„Elmondhatatlan érzés, mikor egy régi betegem az újszülött babája fotóját küldi át” – interjú Dr. Csóka Monika gyermekonkológussal

Az édesanyja orvos, ami nagyban befolyásolta az ön pályaválasztását. Hogyan látta gyerekként ezt a szakmát?

Amióta az eszemet tudom, orvos szerettem volna lenni. Mi ebben nőttünk fel az öcsémmel, az édesanyánk belgyógyász volt, kórházban dolgozott, majd amikor megszülettünk, körzeti orvos lett, mert így könnyebben tudta végezni a munkáját mellettünk. A körzete közepén laktunk, az orvoslás a mindennapjaink részévé vált. Rendkívül gondos szakember volt, aki nemcsak a gyógyszeres kezelést, de a családok lelkének gondozását is fontosnak tartotta. Komplett famíliákat ápolt, fiatalok nőttek fel a kezei alatt, aztán az ő gyerekeik is a betegei lettek. Nagyon sokat járt házhoz, nálunk nem volt elválasztva a munka és a magánélet, ha például vacsoráztunk, és becsöngetettek, hogy valaki rosszul van, akkor az édesanyám felállt az asztaltól és elment. Az határozta meg a pályámat, amit tőle láttam.

Névjegy:

Csóka Monika 1992-ben végzett a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán, ezt követően két évig a németországi Heidelbergi Egyetemi Gyermekklinika onkológiai részlegén, és a Német Rákkutató Központban dolgozott. 1994-től a II. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika Hematológiai Osztályának munkatársa, 2010 óta az Onkológiai Osztály osztályvezető főorvosa. Négy szakvizsga tulajdonosa: gyermekgyógyászatból, hematológiából, onkológiából, és gyermek hemato-onkológiából is szerzett oklevelet. 53 éves, három egyetemista gyermek édesanyja.

Mikor érezte, hogy a gyerekorvoslás irányába szeretne mozdulni?

Amikor az elméleti éveken túl lettem, és elkezdtem a betegekhez közel kerülni, akkor azt éreztem, hogy elértem a legszebb részhez. Ötöd, hatodéves hallgatóként sok szakterületen megfordul az ember, általában ilyenkor kezd körvonalazódni, hogy ki, melyik területre szeretne továbbmenni. Amiben biztos voltam, hogy vagy felnőttekkel foglalkozom majd, és belgyógyász leszek, vagy gyerekorvos. Azt, hogy a daganatos megbetegedésekkel szeretnék foglalkozni, már régen tudtam.

Ez is egy olyan dolog volt, amibe belelátott az édesanyja jóvoltából?

Nagyon szépen gondozta a daganatos betegeit, kijárt hozzájuk házhoz, és mivel délután nem volt, aki vigyázzon ránk, egészen pici korunktól kezdve vitt magával minket. Nagyon sokszor

a rendelőben egy pici ablaktalan lyukban ültünk és írtuk a leckénket, épp csak résnyire volt nyitva az ajtó, de azért beszivárogtak a történetek.

Vagy máskor, amikor házhoz ment, elkísértük, és kint álltunk a bejárat előtt, amíg ellátta a beteget. Megfogott, hogy fiatalon halnak meg daganatos betegek. Akkor pici gyerekként valahogy megfogalmazódott bennem, hogy ez egy olyan terület, ahol tenni kell valamit. Talán emiatt az élmény miatt kezdtem el negyedévesként tudományos diákköri munkát végezni a Patológiai és Rákkutató Intézetben egy rákkutató munkacsoportban, a mai napig az összes tudományos munkám ebből nő ki. Aztán ötödév után Németországba, Mannheimbe mentem gyakorlatra, végül a diplomám megszerzése után visszatértem oda, két évig Heidelbergben dolgoztam a gyerekonkológián és a kutató laboratóriumban. Ez a tapasztalat abszolút meghatározta a későbbieket.

Dolgozott kint később is, mégis hazatért. Mi hozta haza?

Igen, a 90-es évek elején édesapám látott egy hirdetést az újságban, kivágta, hazahozta nekem, én pedig megpályáztam a Német Akadémiai Csereszolgálat ösztöndíját, amit meg is kaptam. Az első naptól úgy dolgoztam, mint a fiatal német orvosok, és nagyon jól éreztem magam, nemcsak a kórházban, de a kutatóközpontban is. Aztán hazajöttem, hogy férjhez menjek, ami részben nagyon jó döntés volt, még akkor is, ha sajnos nem úgy sikerült a házasság, mint ahogy terveztük. Az ottani főnököm elkeseredett, emlékszem, vonattal jöttem haza, és az indulás előtt egy órával még behívott magához, és győzködött, hogy maradjak.

Mit hozott haza?

Rengeteg mindent. Egyrészt a baráti és szakmai kapcsolataim megmaradtak, az akkori főnököm és egyben mentorom a mai napig meghatározó személy az életemben. Akkor itthon még nagyon nehezen fértünk hozzá a nemzetközi kezelési sémákhoz, úgyhogy amikor hazajöttem, a bőröndöm azokkal az anyagokkal volt tele, amiket kint lefénymásoltam. Emellett tudományosan is nagyon sokat kaptam abban az időszakban, olyan kapcsolatok, amikhez a mai napig vissza tudok térni. Vannak betegeim, akik bizonyos speciális ellátást Magyarországon nem érnek el, és ilyenkor a kinti kollégákkal megbeszéljük, hogy vállalják az ellátásukat, majd visszaküldik a beteget.

Sosem szeretett volna visszamenni?

Sokáig fájt a szívem, gondolkoztam a dolgon, de azt hiszem,

ha most elmennék külföldre, akkor a szívem egy része itthon maradna ennél a csapatnál, szóval egy picit két világ között rekedtem.

Ugyanakkor hihetetlenül jó látni, amit itt felépítettünk, ahogy támaszkodhatnak ránk a betegeink, ahogyan fantasztikus azt is megélni, amikor egy olyan új kezelést bevezetünk, amit esetleg még sehol senki nem alkalmazott. Olyankor tompul a vágyakozás.

Két nehéz területet választott és kapcsolt össze: gyermekgyógyászként daganatos betegekkel dolgozik. Lelki adottság szükséges ehhez?

Ezt a pályát csak úgy lehet csinálni, ha tudatosan választjuk. Rendkívül nagy önismeretre és lelkierőre van szükség, és azt is tudni kell, hogy ha az embernek saját gyerekei születnek, akkor megváltozhat az, ahogyan ezt a területet látja. Valahogyan ösztönösen rá kell érezni, hogy fogja-e tudni csinálni azután, hogy anya lesz.

Aki édesanya, másképp néz a betegeire? Hogyan lehet ezt összeegyeztetni?

Ez olyan, mintha az ember lelkében dobozok lennének, amiket külön kell kezelni. Nem szabad hazavinni az a feszültséget és szomorúságot, ami az osztályon keletkezik. Volt egy ikerpár betegünk, és az édesanyától megkérdeztem egyszer, hogy lehet ép ésszel végigcsinálni a kezeléseket. Azt válaszolta, hogy

mindennap, amikor kilépnek a klinika kapuján, ő leteszi a betegséget.

Tudja, hogy vissza kell jönni, látja a gyerekein, hogy kezelés alatt állnak, de amikor hazamennek, akkor amennyire lehet, egészséges életet élnek. Ez az, amit nekünk, szakembereknek tudatosan meg kell tanulnunk.

A komplex gyógyítás híve, érzelmileg támogatják a családokat, sokat beszélgetnek a szülőkkel, és kapcsolatban maradnak a gyógyulás után is a beteggel. Miért fontos ez?

Egy ilyen kapcsolat egy életre szól mindkét fél részéről. És ez nem egyszemélyes pálya, vagyis csak úgy lehet jól csinálni, ha egy nagy csapat szorosan együtt dolgozik. A mi klinikánk a legnagyobb gyermekonkológiai központ az országban, három osztályunk van, és mindegyiknek résznek megvan a maga csapata. Amikor belép egy család, az első beszélgetéstől kezdve jelen van a pszichológus, a főnővér, a nővéreink, ők mind részt vesznek a családok életében. Azt kell, hogy mondjam, hogy a nővéreinken sokszor sokkal nagyobb a pszichés teher, mint az orvosokon, hiszen ők vannak 8-12 órákat a betegek mellett, ők beszélgetnek a legtöbbet a szülőkkel, ők értesülnek az otthoni problémáikról. Osztályonként van külön pszichológus, szociális munkás, gyógytornász, dietetikus, tehát komplex ellátást biztosítunk, és arról sem szabad elfeledkezni, hogy rengeteg alapítványunk van, akik különféle módokon támogatják a betegeket és a betegellátást. Például eszközökkel, vagy egy „otthonos”, gyerekbarát környezet megteremtésével.

Több évtizede dolgozik ezen a területen, az orvostudomány ezalatt sokat fejlődött, bizonyos szempontból könnyebb ma orvosként dolgozni, mint korábban. Mi a legnagyobb változás, amit megélt?

Valóban robbanásszerű javulás következett be a gyermekonkológiai ellátásban.

Az én pályám kezdete hőskor volt, amikor csak egy-egy gyermeket lehetett megmenteni, sokkal több beteget veszítettünk el, mint ma.

Azóta minden megváltozott. Az, hogy komplexen látjuk el a betegeinket, és az egész családra fókuszálunk, próbáljuk őket minden téren segíteni, hogy csapatban dolgozunk, hogy új kezelési sémáink, és évről évre újabb és újabb gyógyszereink vannak, hihetetlen fejlődést eredményezett. Ma már elmondhatjuk, hogy az összes gyermekdaganatot tekintve 80% fölötti átlagban van a gyógyulási esély beleértve a legjobbakat, ahol akár 99, közel 100%, de a rosszabbakat is, ahol csupán 20-30%.

Osztályvezető a klinikán, embereket koordinál és összefog egy csapatot. Élvezi a mindennapos munkát?

Jó bemenni az osztályra, az a legjobb része a reggelnek, amikor megérkezem, becsukom magam mögött az ajtót, és a saját csapatomra és betegeimre koncentrálok. 11 éve vagyok vezető, de ma is jó látni, hogy képzett szakemberekkel dolgozom együtt, akik nem égtek ki, lelkesen csinálják a munkájukat. Kicsit második család ez a hely, mindig is így szerettem volna dolgozni.

Önt érintette valaha a kiégés?

Soha nem éreztem azt, hogy akár a kiégés közelében is lennék, mert még akkor is, amikor egy nehezebb időszakot élek át, mert elveszítettünk valakit, jönnek új sikerélmények. Valószínűleg nagyon stabil alapokat hoztam, és szerintem az is sokat számít, hogy a mindennapokban meg tudom találni az apró örömöket, szépségeket, amiből töltekezhetek.

Ki tud emelni olyan pozitív pillanatokat, amelyek erőt adnak?

29 éve végeztem az egyetemen, a kezem alatt nőttek fel a betegek, sok mindent átéltem, de az 

elmondhatatlan érzés, amikor hajnalban arra ébredek, hogy egy régi betegem az újszülött kisbabája fotóját küldi át nekem

azzal a szöveggel, hogy ezt az éjszakát nem élhette volna át, ha én nem vagyok. Vagy amikor egy olyan végzős tablóképet látok meg a Facebookon, amin egészen véletlenül egymás mellett két egykori betegünk is szerepel. Ezekből a pillanatokból tudok töltekezni. Minden megmentett gyermekélet iszonyúan nagy segítség a továbblépésben. Amikor évtizedek múltán viszontlátom a pácienseket, sokszor felvillan bennem az a kép, ahogy megérkeztek, amilyen rossz állapotban voltak, és most kiváló általános állapotban, egészséges életet élnek. És a mindennapokban erőt ad a családom is. Sőt: a két terület kiegyensúlyozza egymást, amikor otthon nehezebb egy kicsit, akkor a kórházban töltekezem, és így fordítva.

Olyan szakmában dolgozik, ahol fontos a fejlődés, a megújulás. Ezt a magánéletében is lényegesnek gondolja?

Szerintem mindenkinek kell találni az életében valamit, amiben örömét leli és fejlődni tud. Egy éve azt éreztem, hogy valamit csinálnom kell, ami egy picit másképp használja az agyamat, és elkezdtem olaszul tanulni. Hihetetlenül kikapcsol, ilyenkor fókuszáltan koncentrálok, ráadásul fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, nagyon jó társaság alakult ki.

A tanulás állandó része az életének?

Folyamatosan olvasok, konferenciákra járok, külföldi szakemberekkel szoros kapcsolatban állok, hogy értesüljek az új dolgokról. Ez kihagyhatatlan része a munkámnak. Az elmúlt években

volt jópár olyan betegünk, akiről le kellett mondanunk és palliatív ellátásba adni őket, aztán 2-3 hónappal később megjelent egy olyan gyógyszer, ami reményt hozott.

Felkerestük a szülőket, visszatértek, megtörtént a kezelés, és azóta a gyerekek kiválóan vannak, betegségmentesen. Ehhez az kell, hogy sose fejezzük be a tanulást, folyamatosan tájékozódjunk. Lehet, hogy esténként szeretnék regényt olvasni, de inkább bóklászom a neten, hogy minél több újdonságot megismerjek. Mindennek kell találni helyet az életben, de a prioritás egyelőre ez. A regényeket pedig gyűjtöm nyugdíjas koromra.

Bizonyára sok mérföldkő volt a szakmai életében, amire büszke, a jövőre nézve vannak még céljai, tervei?

Ami még hiányzik a tudományos karrieremből, az egy nagydoktori védés, és szívesen kipróbálnék a betegellátás mellett több egyéb szervezési tudományos munkát is. Mindig van kihívás, és kell is folyton valami, ami kimozdít a mindennapokból.

Mit tart a legszebbnek a munkájában?

Két dolgot tudnék kiemelni, ha a klinikai létre gondolok. Az egyikhez elmesélek egy rövid történetet: ma, mielőtt találkoztunk, az egyik anyuka megállított, hogy csak egy pillanatra, de szeretne velem beszélni. Néhány hónapja kerültek hozzánk a gyermekével, és aznap volt az utolsó kezelésük.

Ez az anyuka, aki szorongva, sápadtan, karikás szemekkel érkezett korábban hozzánk, most fülig érő mosollyal szólított meg a folyosón.

Egy gyógyulástörténetet végigkövetni, aztán az ambuláns rendelésen nézni a felépült gyerekeket, az hihetetlen. A másik, hogy nagyon jó látni az utánunk jövő generációt. Már most számos olyan kollégám van, aki orvostanhallgatóként került hozzám, fiatalabb volt, amikor megismertem, mint a gyerekeim most, majd mellettem ő is „megfertőződött”, gyerekorvos lett, gyerekonkológián szeretne dolgozni, esetleg folytatja a tudományos munkáit, PhD-fokozatot szerez, majd nálunk áll munkába és kollégák leszünk a későbbiekben. Ebből is nagyon lehet töltekezni, ahogy visszaemlékszem, hogyan érkeztek meg hallgatóként, aztán partnerként éljük tovább a mindennapjainkat.