlőtlen erőviszonyokat. Tehát az járt a fejemben, hogy valamiben előnyt kell szereznem, mert már egyszer utolért, legyőzött az én pályámon!

Jól érzem, hogy a felfogásodban volt valami versenyszellem?

Az, hogy ultrákat futottam korábban, a hosszútűrés sokat adott ebbe. Bő fél óráig tarthatott a bántalmazás, ezt onnan tudom, hogy akkor állítottam le az órát, amikor a mentő megérkezett. Egy nagy munkagép mögé vonszolt be, én meg folyton kérdeztem tőle, beszéltem hozzá, hogy álljunk meg már egy kicsit, most mi történik, mit akar. Végül azt mondta, hogy „csak dugunk egyet és kész”, én pedig átéltem egy újabb sokkhatást.

Lehet, hogy utólag ez hülyeségnek tűnik, hiszen csak egy szikrányi pillanat volt, mégis sokat számított nekem. Olyan volt, mint az ultrában, amikor egy 200 km-es távnál a 140-ik km-nél holtponton vagy: ott nem az húz ki a gödörből, hogy még 60 hátravan, hanem egy következő lépés.

Kezdettől fogva kérdezgettem a támadót,

és amikor végre először nem azt mondta, hogy „kussoljak”, hanem válaszolt, az egy ilyen pillanat, egy ilyen erő volt. Egyet léphettem előre.

Közben pedig biztos voltam abban, hogy Laci el fog indulni. Negyedóra volt kb. amíg fizikailag bántalmazott és egy másik bő negyedóra volt, amíg próbálkozott az aktussal, ami nem sikerült, de jogi értelemben, mivel a nemiszervek egymáshoz értek, nemi erőszaknak minősül a tette. Ameddig lehet, húztam az időt, de igazából nem tudom, mire vártam.

És akkor Laci megérkezett.

Igen! Ahogy eltekert a forgalmas út mellett, hangokat hallott és fejlámpával vagy bringalámpával bevilágított, de nem is tudom mivel, mert akkor már nem láttam, csak nagyon bíztam benne, hogy ő az. Kívánhat szebbet egy 17 éve házaságban élő nő, mint hogy jön a lovag biciklin és megmenti? Meghallottam a hangját és számomra vége volt ott a történetnek. Minden problémám elszállt, nem érdekelt, hogy vérzik és be van dagadva a szemem. Laci kidobó volt régen, semmi kétségem nem volt, hogy mostantól biztonságban vagyok. Abszolút eufória lett úrrá rajtam.

Nem úgy a férjeden, aki hirtelen került bele egy megrázó helyzetbe. 

Utólag ébredtem rá, hogy mennyire kontrasztosan éltük meg ezt a pillanatot. Abban az egy percben szakadt rá minden trauma, ami rám 30-40 perc alatt. Nekem feloldás, neki egy sokk volt. Azt látta, hogy ott fekszik a felesége véresen és le van tépve róla a ruha. Feltört belőle egy ordítás, azt nem felejtem el.

Én éppen visszajöttem a halálból az életbe, ő meg pont belecsöppent egy sötét verembe.

Az ő szemszöge egy másik trauma, talán kicsit mélyebb is, mint az enyém.

Verekedtek?

Istvánt úgy felkapta és arrébb dobta, mint egy tollpihét. Aztán hallottam ütést és azt, hogy elfutottak, a támadó ott is hagyta a táskáját. Szóltam Lacinak, hogy ne menjen el, maradjon itt velem.

 
Szakácsi Eszter

Mi volt az a dolog, ami észnél tartott mindvégig? 

Nekem a legfőbb kapaszkodó akkor a két gyerekünk volt. Anno, amikor örökbe fogadtuk őket, lepaktáltam az Istennel, hogy most már csak mi maradhatunk mellettük, nem nevelheti fel más őket. Éppen ezért ez járt az eszemben: „De hát megegyeztünk Isten, nem történhet meg velük az, hogy még egyszer elveszítsék az anyjukat!” Persze, amikor a kavicsba van nyomva az ember arca, akkor irreálisnak hat, hogy sikerül, de olyan belső hang volt ez, egy szikra vagy egy erőforrás, amiben éreztem a lehetőséget. És szerintem

az ilyen dolgokat, mint ez a történet, vagy a születés vagy a halál csak egyedül lehet átélni.

Nem is számít, ki gondolja igaznak vagy jelentősnek, csak az számít, hogy éljük meg belül.

Alapvetően is ilyen békés természetű ember vagy? Nincs benned harag és düh még a történtek után sem?

Az elmúlt évek intenzívek voltak. Két olyan életesemény történt 2018-ban, ami alapjaiban változtatott meg. Az egyik a támadás, a másik egy 12 órás ultrafutó verseny volt, ahol felfüggesztettek mint doppingolt sportolót, úgy, hogy nem fogyasztottam semmilyen doppingszert. A támadás hatására jutottunk el Lacival odáig, hogy feljelentést tettünk, mert annyira szégyenteljes és mocskos ügy volt, hogy egyszerűen nem tudtam ezzel tovább élni. A támadás számomra egy könnyebben vehető fizikai erőszak, a másik viszont egy olyan ügy, amit nem tudok feldolgozni, mindennap kísért és valószínűleg nem is fog bizonyosságot nyerni.

Mit szóltál, amikor a tárgyaláson olyan mondatok hangoztak el, hogy „Istvánnak rossz a börtöntűrő képessége”, „traumatizálták a vele történtek”, a „szomszédok hazavárják”?

Nekem sokat adott az a sport-coaching tanfolyam, amit az utóbbi években végeztem. A támadás alatt is segített abban, hogy folyton kérdezgettem a támadót, de amúgy is szívesen használom a nyílt kommunikációt. Volt egy idealizált képem az igazságszolgáltatás intézményeivel kapcsolatban, míg a valóságban egyszerűen azt éreztem néha, hogy színház az egész. Szerintem a bírónő is nagyon elnéző volt, elkövetőm sírása miatt szüneteket tartottunk, ezért tovább tartott a tárgyalás, én meg nem értem oda a kisfiamért az óvodába.

„István valószínűleg sírni fog, nem fogok összeveszni vele az áldozat szerepén. Akkor legyen ő az, én meg csak Makai Viktória” – ezt írtad nemrég a közösségi oldaladon egy bejegyzésedben. Sokszor sírt?

Egyfolytában! Hogy volt-e valódi könnye ehhez, azt nem tudom…

Patológiás részegséget állapítottak nála, ami alkohol hatására létrejövő pszichózist jelent. Ha ez igaz és valóban ebben a betegségben szenved, nem inkább súlyosbító tényezőnek kellett volna számítania? Hiszen, miért ivott, ha konkrétan vadállattá változik?

De igen, viszont a tárgyaláson úgy volt tálalva, hogy H. István még sohasem fogyasztott alkoholt ezelőtt, így nem tudta milyen következményei lesznek. Hozzátenném, egy 39 éves férfiról beszélünk. Egyébként valamikor később, éppen futás közben jutott eszembe, hogy a támadás közben egyszer csak azt mondta, ezt még nagyon meg fogja bánni másnap...

3 év, 6 hónap börtönbüntetésre ítélték. Mit szólsz ehhez?

Folyamatosan viszem magammal azt a meggyőződést, hogy bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. Szeretném eltávolítani magam ettől, ha ennyit ítéltek, akkor ennyit. Rajta fog múlni, hogy tud-e ott hasznos lenni, épülni, változni.

Megsajnáltad?

Amikor első körben behozták maszkban, bilincsben, fegyveres őrökkel közrefogva és elkezdett sírni... akkor azért kicsit igen.

 
Makai Viktória

 

Nagyon pozitív életszemléleted van.

Mert élni akarok! Amikor a gyerekekhez éjjel fel kell kelni és morgok, sokszor eszembe jut, hogy a támadáskor mennyire vissza akartam térni hozzájuk, és hogy milyen jó nekem, mert fontos lehetek és van rá lehetőségem, hogy még morogjak. Egyébként fojtogató tud lenni, ha nem „drámázhatok”, nem élhetem meg a fájdalmat.

Indítottál az unokatestvéreddel egy „beszéljünk róla” kampányt. Miről szól ez?

Arról, hogy nyíltan kell beszélni a traumákról.

Amikor hazakerültem a kórházból olyan sokan találtak meg a saját tragédiájukkal, hogy az volt csak igazán traumatizáló.

Sok közeli hozzátartozó, ismerős mesélt. Volt, akit a testvére molesztált, volt, akit egy nyaraláson megerőszakoltak, egy másik nő erőszak által vesztette el a szüzességét tizenévesen. Egyszerűen nem nézhetünk félre, kockáztatnunk kell, megmutatkoznunk és segítenünk egymáson! És a futó nő is egy érték! Bár megszületett az ítélet, mégis azt éreztem, patikamérlegen lett kimérve.

A fizikai sérüléseid forintosítható kárának minimum értéke 3 millió Ft. Fogkorona, fogínyimplantátum, fogpótlás, szürkehályog mindkét szemeden. Ha iderakom ezt a poharat, mit látsz?

Így, hogy pont síkba tetted véletlenül, az új lencsés szememmel tök jól látom, de a rossz szememmel fátyolosabb. Nem harmonikus a kép, ami összeáll, de szeptember végén lesz a bal szemem szürkehályog műtétje is. Onnantól kezdve egyik szememmel sem tudok majd fókuszálni, mert egy merev lencse lesz mindegyikben. Kicsit búcsúzom ettől a fátyolos, de eredeti látástól.

Mitől búcsúzol még?

Mindegy, mi történik az emberrel, ha a Szentlélek elvégez egy olyan belső munkát, hogy az a javunkra váljon. Az egész világ egy kicsit kevésbé biztonságos lett, így sokkal inkább az a tanulság fontos, hogy mennyire jóra fordultak az ügy eleinte rossz elemei és most mennyire meg tudom élni a mindennapokat.

Ajánljuk még:

„ANYAKÉNT A HALÁL KÖZELÉBEN NEM OLYAN NAGY A MELLÉNY” – INTERJÚ A RÁK & ROLL ALAPÍTÓJÁVAL, FENYVESI ZSÓFIVAL
„ANYA, MÁR MEGINT SÍRSZ!” – EGY OLVASÓNK TÖRTÉNETE A VERBÁLIS BÁNTALMAZÁSRÓL

 
X
Már követem az oldalt