„Gyerekkorom képe a görcsbe rándult gyomor, de már nem érdekel, hogy apám alkoholista volt”

Nemcsak a saját, hanem az érintettek neveit és foglalkozásait, sőt a helységneveket is megváltoztattad. Miért volt erre szükség? Egyáltalán: tudja valaki a családodból, hogy megírtad ezt a könyvet?

Ez nemcsak az én történetem, hanem az egész családomé, és nem biztos, hogy ők ezt ki akarják tenni az ablakba, ezért a névtelenség. A szüleimnek nem is beszéltem soha arról, hogy könyvet írok ebben a témában, mert nem értenék, parttalan konfliktusok és rossz érzések forrása lenne. Kötelességemnek éreztem bizonyos értelemben védeni őket azzal, hogy felismerhetetlenné teszem a családot. Csak a testvéremet avattam be. Úgy nézett ki a munka, hogy először megírtam, ami történt, úgy ahogy történt, aztán együtt döntöttük el, mit változtatunk meg benne. Ő természetesnek vette, hogy írok; örült neki, sikernek tartja, hogy elkészült a Dinoszaurusz a nappaliban. Egyébként egy ember van, egy tanárnénim, akinek a nevét nem változtattam meg. 

Miért volt fontos megírnod a történeteteket?

Írással foglalkozom, és már elég sok pozitív visszajelzést kaptam. Egy ideje rájöttem, hogy az írás 20 százalék tehetség és 80 százalék tanulás és rutin. Mostanra talán már rá tudok érezni arra, ami megfogja az embereket, ami hatással van az olvasókra. Úgy éreztem, ezt a témát már elég jól le tudnám írni, akkor miért ne tegyem? Talán a bennem lévő vágy is meghatározó volt, hogy a nagyszüleimről írjak, arról, hogy az ő, nagy részben történelmi gyökerű traumáik hogyan öröklődtek át apámba, aki aztán alkoholista lett. Aztán persze az egész húzta maga után a gyerekkoromat, és én erről tudtam a legtöbbet írni. Elkezdtem, az első két fejezetet elküldtem a Fogadóba, ők visszajelezték, hogy kell nekik, így már az is motivált, hogy nem a fióknak írom. Lehet, hogy tudat alatt terápiás céllal írtam, csak még nem vallottam be magamnak. Olyan missziós gondolat sem járt a fejemben, hogy ezzel másokon majd segíteni fogok, hogy majd „felemelek” embereket, de megtisztelő, ha valaki esetleg úgy érzi, ez a könyv segít neki.

Az írásod alapján borzasztó gyerekkorotok volt. Természetes volt, hogy apád iszik („nincs olyan emlékem, hogy józanul jön haza”), pszichiátriai kezelés alatt állt (ahogy az ő apja is), nem törődött veletek („hazudnék, ha azt mondanám, hogy apám soha nem foglalkozott velünk...egész egyszerűen nem ismert minket”), nem vállalt felelősséget semmiért, nem tudott mit kezdeni azzal, hogy lányai vannak és nincs olyan emléked sem, hogy megdicsért volna. Anyád szintén nem nagyon törődött veletek, ellátott, de ő is leginkább a saját szenvedéseivel, áldozati szerepével volt elfoglalva, így egyiküktől sem kaptatok semmilyen érzelmi támogatást. „A legfontosabb üzenet, amit otthonról hozok: én nem számítok” – írod. Kemény sorok ezek. Mit érzel ma e kapcsán?

Biztos millió okom lenne dühösnek lenni apámra vagy akár gyűlölni őt, de nem ezt szeretném hangsúlyozni.

Ő sem úgy indult az életben, hogy alkoholista lesz, ő sem állt sorba ezért. Azt, hogy emberileg, így apaként sem funkcionált, az nemcsak az én tragédiám, hanem az övé is.

Talán elsősorban az övé, és csak másodsorban a gyerekeié. Talán ha mondhatok olyan „fellengzős” dolgokat, hogy a könyvnek van üzenete, akkor az az, hogy a bántalmazó is áldozat volt valamikor. Azt hiszem, apámnak gyerekként sokkal rosszabb volt, mint nekem.

A gyerekkoromból, ahogy írtam is, nagyon kevés emlékem maradt; és ami van, az is sokszor töredékes. Ha az első tizenöt évemet egyetlen képpel kellene leírnom, akkor az egy görcsbe rándult gyomor. Szóval otthon lenni tényleg nagyon rossz volt, de az egész gyerekkoromra nem mondanám ugyanezt. Vannak jó emlékeim például arról, hogy a testvéremmel sokat játszottunk, vagy a nagyszülőknél az unokatestvéreimmel jól érezzük magunkat. És voltak barátnőim, társaságom; igaz, kevés közeli barátom volt, de ez most is így van.

Volt valaha igényed arra, hogy az otthoni dolgokról beszélj?

Nagyon sokáig nem volt és most sincs. Ha nem lett volna testvérem vagy nem olyan, akire mindig számíthatok, akkor én is rosszabbul éltem volna meg mindent, és lehet, hogy keresném a lehetőséget, hogy másnak elmondhassam, ami otthon zajlik, de így nem tettem. Szerintem ő sem, bár ezt nem tudom biztosan. Tizenévesen kifejezetten olyan társaságban jártam, ahol mindenkinek alkoholista volt valamelyik vagy mindkét szülője, de ott sem beszéltem a családomról. Szerintem ez személyiség kérdése is. Én kifejezetten szeretek egyedül lenni, például szívesen túrázom egyedül. De nem vagyok magányos; van, akihez forduljak, ha baj van, vagy ha esetleg mégis társaságra vágyom.

És a testvéredre most is számíthatsz, ahogy korábban is mindig.

Tesóm és köztem kis korkülönbség van, gyerekként egymás támaszai voltunk. Amikor egy thaiföldi barlangba beszorultak a diákok, egy pszichológus azt mondta, hogy azért tudják könnyebben feldolgozni, ami történt velük, mert együtt voltak, nem egyedül élték át, közös a trauma. Ez

a közös tudat hatalmas lépés a feldolgozás felé.

Azt hiszem, mi is pontosan így vagyunk. Vele szoktunk erről beszélgetni, bár ő is sok mindent lezárt magában, ahogy én is.

Soha nem is akartad másokkal megosztani rajta kívül, mi történik otthon?

Egyszer-kétszer megpróbáltam rávenni magam, hogy mások előtt beszéljek a rossz élményeimről, de nem ment;  elkezdtem dadogni, fizikailag nem tudtam elmondani, amit terveztem – és nem tudom, hogy ez a gyerekkorom vagy a személyiségem miatt volt így. Viszont gyerekként sem a társaság vagy a kortárs beszélgetés hiányzott a legjobban, hanem egy felnőtt jelenléte, aki számára fontos és értékes vagyok. És ilyen nem volt; sem a családban, sem az iskolában, sehol. Nyilván arról valamelyest én is tehetek, hogy nem jöttem ki sem a nagyszüleimmel, sem a tanáraimmal, de ettől még tény, hogy

nem volt egyetlen felnőtt sem körülöttem, akire számíthattam, akiben megbízhattam – szerintem ez a legfontosabb, nem az alkoholizmus.

Apám ugyanis később, feltehetően a második feleségének köszönhetően leszokott az alkoholról – az anyámtól való válása után még durván sokat ivott, de pontosan nem tudom, hogyan és mikor hagyta abba, mert akkoriban évekig nem találkoztunk és utána sem beszéltünk róla –, de egy valami nem változott: megint van egy pótcselekvés, amit az emberi kapcsolatok felé helyez; merthogy most az alkohol helyett hevesen politizál. 

Már gyerekfejjel tudatosult benned, hogy szüleid házassága egész egyszerűen rossz. „Az emlékeimben idegesek, feszültek, kerülik egymás tekintetét és társaságát. Nem emlékszem olyanra, hogy valaha közös szobában aludtak volna” – írod. Amikor anyád megcsalta apádat, sokáig mélységesen elítélted, de később megértetted őt, mert apád „borzalmas férj, önző, durva és képtelenség volt rá számítani; előszeretettel beszélt lealacsonyítótan a másik nemről (vagyis a lányairól is); anyámat is folyamatosan gyalázta”. Milyen hatással volt ez rád?

Nehéz volt, de azt gondolom, valahol nekem segített is a leválásban. Egyikükre sem támaszkodhattam, de nem is kellett azonosulnom egyikükkel sem, így korábban és könnyebben el tudtam távolodni tőlük. A testvéremnek ilyen szempontból nehezebb dolga volt, mivel 9-10 éves kislányként ő volt apám lelki szemétládája – én a fekete bárány voltam – ráadásul ő egy még bizonytalanabb és érzékenyebb lélek.

Mikor és hogyan kértél, kértetek külső segítséget?

Mindketten jártunk már terápiára. Én nem is konkrétan az apám alkoholizmusa miatt mentem el, hanem azért, mert nagyon sok minden összegyűlt az életemben. Ahová konkrétan emiatt jártam, az a Fogadós csoportterápia volt, és azért mentem, mert harminc múltam, kicsik voltak a gyerekeim és semmi szabadidőm nem volt, viszont nagy szükségét éreztem annak, hogy kéthetente egy este elmehessek otthonról. Ott nagyon sok minden előjött, és akkor jöttem rá: nem biztos, hogy én ezt az egész kérdéskört feldolgoztam.

Ugyanakkor nekem alapvetően furcsa ezzel a „feldolgozás” szóval dobálózni; a fogalom számomra olyan megfoghatatlan. Úgy hangzik, mintha lenne egy végcél, ahova a személyiségnek el kell jutnia, az alkoholista szülő meg egy visszarántó tényező lenne ezen az úton. A valóság ennél bonyolultabb; rengeteg objektív mércével nem mérhető elem van benne, és nem kimutatható, hogy mi miből következett. Mikor mondhatod azt, hogy feldolgoztad a gyerekkorodat? Hiszen teljesen beleépült a személyiségedbe, ahogy minden más is, ami veled és felmenőiddel történt, és ez akkor is igaz, ha nem alkoholisták a szüleid... A dolgok megtörténnek, és valahogy látni és beszélni kell róla, aztán értelmezni – és az már egy fajta feldolgozás szerintem.

Valóban, viszont te is mondtad, hogy gyerekként nem tudtál beszélni róla, csak a testvéreddel, azóta pedig le is tudtad írni. Gyerekként ezek szerint nem fordultál segítségért, csak később, felnőttként?

Kamaszként gondolkodtam rajta, de végül nem léptem. De nem is vagyok meggyőződve róla, hogy mindenképpen el kell menni pszichológushoz annak érdekében, hogy valaki rendbe tegye magában az ilyesmi dolgokat.

Szerintem többféleképpen együtt lehet élni egy ilyen helyzettel, akár egy élethazugság árán is.

Most a szüleiddel való kapcsolatra utalsz fiatal felnőtt korodból?

Igen. Érettségi után kimentem külföldre egy olyan országba, ahova a ’90-es években még turistaként is nagy szó volt eljutni; és nem beszéltem az ország nyelvét, később mégis nyelvvizsgáztam is – ez nagy lépés volt. Sok naiv elképzeléssel mentem ki, mégis jó volt ott lenni. A nyolcvanas években nőttem fel, amikor a Nyugatot mindig úgy emlegették a környezetemben, mint egy felsőbbrendű világot. Hozzájuk képest Magyarország mindig kopottabbnak és nevetségesebbnek volt feltüntetve. Sok minden tényleg lenyűgöző volt számomra odakint; például az, hogy az emberek nem feltétlenül keresik a kiskapukat és a megúszási lehetőségeket úgy, mint itthon. Persze azért túlzás állítani, hogy ott minden tökéletes lenne. A magam szempontjából nagyon jó érzés volt már akkor, hogy képes voltam elmenni, és a környezetem is elismerte. Ez új élmény volt számomra.

A szüleimmel kapcsolatban viszont a fizikai távolság önmagában nem jelentett sokat, mert én addigra már eltávolodtam tőlük. Inkább egy pihenő volt: megnyugtatott akkoriban a tudat, hogy nem kell találkoznom velük, nem tudtak utolérni, nem kell a hülyeségeiket hallgatnom. Igazi szanatórium volt.

Később egyetemistaként is külföldre mentél, még távolabbra. Miért jöttél vissza mind a kétszer?

Érettségi után azért, mert Magyarország még nem volt EU-tag és nem maradhattam kint tovább, és mert egyetemre akartam járni, itthon. Egyetemistaként pedig azért, mert romantikus elképzeléseim voltak arról, hogy magyar vagyok és nekem haza kell jönnöm, és itt kell családot alapítanom. Máig nagyon fontos számomra a magyarságom, de nagyon megbántam, hogy visszajöttem.

Jelentettek az utazások valamilyen fordulópontot a szüleiddel való kapcsolatodban?

Nem, hiszen ők nem változtak meg. Sőt, meggyőződésem, hogy öregkorára az embernek csak még jobban előjönnek a személyiségjegyei, még jobban ragaszkodik az élethazugságaihoz. De nem szeretném rájuk kihegyezni ezt a beszélgetést, nyilván velem is ez lesz, ahogy idősödöm majd.

Fordulópontot inkább az jelentett, amikor nekem is gyerekem lett.

Mi történt akkor? 

Az első gyerekem születése utáni időszak nagyon nehéz volt, de meghatározó is. Persze mindenki így van ezzel, de azok esetében talán különösen igaz ez, akik feszült és kiegyensúlyozatlan kapcsolatban állnak a saját szüleikkel. Nekem „emlékbetörésekkel” terhelt hetek-hónapok voltak. Volt, amire korábban semleges emlékként tekintettem, de akkor rájöttem: mekkora szemétség volt velem szemben; én ilyet soha nem tennék a gyerekeimmel! Például, anyám mindig azt mondta: „Te ezt úgy sem tudod megcsinálni”. Ez korábban természetes volt, de akkor felháborodtam: hogy lehet ilyet mondani egy gyereknek?! Iszonyú düh volt bennem anyám felé, és ezért túlzásokba is estem: amíg a gyerekeimmel volt, szinte kerestem a hibáit, hogy mikor szól úgy a gyerekeimhez, hogy beleköthessek.  Anyám viselkedése sok tekintetben érthető: ő is nagyon rossz mintákat hozott magával, neki is sokszor nehéz volt, ki kellett alakítania „védekezési mechanizmusokat”  – akár a saját gyerekei kárára is.

Mikor változott benned az, hogy ne a hibáira figyelj, hanem a minél elviselhetőbb kapcsolatra törekedj?

Lehet egy szülővel a végletekig haragban állni, jogos is lehet, de leszívja az ember összes energiáját. Meg talán a felnőttség kritériumai között ott van az, hogy képes vagy kívülről látni a saját szüleidet; rájönni, hogy amitől gyerekként szenvedtél, az nem a szülő gonoszsága, csupán gyengesége, esendősége. Ezt kellett valahogy rendbe tenni magamban – érzelmileg eltávolodni tőle, tőlük; elfogadni, hogy ők ilyenek; minimalizálni a kommunikációt és kialakítani olyan paneleket, amiből nem lesz konfliktus, de ők mégis azt érzik, hogy beszélgetünk valamiről. És nem szabad arra gondolni, hogy mi lett volna, ha... Amikor látom, hogy mást támogatnak a szülei, például akkor, ha elakad a gyermeknevelésben, akkor az fáj, mert tudom: ez nekem soha nem lesz meg.

Nekem soha nem lesz az életemben egy olyan szülőfigura, akire érzelmileg támaszkodhatok.

És mindegy, hogy a „feldolgozás” milyen fokán állok, ezzel nem tudok mit kezdeni, legfeljebb csak azzal, hogy nem gondolok rá. 

Az anyaság másként is segített? Az már egy másik élet?

Igen. Ha szülő vagy, akkor nem tudod megengedni magadnak, hogy szétcsússz, hogy ne legyen véleményed, hogy mindent ráhagyj a másikra – kénytelen vagy felnőni és felelősséget vállalni. Nem tudom, nekem sikerül-e majd, de igyekszem. A nagyobbik, „problémás” gyerekem kapcsán például mindig

ott vannak a szuperanyukák, akik osztják a kéretlen tanácsaikat és minősítik a gyerekemet, és nekem meg kellett tanulni határokat húzni, visszaszólni, magabiztosan viselkedni.

És ha az ember így viselkedik, egy idő után belsővé válik ez a mentalitás, és valóban magabiztosabb lesz. A másik, ami segített nekem, azok a szakmai elismerések. Talán „csak” annyi a kulcsa az egésznek, hogy valamiféle magabiztosságot kell szerezned és élni a saját életedet.

A Fogadóban a csoportfoglalkozásokon azért nagyon sok minden előjött, azt mondtad. Hogyan és mi?

A Fogadóban alkoholista szülők felnőtt gyermekeivel találkoztam és nagyon jó volt. A legjobb az egészben a csoporttudat, a „nem vagy egyedül”-érzése, amikor meghallgatsz másokat és ők is téged. És jó volt rájönni sok mindenre. A legnagyobb felismerés, amit ott kaptam az, hogy

már nem érdekel, hogy apám alkoholista volt, már el tudom magamtól vonatkoztatni; ez nem rólam szól, ez nem az én személyiségem része, és nem kell mindig azzal foglalkozni, hogy ez alapján ítélnek meg.

Nagyon sokáig hittem azt, hogy minden arra visszavezethető, hogy az apám alkoholista volt, de ma már nem gondolom így és már nem érzem stigmának magamon, hogy így volt. Nekem nem az a bajom, hogy az apám ivott. Sőt, lehet, hogy az egész gyerekkoromban ez volt a legkisebb probléma, az sokkal súlyosabb, hogy a szüleim képtelenek figyelni egy másik emberre. Ehhez csak egy plusz adalék, „hab a tortán”, hogy az apám alkoholista volt.

Amikor a könyvedet átvettem a Fogadóban, az ott dolgozó hölgy azt mondta: ami leírtál, nemcsak alkoholista, hanem bármilyen függőségtől szenvedő szülők gyermekeire is érvényes; sőt, sok olyan, más ok miatt rosszul működő családban felnövő gyerekekre is, akik nem kapnak elég szeretetet és figyelmet. Egyetértesz vele?

Igen, így gondolom én is. Van ismerősöm, akinek az anyja pszichiátriai beteg volt és azt mondta, hogy ez a dinoszaurusz jelenség egy az egyben neki is megvolt. Ez egy olyan világ, ami félelmetes és értelmezhetetlen egy gyerek számára. És olykor a felnőtt nem igyekszik megmagyarázni neki, sőt tudomást sem vesz róla. A gyerek érzései – a bizonytalansága, a félelme, a vágya, hogy megértse a helyzetet – nem létezik a felnőtt világ számára. Nekem is ez az volt alapérzésem, és ahogy már említettem, az egészben ez volt a legrosszabb.