„Nem a haláltól féltem, hanem a hiánytól, amit bennük hagyok” – egy rákbetegségből gyógyult édesanya emlékei

Hős

„Nem a haláltól féltem, hanem a hiánytól, amit bennük hagyok” – egy rákbetegségből gyógyult édesanya emlékei

„Nem szeretem azt a bölcsességet, hogy élj úgy, mintha minden nap az utolsó volna. Nekem kell a holnap, hogy tervezhessek, vagy legalább gondolhassak a másnapra. Mindig abban bíztam, hogy a holnap jobb lesz, minden naphoz így álltam” – meséli Sárosdy Zsuzsanna, aki végigjárta azt az utat, amitől szinte mindenki retteg, és amire mégis oly sokan rálépni kényszerülnek. Zsuzsa meggyógyult, magára talált, festeni kezdett. Most pedig elmesélte, min ment keresztül.

Hajszálvékony cérnaszál. A jobb mellem és a hónaljam között. Húzódik és feszül. Folyton piszkálom, oda- odanyúlok. Zavar, és lassan nem is tudok róla nem tudomást venni. 

Nyolc évvel ezelőtt, ötvenkét évesen, kettes stádiumú mellrákkal diagnosztizáltak. Az első reakcióm az volt, hogy meg fogok halni. Majd hinni akartam, hogy összekeverték a papírjaimat valaki máséval. Természetesen nem értettem, miért pont én? Miért pont velem? Valaki válaszoljon! De feleslegesen kérdeztem. Büntetésként éltem meg, ami velem történik, sok múltbéli hiba miatt, főként azért, amiért egykor, huszonnyolc év után elhagytam a férjemet.

A diagnózist eláztattam a könnyeimmel. Egyedül voltam. Beültem a kocsiba és üveges tekintettel néztem magam elé. Arra gondoltam, hogy még mennyi mindent nem mondtam el a lányaimnak. Nem tudtam, mit tegyek. Leírjam nekik? Vagy hívjam őket össze, és mondjak el nekik mindent, amit megtapasztaltam az életről? Hirtelen mindent el szerettem volna mondani. Egyszeriben nem attól féltem, hogy meghalok, hanem attól a hiánytól, amit bennük, magam mögött hagyok. Ekkor éreztem a legerősebben, a legbizonyosabban, hogy szükségük van rám, és ezért élnem kell. 

Sárosdy Zsuzsanna

 

A kórház rideg, fagyos, kék kockás csempés folyosója lett az új otthonom, annak mókuskereke, ahol le-föl járkáltak körülöttem, kérdeztek, intézkedtek, vizsgáltak, ahol csak úgy elsodortak – mert az idő nagyon is a sarkunkban volt. Ahogy a piros, majd fehér színű folyadék csöpögött belém órákon keresztül, én szinte a cseppekkel együtt estem pánikba.

Az orvos azt mondta: „életed legrosszabb éve lesz, de túl fogod élni.” És én hittem neki. Elégedett voltam az ellátással, azt éreztem, törődnek velem. De a folyosón láttam, mi vár rám… Azt tudtam, legalábbis arra számítottam, hogy a hajamtól elbúcsúzom, de azt nem, hogy majd a körmeim is rétegeiben válnak le a kezeimről. Láttam a szégyent, a gyengeséget, a lesütött szemeket. Az eltakarást: „Rólam ki ne derüljön!” Bennem „csak” félelem volt. A kopaszságomat sem szégyelltem, parókát sem hordtam, inkább kendőztem. Mert

amikor olyan erős fájdalmaid vannak, hogy az az egyetlen kívánságod, bárcsak egy fél órára ne éreznél, akkor nem érdekel, hogyan nézel ki.

A nyári fullasztó melegben mikor dőlt a víz a fejemről a kendő alatt, azt is levettem. És nem kértem elnézést senkitől a kopasz fejemért. Arra gondoltam, hogy milyen jól van kitalálva a hajunk: a hidegben melegít, az izzasztó forróságban magába szívja a nedvességet.  

Elkezdtem annak is örülni a kanapéból figyelve, hogy játszik a napfény a függönnyel, hogy felállok és sétálni tudok, hogy jóízűen eszem. Mindez nem természetes, és nekem megadatik. Nem szeretem azt a bölcsességet, hogy élj úgy, mintha minden nap az utolsó volna. Nekem kell a holnap, hogy tervezhessek, vagy legalább gondolhassak a másnapra. Mindig abban bíztam, hogy a holnap jobb lesz – minden naphoz így álltam. 

Az is szörnyű, mikor az embernek hánynia kell, de rákos betegként én a hányás előtti érzés periódusának a tízszeresét éltem át rendszeresen, és nem könnyebbültem meg, ha hánytam. Minden tápanyagot kiutasított magából a szervezetem. Tizenhat kilót fogytam három hónap alatt. Gyenge voltam, törékeny és végtelenül fáradt. Magamra sem ismertem.

Volt, hogy két szoba között leültem a földre, mert nem jutottam el az ágyig.

A kezelés második, harmadik napján rendszerint azt éreztem, hogy egy gödörben vagyok, és soha többé nem leszek jól. Tudtam, hogy vannak körülöttem, mégis egyedül éreztem magam. Összegömbölyödtem. Apró voltam. Egy sötét, szűkös gödörben magam köré kulcsolt kezekkel – ők, a szeretteim nyúlnak le értem, de én nem kapaszkodom beléjük – ez látszik is a festményemen:

Sárosdy Zsuzsanna

 

Az egyik barátom pont akkor hívott telefonon, amikor útban voltunk Budapestre, az első kemoterápiára. Kérdezte, hogy vagyok. Elmondtam, és olyan volt, mintha nem hallotta volna meg. Elhatárolódott. A minden évben megrendezett baráti kerti ünnepségre ő két-három évig el sem jött. Ez sokáig fájt, nem értettem, miért hagy cserben most, mikor én kerültem bajba. A gyógyulásom után találkoztunk. Rájöttem, hogy nem tudott, félt szembenézni azzal, mi lesz, ha elveszít. Olyan is volt, aki csomagot küldött, tele színes, vidám fejkendőkkel.

Sokan nem tudták, hogyan álljanak hozzám, de nekem csak annyi kellett, hogy ott legyenek velem. Azt nem bírtam, ha valaki elkezdte mondani: „Legyél pozitív!”, „Nem is vagy olyan rosszul.” Ezt a fájdalmat csak az ismeri, aki átélte. Nagyon jó, hogy ma már vannak különböző csoportok, mint amilyen a mellrákfórum is, ahol én sok sorstárssal chateltem, majd személyesen is találkoztam. Vadidegenek, de mégsem, úgy ölelkeztünk össze, mint régi jó barátok.  

Akinek talán még nálam is nehezebb volt ez az egy év, az a férjem, akivel pont egy évvel a betegségem előtt házasodtunk össze újra. Rettegett, hogy ismét elveszít. Én pedig attól, hogy újra fájdalmat okozok. Erővel is megettem a nekem készített húslevesét, ha nem ment, ő etetett meg vele engem. A friss levegőért is megszenvedtem, de ő gyakran jött ki velem, ha csak a kertbe is, szinte a kezében vitt, ha nem bírtam menni – ma is meghat, ha erre gondolok, olyan volt, mintha át akarná venni a fájdalmam.

Nem tudatosan, de elkezdtem ösztönből meditálni. Ellazítottam magam, a végtagjaimat és megpróbáltam kiüresíteni az elmémet, hogy ne is legyek itt, hogy ne érezzem a fájdalmat. Sokszor annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam megtartani egy vaskosabb könyvet se a kezemben, és elmosódtak a betűk a szemem előtt. Viszont így felfedeztem a hangos könyveket!

Esténként imádkoztam, segítséget kértem, és megtapasztaltam, hogy milyen rizikós is az önismeret útja, a múlt feldolgozása. De megéri.

Mégis, ami a legnagyobb lökést adta az volt, amikor megtudtam, nagymama leszek. Az utolsó kezelésem előtt, mikor már valamennyivel kezdtem jobban lenni, de még mindig nagyon gyenge voltam, eljött a nyár. Szóba jött, hogy idén is megtartjuk-e a szokásos baráti összejövetelünket. „Zsuzsi, ha elviselsz minket, mi mindent megcsinálunk!” Én végig a hintaágyban ültem kint a friss levegőn. Ők pedig körülöttem sütöttek, főztek, mosogattak, takarítottak.

Sárosdy Zsuzsanna

 

Azt képzeltem, hogy olyan vagyok mint azok a virágok, akik a sivatagban is, két kőszikla között is, de utat törnek maguknak. Csendben néztem őket, hallgattam és figyeltem, örültem, hogy látom őket, hogy itt lehetek, hogy érzem az illatokat.

Ma már hétszeres nagymama vagyok és többé senki nem veheti el tőlem az időt, a holnapot, amit mindig várok, ha újra köztük lehetek.  

 A történetet Sárosdy Zsuzsanna emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba
Fotók: Vavrik Dóra