„A várótermi szorongást tökéletesen átérzem” – interjú Dr. Erdélyi Kamilla háziorvossal

Viszonylag későn döntötted el, hogy az orvosira jelentkezel, hogy történt ez?

Egy erős humán gimnáziumba jártam, nagyon szerettem a nyelveket és az irodalmat, alapvetően ez az irány érdekelt, mégis valami olyasmit akartam inkább csinálni, ami igazán hasznos. Érdekeltek a természettudományok, és volt előttem példa, mert a bátyám akkoriban már az orvosira járt, így belevágtam. Sokan kérdezték, miért reálterületre megyek tovább, de én már akkor is azt gondoltam, hogy az orvoslásnál nincsen humánabb dolog. Sosem éltem meg hatalmas váltásként, hogy az irodalomból az orvoslás irányába mentem, valójában csak az emberek felé fordultam. Az egyetemet nagyon szerettem, nem fordult meg a fejemben, hogy rosszul döntöttem volna. Egyébként gyerekkoromban egyszer több hetet voltam kórházban, ez biztosan hatott rám.

Mikor jöttél rá, hogy a háziorvoslás lesz a te utad?

Mindig is egészben tekintettem az emberre, ezért sem tudtam elköteleződni egy bizonyos szakterület iránt. Fül-orr-gégészként kezdtem a pályámat, de úgy éreztem, hogy ha csak ezzel a témakörrel foglalkozom, az nekem kevés. A háziorvosi lét egy szerethető, ugyanakkor kis szeglete az orvoslásnak.

Rengeteg sztereotípia él a közvéleményben erről a területről, mi az, amivel a leggyakrabban találkozol?

A tapasztalataim szerint a leggyakoribb háziorvosi sztereotípia az, hogy a háziorvos az az orvos, aki nem szakosodott tovább, csak beutalókat, recepteket és igazolásokat ír, vagyis kis rutinnal tulajdonképpen bárki el tudja ezt a feladatkört látni. Pedig ez egy önálló terület, önálló szakvizsgával, nagyon sokrétű, speciális felkészültséget igénylő munka. A tutorom úgy jellemezte a háziorvosi rendelést, hogy a páciensek sorra jönnek a panaszaikkal: nátha, szemölcs, nátha, nátha, kisujjfájás, nátha, tüdőembólia. Azt akarta ezzel érzékeltetni, hogy folyamatosan készenlétben kell lennünk. Ez igazán fárasztó, főleg, hogy a rendelőben bármi megtörténhet, ezért mindenre fel kell, hogy legyünk készülve, frissen kell tartanunk a tudásunk. Mindezzel együtt nem érzem egyhangúnak a munkámat. Lehet, hogy kórképek nagyrészt ugyanazok, de az ember mindig más.

Egyre nagyobb hangsúly kapnak a pszichoszomatikus betegségek a köznyelvben, milyen gyakori a tapasztalataid szerint, hogy a testi tüneteket lelki okok idézik elő?

Gyakori, hogy egy páciens megérkezik valamilyen panasszal, és óvatosan megkérdezi, hogy lehet-e pszichés eredetű a gond. Erre a kérdésre viszont nagyon nehéz válaszolni, főleg azért, mert nem foghatjuk rá mindenre, hogy lelki gond, hiszen akkor lehet, nem vennénk észre a fontosabb szervi okokat. Gyakran hangsúlyozom, hogy

valójában minden pszichés, illetve, oda-vissza működik.

Lehet, hogy van egy szervi bajunk, az viszont, hogy hogyan nézünk és reagálunk rá, milyen gondolataink, meglátásaink, szorongásaink vannak vele kapcsolatban, az bizony befolyásolja a lelkiállapotunkat. Ezzel pedig akkor is foglalkozni kell, ha egyébként egy jól gyógyítható szervi bajról van szó. Mindig az egészet nézzük, és sok szempontból mindegy is, hogy mi volt előbb, a szervi vagy a lelki baj.

Külföldön a rendelőkben sokszor pszichológus is ül az orvosi szoba mellett, aki szintén tud betegeket fogadni a komplex ellátás jegyében. Mi erről a tapasztalatod, itthon is jó irány lehetne ez?

Nagy szükség lenne a könnyebben elérhető pszichológusi segítségre. Azt hiszem, nagyon értékelném, ha rendelő másik szobájában ülne egy pszichológus, de egyelőre rövid, támogató pszichés segítséget tudunk csak nyújtani, és javasolhatjuk a pszichoterápiás kezelést. Jelenleg azzal van feladatunk, hogy tisztázzuk, mit jelent a pszichoterápia, pontosan miben segít, és miért tartjuk szükségesnek.

A betegeket komplexen kezeled, magadat is teljes egészében beleviszed a gyógyításba?

A Bálint csoport megálmodójának, Bálint Mihály pszichiáternek a megközelítése áll közel hozzám. Ő azt mondta, hogy az orvos személyisége maga is egy gyógyszer a betegek számára. A személyiségünk a munkaeszközünk, ezért azt tudatosan fejlesztenünk kell. Az, aki vagyok, beleépül a terápiába, azonban ez nagyon sok nehézséget felvet, például, hogy meg tudom-e tartani a határokat, hogy ne égjek ki idő előtt.

Hogyan tudod megtartani őket?

Az segít, hogy tudatosítom magamban, a személyiségem a munkaeszközöm. Nem kell mereven szétválasztani magam, jelen lehetek úgy, ahogy vagyok: a tapasztalataimmal, érzéseimmel, előfeltevéseimmel, hitemmel. Nincs „szakmai” és „magán” énem, hanem tudom, hogy ami a rendelőben történik, amilyen érzéseim és gondolataim a rendelőben vannak, azok elsősorban az ott jelenlévő páciensekről szólnak, és őértük történnek. Azt keresem, hogy ezek az érzések hogyan tudnának az ő segítségükre lenni, és merre vezetnek a velük való kommunikációban.

Megesik, hogy mégis sérülsz egy-egy helyzetben?

Előfordul, hogy megterhel egy eset, vagy amikor valamilyen vita, egyet nem értés alakul ki, és a düh, csalódottság még bennem van, amikor hazaérek. Ilyenkor több időre van szükségem, hogy a családomhoz szeretettel tudjak fordulni. Ha viszont hosszabb ideig nem tudok érzelmileg szabadulni valamitől, akkor igyekszem Bálint-csoporton, vagy egy tapasztaltabb kollégával megbeszélni.

Az egy orvos naplója egy egyedülálló és hiánypótló weboldal, ami bárkinek tájékoztatásul szolgálhat a tünetekkel, betegségekkel, egyéb felmerülő kérdésekkel kapcsolatban. Miért hoztad létre?

A blogom azért jött létre, hogy legyen egy felület, ahol megtalálhatók azok az információk, amiket már nagyon sokszor elmondtam a pácienseknek. Van ebben egy kényelmi szempont is, hisz elég csak megmutatnom a betegeimnek az oldalt, ők pedig el tudják olvasni a számukra releváns írásokat. Sok aha-élményt idéztem már elő, és jó érzés, ha valaki megérti, hogy például egy gyógyszert miért kell szednie, bizonyos dolgokra miért kell odafigyelnie, mi hogyan függ össze. Nagyon remélem, hogy ezek az élmények megmaradnak a fejekben, mert ez előremozdíthatja a terápiát, a gyógyulást.

A blogod kicsit olyan, mint egy misszió: változtatni akar a berögződött dolgokon. Mik azok, amik nehézséget okoznak ma a gyógyításban?

Azt tapasztalom, hogy él egy erős sztereotípia az emberekben az orvosokról is, nemcsak a háziorvosi létről. Sokan gondolják azt, hogy mi csupán a gyógyszercégek meghosszabbított karjai vagyunk, akiknek az a dolguk, hogy sorra írják fel a recepteket. És igen, a gyógyszerek fontosak. Amikor felírok valamit, pontosan tudom, hogy miért teszem, és mit szeretnék vele elérni. A gyógyszeres terápia soha nem öncélú, soha nem pótcselekvés, a gyógyításban jól körülhatárolt helye van. Emellett azt érzékelem, hogy

komoly szorongás van az emberekben az orvosok irányába.

A saját szüleimen, rokonaimon, barátaimon is látom, hogy ez egy létező probléma, amit leginkább az átláthatatlanság okoz, és az, hogy rengetegen nincsenek tisztában azzal, az ellátórendszerben minek mi a módja és menete. Emiatt sok a félreértés, a felesleges körök, és az idegeskedés. A felmenőim között nincsenek orvosok, talán ezért más a hozzáállásom, mint azoknak, akik ilyen családban nőttek fel. Egyszerűen sokkal jobban át tudom érezni ezt a fajta szorongást.

Éltél már át bizonytalanságot, amikor neked kellett orvoshoz fordulnod?

Igen, a várótermi szorongást tökéletesen át tudom élni. Amikor bemegyek egy egészségügyi intézménybe, ahol életemben először járok, nehéz felismernem a rendszert. Hogyan kell bejelentkezni? Honnan tudják, hogy itt vagyok? Szólítani fognak, vagy kopogjak? Ezekre igyekszem odafigyelni a munkám során, vagyis átlátható rendszerben fogadni a hozzám érkezőket.

Mi számodra a legszebb az orvoslásban, mi motivál igazán?

A hosszú távú sikerek, egy-egy megértett összefüggés, vagy amikor végigkövetek életmódváltásokat, jelentős fogyásokat, látok egy meggyógyult cukorbetegséget. Ezek a legjobbak, de nagyszerű érzés az is, amikor egy jól beállított vérnyomás után elmondja a betegem, hogy mennyivel jobban érzi magát. Rövid távon siker számomra az is, amikor úgy érzem, megérintettem egy pácienst, kialakult egy kapcsolat. Ez nekem is erőt ad, ugyanakkor úgy gondolom, hogy a beteg belső erőforrásait is megmozgatja a gyógyuláshoz.

Fontos neked a betegeid egészsége, de a gyakorlatban mennyire könnyű tartani a saját javaslataidat?

A testet és a pszichét egyben kell kezelni, nem lehet a két dolgot egymástól függetleníteni – ezt nemcsak a munkámban, de a magánéletemben is fontos irányelvnek tartom. Ha a mentális egészségemre gondolok, akkor a Bálint csoportot nem engedem el, szakmailag nagyon sokat segít, ahogy a barátaimmal való találkozások és a vallás is. Keresztény vagyok, egy református gyülekezetbe járok, az imádság és a közösségi kapcsolatok rendkívüli módon hatnak. Testileg a futás tart karban, heti háromszor is kocogok, a családommal pedig gyakran kirándulunk, és ahova lehet, biciklivel megyünk. Egészséges ételek tekintetében kevésbé kiegyensúlyozott a helyzet, az az igazság, hogy nem szeretek főzni. A gyerekek az óvodában, iskolában esznek, de azért odafigyelek egy s másra. Például, hogy ne az édesség legyen a jutalmazás, tartsuk a mértékletességet az ékezésekben, és mindig legyen otthon zöldség és gyümölcs…

Bekapcsol néha a háziorvos „funkciód”, ha a gyerekeidről van szó?

Kevésbé, sőt, a férjem az, aki aggódós, én vagyok a lazább. A munkát általában jól el tudom engedni, főleg, ha délelőtti rendelésben dolgozom. Ilyenkor van időm váltani. Tudatosan nem vállalok sok munkát a három gyermekem mellett, már csak azért sem, mert nekem fontos, hogy ha felmerül egy szakmai nehézség, legyen időm utánanézni úgy, hogy ne vegyem el az időt a gyerekektől.

Szerepel a jövőbeli terveid között egy saját praxis megnyitása?

Igen, sokszor eljátszom a gondolattal, de egyelőre még halasztom, amíg nagyobbak nem lesznek a gyerekek, és a jelenleg folyó teológiai tanulmányaimat is befejezem. Szeretnék a jövőben sokat dolgozni, most viszont annak van itt az ideje, hogy a gyerekeim mellett legyek. Nagyon szeretem a szakmámat, nem tudnám elképzelni, hogy „csak” anya legyek. Amikor dolgozom, teljes erőbedobással teszem, és

gyakran gondolok arra, hogy bárcsak többet csinálhatnám, van bennem még energia.

Amikor viszont otthon vagyok a családommal, jó érzés, hogy nincs más dolgom, csak velük lenni. El tudok menni a gyerekekért, kísérni őket a különórákra, sétálni, biciklizni, együtt lenni – ezek nekem fontosak. Persze időnként élek meg konfliktust, én is egy küzdő anya vagyok, aki rohan, akit várnak a befejezetlen feladatok, akinél szalad a lakás. Nem tudok mindent tökéletesen csinálni, de ez nem is baj, főleg, hogy mindezek mellett igyekszem magamra is időt szánni.

Mennyire játszik szerepet a hit az orvosi munkádban?

Sokan gondolják azt, hogy a szakmaiság rovására megy, ha valaki hisz, sőt egyenesen ellentétesnek találják a kettőt. Egyik barátom kérdezte félig komolyan, mikor említettem neki, hogy teológiát tanulok: miért, már nem hiszel az orvostudományban? A hit átszövi az életünket, bárkik is vagyunk, a spiritualitás része az emberségünknek, attól nem elválasztható. Amikor az egészségről beszélünk, akkor a WHO egészségdefiníciója szerint a „bio- pszicho- szociális jóllétet” vizsgáljuk. Szerintem viszont ehhez a spirituális is hozzátartozik. A jövőben szeretném a hitet és az orvoslást összekapcsolni. Az a célom, hogy ne két különálló dologként legyen jelen bennem, hanem valamilyen harmonikus egységként. Szeretném a saját háziorvosi meggyőződésem részévé tenni a hitet, és a szakmai szemléletembe, a hozzáállásomban, a kapcsolati hálómban használni ezt.

Van már ötleted, hogyan lehetne ezt megvalósítani?

Azzal máris megvalósítom, hogy keresztény vagyok. Ez annyira átszövi a gondolkodásom, hogy lehetetlen nem használnom a gyógyító munkában is. A gyógyítás egy kapcsolat, figyelni kell arra, hogy a páciensnek mire van igénye. Nekem orvosként teljesen

belefér a szakmaiságba, hogy rossz állapotú, haldokló beteggel vagy a hozzátartozókkal együtt imádkozom,

esetleg a szorongás kezelése során ajánlom az imádságot, a keresztény közösségbe járást, igeolvasást, elmélyülést. Halottvizsgálatkor különösen tapintható a megrendülés, érezni lehet a megérintődést, a létbizonytalanságot. Ilyenkor nyitott vagyok a halálról is beszélgetni, amelyre meggyőződésem szerint keresztény vigasztalást tudok adni.

Az orvosok kapcsán él egy olyan sztereotípia is, hogy többé-kevésbé Isten-komplexusosok. Hogy látod, valóban így van ez a szakmában?

Él olyan sztereotípia, hogy az a jó orvos, aki megmondóember, aki mindig határozott, mindig tudja, mit kell tenni, aki tudja, hogy hatalma van, és a hatalmával – a páciens javára, de akár a páciens ellenére – él is. Ilyen szempontból igen, van egy ilyen orvos-attitűd. De van más megközelítés is. Én például azt vallom, hogy nem csak az lehet jó orvos, aki mindig tudja, mit kell tenni. Vannak helyzetek, amikor fel lehet vállalni a bizonytalanságunkat, és azt, hogy az orvostudománynak határai vannak. Másrészről ritkán célravezető kommunikációs stratégia az, ha a saját tudásbeli felsőbbségünket hangsúlyozzuk.

Hálás vagy azért, hogy orvos vagy?

A diakonisszák jelmondata, hogy „Jutalmam, hogy tehetem”. Ez a gondolat nagyon sokat jelent nekem. Az hogy eljutottam idáig, hogy szakorvos vagyok, egy rang számomra. Hogy odaülhetek és segíthetek, és tudok is segíteni, azért mindennap köszönetet mondok. Ez egy jutalom, tehát számomra nem olyasmi, amit én saját erőmből és saját küzdésemből értem el. Az, hogy hatással tudok lenni az emberekre, kivételes dolog, amiért Istennek is hálával tartozom.

Névjegy:

2009-ben végzett a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán, ezt követően egy évig tevékenykedett fül-orr-gégész rezidensként. 2012 és 2014 között az egyetem Mentálhigiéné Intézetében tanult, 2016-ban kapta meg diplomáját. Szakdolgozatát az orvosi hibák mentálhigiénés vonatkozásairól írta. 2018-ban szerezte meg háziorvosi szakvizsgáját, azóta Dunakeszin tevékenykedik helyettes háziorvosként. Tagja a Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaságnak és a Magyar Életmódorvostani Társaságnak, részt vett a Bálint csoport vezetőképzésén. Jelenleg a Sárospataki Református Teológiai Akadémia másodéves hallgatója. Feleség és három gyermek édesanyja, lánya 11, fiai 9 és 4 évesek.

Nyitókép: Fotó: Dr. Erdélyi Kamilla