Félezer évnyi okunk van emlékezni Magellán első Föld körüli útjára

Jelenlegi fogalmaink szerint a kaland valami szokatlan, rendhagyó utazás vagy esemény, amely elsősorban szórakoztató, másodsorban akár hasznos is lehet, és csak harmadsorban gondolunk rá veszélyforrásként. Ha mindezt visszadátumozzuk 1519. szeptember 20-ra, kénytelenek vagyunk megfordítani a sorrendet: a spanyol támogatással első Föld körüli útjára induló portugál felfedező, Fernão de Magalhães, azaz Ferdinánd Magellán főképp nehézségekre, veszélyekre számíthatott a csendes-óceáni átjáró megtalálásáért indított expedícióján.

Akkor még nem sejthette, hogy bár nagyszerű vállalkozását nem fogja tudni befejezni, mégis örökre beírja magát a történelemkönyvekbe és a világ legnagyobb víztengerét, a Csendes-óceánt is ő nevezheti el.

Valóságos kalandregény minden expedíció története, de Magellán útjának már az eleje is cifra kanyaroktól tarka: a portugál uralkodó elutasítja tervét és felmenti szolgálatai alól, ugyanis a középkori Portugália legsikeresebb királya, I. Mánuel nem látott fantáziát a nagyszabású tervben. Nem is érhette meg, hogy lássa: végül az út – Magellán halála ellenére is – sikeresen teljesült, ráadásul a nagy rivális, Spanyolország segítségével. „Istennel spanyolul beszélek, az asszonyokkal olaszul, franciául a férfiakkal, s a lovammal németül” – hangzik a kissé megalomán uralkodó, V. Károly spanyol király és német-római császár elhíresült mondata, ami annyit azért mindenképpen sejtet, hogy igazán széles látókörű vezető lehetett.

Ebben a történetben is van „bezzeg”-motívum, hiszen amint a portugálok értesülésére jutott, hogy 1518. március 22-én Magellán és V. Károly aláírták a Capitulatiót, vagyis a végleges szerződést, mindenféle hivatalos és maffia-módszerekkel próbálták megakadályozni az expedíciót.

Miután sem a diplomáciai erőlködés, sem pedig a szabotázs nem járt sikerrel, Magellán 1519. szeptember 20-án hajnalban öt hajóval és majdnem 300 fős legénységgel kihajózott a spanyol partokról és megkezdte Föld körüli útját. A szigorú és morc kapitány nem volt ugyan népszerű a legénység körében, viszont a vasmarokkal tartott fegyelem meghozta gyümölcsét. Lázadások, éhinség és betegségek sem tudták megakasztani az úton, amit végül éppen az egyik zendülő kapitánya fejezhetett be 1522. szeptember 4-én. Ekkor ért ugyanis vissza a hajdani flotta egyetlen megmaradt hajója, a Victoria, Sebastian Del Cano kapitánnyal és tizennyolc főnyi legénységgel a fedélzetén.

Ha belegondolunk, hogy háromévnyi tengeri út az ára annak, hogy ma tudjuk: a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, a Csendes-óceán minden más óceánt összeköt, ismerhetjük a Fülöp-szigeteket, van egy Magellán-szorosunk, aminek a panama-csatorna elkészültéig jelentős szerepe volt a Japánnal való kereskedelmi kapcsolatokban és, hogy a természeti népek mérgezett nyilai legalább olyan hatékonyak, mint a tüzes fegyverek, egészen más értéket nyer minden expedíciós áldozat.

Antonio Pigafetta, az út krónikása jegyezte fel, hogy amikor a Zöld-foki szigetekre értek, akkor vették észre, hogy időt lehet nyerni a Föld forgásával. Sokkal többet is tudnánk a legendás útról, ha Magellán naplója nem tűnt volna el, és nem semmisültek volna meg feljegyzései – nagyon valószínű, hogy a túlélő spanyol kapitány jóvoltából. Így aztán a szerződésben foglaltakból semmi sem teljesülhetett és Magellán érdemei is csak később nyertek méltó elismerést.

A portugálok árulónak tartották, a spanyolok valójában csak kihasználták, de sosem fogadták maguk közé, még a szerződésben foglaltakat sem teljesítették, mégis annyit adott mindkét országnak, amennyit talán nem is remélhetett sem a spanyol király, aki támogatta, sem a portugál uralkodó, aki ellenezte vállalkozását, de még maga Magellán sem, amikor még a nagy utazás tervén dolgozott.

A franciák híres mondását plagizálva: „keresd a magyart!”

Magellán hajóján is szolgált magyar tüzérparancsnok, bizonyos Varga János, akit Magyar Jánosként is említenek és aki egyben az első magyar ember, aki az újvilág partjaira léphetett, Rio de Janeironál. Valószínű, hogy ő végül a Maluku-szigeteken lelte halálát, fogságban, így nem hajózhatta körbe a Földet.

Az első világkörüli út második magyar szála Erdélyi Miksa nevéhez fűződik, aki elsőként tudósított az expedíción történtekről, minthogy éppen az egyik támogató családba házasodott be, így a visszatérők személyes beszámolóit használhatta fel hiteles forrásként. Így Maximilianus Transylvanus De Moluccis Insulis című munkája lett a Magellán-expedíció első és nagysikerű beszámolója.

Szerencsére, az utókor kegyesen bánt Magellán emlékével, de érdemes eljátszanunk a gondolattal, mi lett volna, ha Lapulapu nem jár sikerrel, és az expedíció végül a nagy felfedező vezetésével térhet vissza a spanyol partokhoz. A háromévnyi utazást három évre is elegendő eredeti történelmi mese őrizné a világ összes könyvtárában.

A nagy felfedezések első korszakát elindító Kolumbusz Kristóf és a Jóreménység-fokát áthajózó Vasco da Gama után Magellán újabb korszakalkotó felfedezéseket tett, melyek közül a legnagyobb az volt, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű. Ezt a felfedezést „planetáris explóziónak” hívta a tudós utókor, hiszen azóta is meghatározza egész világlátásunkat. Hála Magellánnak.