„A tragédiát fordíthatjuk át örömmé” – interjú Dr. Czakler Évával

Hős

Egy.Életem

„A tragédiát fordíthatjuk át örömmé” – interjú Dr. Czakler Évával

„Azt nehéz elfogadni, hogy ezredmásodperceken múlik emberek élete” – mondja Dr. Czakler Éva orvos, az Országos Mentőszolgálat Alapítvány alapító-alelnöke, akivel gyerekkori tervekről, a mentőzés lélektanáról, női-és férfikollégákról és szabadság alatti életmentésekről beszélgettünk.

Már gyerekkorában megfogalmazódott, hogy egy napon orvos lesz?

Egészen kicsi korom óta orvos szerettem volna lenni, emlékszem, általános iskolában a krétát a körző hegyével fúrtam, fogorvosost játszottam. Nagyon empatikus vagyok, mindig is segíteni akartam az embereken, ezenkívül az édesanyám is orvos, pszichiáter. Nem vagyunk tipikus orvos család, de mindig is ez a terület érdekelt.

Miért pont a mentőzést választotta?

17 éves koromban hirtelen szívhalál következtében elhunyt az édesapám. Sajnos késve érkezett ki a mentő, nem tudták már újraéleszteni. Ez a történet lehetett az egyik oka annak, hogy a mentőzést választottam. A másik az, hogy az orvosi egyetem hatodévében lehetőségem volt mentőtisztként tevékenykedni. Nagyon megtetszett ez a hivatás, és az, hogy krízishelyzetben tulajdonképpen csak saját magára hagyatkozhat az ember, miközben hirtelen, jó döntést kell hoznia, hogy megmenthesse a bajbajutottat. Ez egy hatalmas adrenalinlöket, vagyis ahogy mondani szoktam, elmeállapot. Aki elkezdi, nagyon nehezen tud szabadulni ettől a „varázstól”.

Az, hogy keményen helyt tud állni a vészhelyzetekben, az alaptermészetéhez tartozik?

Ilyen a személyiségem, egyszerűen a káosz közepén is meglátom a helyes utat. Nagyon határozottan tudok dönteni és delegálni a feladatokat, engem ez feldob, nem okoz gondot, hogy egy szorosabb helyzetben teljesítsek. Tudom magamról, hogy nem lennék jó krónikus betegellátó, és nem is élvezném annyira, mint az akut betegellátást.

Hogyan lehet feldolgozni mindazt, amivel a munkája során találkozik? Tudja magát függetleníteni érzelmileg?

Ez egy nagyon fontos és szükséges dolog. Amikor elkezdtem a mentőzést, minden esetnél a magaménak éreztem a betegek problémáit, aztán rájöttem, hogy ezt nem szabad. Velük (remélhetőleg) egy ilyen dolog történik életük során, velem viszont egy nap akár nyolc is, és ha mindent a lelkemre vennék, abba bele is halhatnék. Éppen ezért megpróbáltam egy falat húzni, és igyekszem csak addig részese lenni a betegek történetének, amíg tudok segíteni. Utána nem gondolkozom azon, hogy mi lehet velük. Azt nem tudom, ez a függetlenítés sikerült-e, majd a betegségek, amik esetleg előjönnek a jövőben, megmutatják. Nagyon remélem, hogy maximálisan tudtam és tudok úgy segíteni a betegeknek, ahogyan szükségük van rá, miközben én sem sérülök.

Volt olyan eset, amikor lelkileg mégis padlóra került?

A mi szakmánkban talán mindenkinek volt olyan esete, ami sokkal jobban megérintette, mint a többi. Az ember, amíg egyedül van, addig saját magáért felelős, de amikor gyereke születik, onnantól más a helyzet. Amikor olyan típusú vagy korosztályú gyerekhez mentem ki, mint a sajátom, akkor rám tört a félelem, hogy nehogy vele is történjen valami. Ez nem könnyű dolog, de

ami még ennél is nehezebb, az a gyerekhalál, azt szinte képtelenség feldolgozni.

Az ilyen esetek elképesztően felborzolják a gondolatainkat és az érzelmeinket, főleg, ha belegondolunk, hogy másképp is történhetett volna. De hogy miért hozta ezt a sors, arra sosem kapunk választ. Sok minden körvonalazódik egy balesetben, de azt nehéz elfogadni, hogy ezredmásodperceken múlik emberek élete.

Egyértelmű volt, hogy anyaként is folytatja a mentőzést?

Mindössze hat hónapos volt a lányom, amikor visszamentem kocsizni, az édesanyám vigyázott rá, mielőtt bölcsibe ment. Az aggodalom egy „normális” foglalkozású szülő mindennapjainak is része, az én fejemben viszont gyakran előjöttek esetek, és pontosan tudtam, mi eshet meg egy gyerekkel. A lányom, aki már 25 éves, utólag nézve valószínűleg megszenvedte, hogy mentőorvos a mamája.

Mindeközben rengeteg ember lehet hálás a munkájáért, aminek egy részében az újraélesztés fontosságát hangsúlyozza. Mennyire fontos, hogy vészhelyzetben egy hozzá nem értő ember is merjen segítséget nyújtani?

Rendkívül fontos, hiszen a laikus újraélesztésnél a szó szoros értelmében a helyszínen tartózkodó ember kezében van a másik élete. Ha meghal valaki, akkor a lehető leghamarabb meg kell kezdeni az újraélesztést, mert ilyenkor olyan kémiai folyamatok indulnak el, amiket egyszerűen nem tudunk visszafordítani, hiába érkezünk ki rohamkocsival a helyszínre. Ezért létfontosságú, hogy az adott pillanatban, amikor összeesik előttünk valaki, azonnal intézkedjünk, nyomjuk a mellkast, keressünk defibrillátort a közelben, kérjünk segítséget, és mielőbb hívjuk a mentőszolgálatot.

Ennek a folyamatnak a széleskörű megismertetésére jöttek létre az Országos Mentőszolgálat társadalmi célú reklámfilmjei, amikben a Valami Amerika színészei működtek közre. Eredményes volt ez a kampány?

Ezzel kapcsolatosan nagyon sok sikerélményünk van, már több mint kétmillióan nézték meg a kisfilmeket. Én személy szerint három olyan újraélesztésnél voltam ott, ahol egyetemisták azért kezdték meg az újraélesztést, mert eszükbe jutott, hogy mit mondott „a Bala”, vagyis Csuja Imre. Azt gondolom, hogy ha csak egy ember életét sikerült ezekkel a videókkal megmentenünk, már megérte.

A mentőállomáson többnyire férfiakkal dolgozik együtt, milyen a közös munka? Vezetőként milyen értékek mentén tudja koordinálni ezt a nagy csapatot?

150-en dolgozunk együtt, nagyrészt férfi kollégákkal, de ez nem számottevő tényező, hiszen mindenkit egy dolog vezérel: segíteni akar az embereken.

Nem teszek különbséget férfi és nő között, erre nincs is szükség a vezetési stílusban.

Úgy gondolom, ha megértő az ember, és megpróbálja azokat az engedményeket megadni, amivel a társai jól tudják végezni a munkájukat, akkor minden jól fog működni. Vannak persze keretek, de a munkaszervezés során mindig figyelembe vesszük a kollégák családi- és magánéletét. Amennyire lehet, megpróbáljuk emberközelivé tenni ezt a hivatást.

Mi a feltétele a jól működő közös munkának?

Egy kritikus szituációban úgy tud jól dolgozni az ember, ha hozzá hasonlók a csapat tagjai, és ha maximális bizalom van közöttük. Nekem például tökéletesen meg kell bíznom a szakápolóban, aki velem van a rohamkocsin, tudnom kell azt, hogy ő száz százalékosan és biztonságosan oldja meg a feladatait. A gépkocsivezetőben ugyanígy meg kell bíznom, tudnom kell, hogy nem megy bele olyan szituációba, amiben mi az életünket veszíthetjük. Amikor összeszokott csapat dolgozik együtt, egyetlen nézésből, szavak nélkül tudjuk, mi a dolgunk.

Érezte valaha azt, hogy a kiégés felé tart?

Igen, főleg a koronavírus-járvány ideje alatt.

Mi segített?

Az, amikor felszabadultunk, illetve, hogy a lányom hazaköltözött Angliából. Aztán az is, hogy végre utazhattam. Ez a hobbim, nagyon nehezen éltem meg, hogy sokáig nem volt lehetőségem erre.

Előfordult már, hogy egy-egy út során kellett orvosi segítséget nyújtania?

Rengetegszer volt ilyen. Hogy példát is mondjak, az egyik barátnőm New Yorkban él, többször is ellátogattam már hozzá,

két alkalommal a transzatlanti járaton volt szükség az orvosi tudásomra.

Egyszer egy infarktusnál, aztán pedig egy tüdőembóliás betegnél segédkeztem, de olyan is történt, hogy egy pánik szindrómás tűzoltóval repültem együtt, akinek rohama lett, és segíteni kellett rajta. Ha valaki rosszul lesz a gépen, a kapitány mindig megkérdezi, hogy van-e orvos a fedélzeten, egyértelmű, hogy jelentkezem. Azt, hogy valaki gyógyító, nem lehet letenni, ez éjjel-nappal, munkaidőben és szabadságon is hozzánk tartozik, és valahol mintha az égiek is tudnák, hogy doktor vagyok, mert sorra jönnek azok a szituációk, amikben szükség van rám.

Előfordult, hogy utólag megkeresték és köszönetet mondtak a megmentettek, vagy a hozzátartozók?

Igen, sokszor történt ilyen. Volt egy különösen érdekes eset: egy beteget újraélesztettünk a Könyves Kálmán körúton, ő eszméletlenül feküdt. Bevittük a Szabolcs Utcai Kórházba, majd pár nappal később, amikor az intenzív osztályon végigmentem a folyosón, szembejött velem és köszönt, pedig a baleset helyszínén nem volt olyan állapotban, hogy lásson, valahogy mégis felismert.

Mit tart a legkülönlegesebbnek a munkájában?

A legszebb rész, amikor a tragédiát át tudom fordítani örömmé, amikor egy embert újraélesztünk, visszajön, és folytatja tovább az életét.

Meddig szeretné csinálni a mentőzést?

Összetett munka az enyém, ami nemcsak arról szól, hogy kivonulok egy helyszínre, hanem arról is, hogy az állomáson és az alapítványban végzem a dolgom. Ha a jövőre gondolok, tudom, hogy ezekkel folyamatosan lesz feladat, sőt, egyre több.

A segítségnyújtásra mindig szükség van, ez egy élethosszig tartó dolog számomra.

Van szakmai álma, amit még szívesen megvalósítana?

Az a hitvallásom, hogy a betegek úgy tudnak meggyógyulni, ha a nyugati és keleti orvoslást ötvözzük. A nyugati orvoslás nagyon sokszor csak a tüneteket fedi el, a keleti viszont mélyebben belemegy az okokba. Ennek a kettőnek a vegyítése az álmom, ami csak azért érdekes, mert a szakmámban, a sürgősségi ellátásban ez megvalósíthatatlan. Még nem tudom, milyen formában, de a mostani mellett egy ilyenfajta orvoslást el tudnék képzeli magamnak.

Névjegy:

Dr. Czakler Éva 1990-ben szerzett diplomát a Semmelweis Egyetemen Általános Orvostudományi Karán. 1991 óta dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál, egyetemi éveinek vége felé már mentőtisztként tevékenykedett. 1994-ben szerzett oxyologus, 2004-ben honvéd- és katasztrófaorvos szakvizsgát. Az Országos Mentőszolgálat Alapítvány alapítója és alelnöke, valamint az Országos Mentőszolgálat Markó utcai állomásának vezetője. Egy 25 éves lány édesanyja.

Nyitókép: Dr. Czakler Éva

Ajánljuk még:

„Elmondhatatlan érzés, mikor egy régi betegem az újszülött babája fotóját küldi át” – interjú Dr. Csóka Monika gyermekonkológussal
Szívvel lélekkel, teljes emberként végzi a munkáját, legyen szó a betegek gondozásáról, vagy csapata összefogásáról. Dr. Csóka Monikával, a II. Sz. Gyermekgyógyászati Klinika Onkológiai Osztályának vezető főorvosával gyerekkori emlékekről, sorsdöntő pillanatokról, külföldi élményekről, a rákkutatás fejlődéséről, és el nem olvasott regényekről beszélgettünk.