„A legelesettebbek ma sem látszanak” – interjú Szilvási Lénával, az SOS Gyermekfalvak egyik vezetőjével

Az SOS-Gyermekfalu Magyarországi Alapítványa egy olyan civil szervezet, amelyben nehézsorsú gyermekekkel és családjaikkal foglalkoznak. Otthont adnak a családjukból kiemelt gyermekeknek, nevelőszülői hálózatot és lakásotthonokat működtetnek. Jelenleg 400 gyermekről gondoskodnak, emellett szülőket és széthullás szélén álló családokat segítenek, jövőbeni nevelőszülőket oktatnak. A szervezet minőségirányítási vezetője évek óta Szilvási Léna.

Rendhagyó pályakezdő: a gazdasági irányt választotta, mégis a gyermekvédelemben kötött ki. Mi vonzotta erre a nehéz terepre?

18 éves fejjel felmértem a lehetőségeimet és a képességeimet: a közelmúlt társadalma érdekelt, és több nyelvet beszéltem – félig orosz vagyok, így bírom a nyelvet, és addigra angolul is tudtam. Bölcsész lehettem volna, de az nem vonzott, és úgy tűnt, a közgazdaság területén hasznosíthatom a tudásomat. Azt viszont nem igazán tudtam, mivel akarok foglalkozni. 

A segítő szakma nagyon távol áll a merőben pragmatikus közgazdaságtantól. Ráadásul nem egyszerű terep és a társadalmi presztízse is messze elmarad a közgazdász pályáétól.

Igen, valóban más. Az egyetemen hamar rájöttem, hogy a közgazdaságtan nem érdekelt igazán, inkább a világ dolgai foglalkoztattak. Végül a szakdolgozatomat is szociológiai témából, a lakáshelyzetről írtam. Az egyetem után kapcsolatba kerültem olyan emberekkel, akik családgondozóként dolgoztak cigányokkal vagy nevelési tanácsadóban, és amikor velük beszélgettem, rájöttem, hogy ez a terület izgat valójában.

Fotó: Roggs Fényképészet

Majdnem 40 éve van a szakmában, ez nem szokványos, mert pontosan ezen a területen az egyik legnagyobb, a kiégés veszélye. Mi a titka?

Részben szerencsém volt: korán fölvettek tudományos titkárnak a Szociológiai Intézetbe, ahol egy folyosóra kerültem Ferge Zsuzsával, Herczog Máriával, Neményi Máriával. Itt tulajdonképpen belekerültem egy körbe, ahol mindenki társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Ebben az időszakban zárultak le a társadalmi beilleszkedésről szóló kutatások, amelyek alapján kezdték megfogalmazni, mennyire fontos lenne létrehozni olyan személyes szolgáltatásokat, mint a családsegítő szolgálatok, ahová az emberek nem pénzért, hanem lelki támaszért, emberi kapcsolatokért fordulnak. A nyelvtudásom miatt sok lehetőségem volt, például olyan külföldi professzorokkal jártam az országot, akiket érdekelt, hogy mi van Kelet-Európában. Akkor ismertem meg azokat az innovatív kezdeményezéseket, amelyekkel ma is foglalkozom.

Később, 1986-ban a férjem kapott egy ösztöndíjat Amerikába, és együtt tudtunk kimenni. Ez mérföldkő volt számomra, hiszen ott ismertem meg a szociális munka alapjait. Az egyik hozzánk látogató vendégprofesszor segített vendéghallgatóként bekerülni egy New York-i képzésre, ami mellett önkéntesként helyi közösségek munkájában is részt vettem. 

Az pedig a mai napig nagyon fontos, hogy amit csinálok, annak tétje van: ez erőt ad és megvéd a kiégéstől. Sok barátom, aki az üzleti szférában sikeres, irigykedik emiatt.

Fotó: Roggs Fényképészet

A tehetséges és művelt szakmabeliek általában az akadémiai szférában kötnek ki, sokkal ritkább, hogy a terepen maradnak. Ön mégsem mondott le a terepről. Ez attitűd kérdése vagy csak így alakultak a lehetőségek?

Nyilvánvalóan a személyiségem is magyarázza, hogy a társadalmi viszonyok jobban érdekeltek. Ahogy mondtam, félig orosz vagyok, nagyon kicsi gyerekkoromtól fogva kétnyelvű. A nyarakat Oroszországban töltöttem, de megtapasztaltam azt is, hogy Magyarországon az oroszokat nem szeretik. Hiába mondta a politika, hogy mi szocialista ország vagyunk, az emberek közötti kommunikációban azt lehetett érezni, hogy félig oroszként nem nagyon lehetek büszke a származásomra. Az a barátnőm,

akinek a nagymamája Amerikába emigrált, és onnan küldte a rágógumit, meg a Barbie-babákat, erre büszke lehetett, viszont nálunk a családban maradt, ha az orosz nagynéném küldött valamit.

Tehát itthon egy kisebbséghez tartoztam, de erről nem beszéltünk. Senkit nem érdekelt ez akkoriban, viszont később rájöttem, pont amiatt a tapasztalat miatt tudtam könnyen kapcsolódni más kisebbségekhez. A másság kérdése érdekelt, ezért lettem büszke szociális munkás. Úgy éreztem, egyike vagyok azon keveseknek, akik ezzel foglalkozhatnak, és akik jól értik, hogy nagyjából merre kell menni a pályán.

Amikor a ’90-es évek elején megalakult a Szociális Munkások Egyesülete, büszke voltam rá, mert azt gondoltam, hogy mi, akik ezen a területen az úttörő munkát végezzük – a többes számot értem most a ’70-es években ezzel foglalkozó SZETA mozgalmakra, a nevelési tanácsadókra meg a nyolcvanas évek kezdeményezéseinek résztvevőire – tudatában voltunk, hogy egy izgalmas és új szakmát teremtünk. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Közben saját maga is érintetté vált a szociális ügyekben: örökbe fogadtak egy cigány kisfiút, akit fel is neveltek. Miért döntöttek az örökbefogadás mellett?

’89-ben fogadtuk örökbe a fiamat, miután már megjártam Amerikát és dolgoztam pár évet családsegítő szolgálatnál, tehát már szakemberként lettem örökbefogadó szülő. Talán éppen ezért volt könnyebb számomra ez a döntés, mint más meddő nő számára. Egy darabig jártunk ugyan meddőségi beavatkozásokra, de nagyon hamar meguntam. Arra gondoltam, hogy ha vannak már megszületett gyerekek, akkor miért ne őket neveljük? Boldogan jelentkeztünk örökbefogadásra a férjemmel, és eleve mondtuk, hogy semmi kifogásunk a cigány származás ellen.

Akkoriban sokkal kevésbé, de ma sem triviális, hogy mindegy volna a gyermek származása. Jól gondolom?

Voltak ismerőseim, akik szintén fogadtak örökbe cigány származású gyerekeket, de valóban ez volt a ritkább. Nekünk ez könnyen adódott, és nagyon hamar megéreztem, micsoda erőforrás, hogy egyszerre vagyok szakmabeli és érintett.

A fiam nevelése folyamatosan ébren tartotta bennem a realitásérzéket. Szerintem ez nagyon fontos.

Kikkel foglalkozik jelenlegi munkájában?

Most a nevelőszülőkkel, de korábban főleg vér szerinti szülőkkel foglalkoztam: mindkét oldalt nagyon meg tudom érteni. A gyereknevelés önmagában nehéz, nehezített körülmények között pedig még nehezebb. Örülök, hogy én tapasztalatból közelíthetek sok problémához.

A gyermekvédelem olyan terület, ahol minden szereplő valamilyen módon stigmatizált: a gyerek, mert ő olyan körülmények között él, amilyen (holott ő tehet a legkevésbé a helyzetéről), a vérszerinti szülő, aki nem képes a kötelességeit teljesíteni, de a nevelőszülő is, akiről keveset tudunk. És ott van a szociális munkás, akiről gyakran gondolják, hogy kényszerpályára tévedt. Ön is érzékelte a szakmára aggatott címkéket?

Bár az énképem nem tudott sérülni a szociális munkásokra aggatott stigmák miatt, tényleg azt gondolom, hogy a szakma nagyon alulra került presztízsben. Erről a szociális munkások is tehetnek, és persze a körülmények is, amelyek között dolgoznak – ezek egymást erősítő folyamatok. A legnagyobb probléma, hogy

nincs elegendő tudás a társadalomban az érintettekről, mert ők nem látszanak, és a környezetük nem ismeri eléggé a problémáikat.

A rendszerváltás óta eltelt több mint 30 év, ám a szociális problémákból nem lett kevesebb, és a laikusok tudása sem gyarapodott a területen – miközben megszületett a szakma. Hogy lehet, hogy még mindig probléma-vakságban szenvedünk?

Ez nagyrészt az ismeret hiányából fakad, abból, hogy nem akarunk tanulni. Számtalanszor éltem meg ugyanezt, például amit a ’90-es években tanítottunk, azt most újra kell tanítani, a nulláról. Nem kellene, hogy így legyen. Én a közigazgatást hibáztatom, mert a modern világban mégiscsak az intézményrendszer, az egészségügy, az iskolák, a szociális intézmények tartják működésben a társadalmat. Tehát ha ezek az intézmények és az őket irányító közigazgatási rendszer nem tanul, akkor nagyon nagy baj van. Jelenleg ezt látjuk: nincs tanulási képesség vagy tanulási vágy a közigazgatásban.

Fotó: Roggs Fényképészet

A társadalom állapotának egyik fokmérője többek között a kiszolgáltatottakkal való bánásmód színvonala. A gyerekek a leginkább kiszolgáltatottak. Mit mutatnak a számok?

Az országban a gyerekek egy százaléka él olyan rossz körülmények között, hogy már nem tarthatók a családban. Ennek oka, hogy a szülők olyan nagy problémákkal küzdenek, amelyek mellett egész egyszerűen nem tudják biztosítani utódaik számára azt a 24 órás figyelmet, amire nekik szükségük van. Magyarországon az esetek kb. 90 százalékában szegénységgel és iskolázatlansággal is összefüggő okokról beszélünk, de

ez soha nem jelenti azt, hogy egy szegény család ne lehetne nagyon jó család, vagy egy iskolázatlan szülő ne lehetne tökéletes szülője egy gyereknek.

Egyszerűen a lakhatási körülmények, a munkalehetőségek, a megélhetési lehetőségek, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés olyan nagy egyenlőtlenségeket mutat, hogy ezek a szülők reménytelenségben élnek. Vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen muszáj valaki másnak adni a gyereket, mert nem fogja túlélni a következő három napot vagy három hónapot. Nyugat-Európában is nagyjából egy százalék az érintettek aránya, ami azt jelenti, hogy évente 23 ezer gyerekről beszélünk! Ez egy fontos gyerekcsoport, miközben társadalmilag akár láthatatlan is lehet.

Kivenni a családból a gyereket nagyon „könnyű”, de körülbelül öt és fél év, mire visszakerülhet saját családjába. Mi tarthat ennyi ideig?

Ez az öt és fél év egy átlagot mutat, de nagy szélsőségek vannak a rendszerben. A gyerekek különböző életkorban, 17 és fél évesen is és 0 évesen is bekerülhetnek a gyerekvédelmi rendszerbe. Az sem mindegy, hogy első gyerekként kerül be valaki a családból, vagy nyolcadik gyerekként. Nem mindegy, hogy testvérekkel együtt, vagy külön-külön kell kiemelni őket, s mi az egésznek az oka. Aztán tudjuk azt is, hogy leginkább a kicsi gyerekeket lehet örökbeadni, és csak akkor, ha a szülő lemond róluk. Ha nem tudjuk hazagondozni és nem tudjuk örökbe adni sem, akkor ragad bent a nevelőszülői rendszerben. Jelenleg gond még, hogy az örökbefogadás sajnos lassan történik, és az is, hogy

nem dolgozunk a szülőkkel azon, hogy hazavihessék a gyereküket, de abban sem támogatjuk őket eléggé, hogy méltósággal le tudjanak mondani róla.

Vagyis a szociális szféra lemond a vérszerinti szülőkről?

Ez a rendszer leggyengébb láncszeme: azt gondoljuk, hogy ha eljutott arra a pontra, hogy elveszik tőle a gyereket, akkor már reménytelen. De túl későn avatkozunk be. A szülők 99 százaléka mindent megtenne azért, hogy a gyerekével együtt maradhasson, de mi nem vesszük észre időben a problémát, hanem akkor kezdünk vele foglalkozni, amikor egyetlen megoldás a kiemelés. Amikor valaki a negyedik, ötödik, hatodik gyerekét is megszülte már, és kínlódik vele, mert még mindig nincs pénze, még mindig nincs munkája, még mindig konfliktusos a családi helyzet, nagyon nehezen tud ebből a gödörből talpra állni segítség nélkül. 

Mi lehetne a megoldás?

Egy olyan társadalom lenne az ideális, ahol ha kockázatos körülmények között születik egy gyerek, akkor azonnal adunk erőforrást, hogy mihamarabb megoldódjanak a problémák, és a gyermek a családban maradhasson. Nincs olyan anya – vagy nagyon ritka –, aki ne szeretné, hogy a gyerekének jó legyen. 

Fotó: Roggs Fényképészet

Mi a sorsa a gyereknek a gyermekvédelmi rendszerben?

A gyermekvédelem egyik nagyon nagy nehézsége, hogy amikor a gyerek bekerül a rendszerbe, egyszerre nagyon sok felnőtt veszi körül – a nevelőszülő, a nevelőszülői tanácsadó, a gyámhivatal, a gyermekvédelmi gyám, a pszichológus, a gyermekjóléti szolgálat, aki a szülővel dolgozik –, és mindenki gondol valamit arról, hogy mi a jó a gyereknek. Ha nincs jó együttműködés a szakemberek közöttük – és gyakran nincs –, akkor a gyerek elvész a rendszerben. 

A jó gyermekvédelem egyik legfontosabb eleme, hogy a gyerekeknek van beleszólása a saját sorsa irányításába.

Persze azt is látnunk kell, hogy azért nagyon sokan szerencsésen nőnek fel, sok esetben eredményes és sikeres felnőttek kerülnek ki a gyermekvédelemből.

Hogy néznek ki az arányok e tekintetben?

Körül-belül 50-50 százalék a sikeres életpályák és a kudarcok aránya. Ezt nagyon fontos észben tartani, mert hajlamosak vagyunk csak az elszúrt életekről beszélni, és kevesebbet a sikertörténetekről. A sikeres segítségnyújtás nyilván függ a gyerek természetétől, adottságaitól, a nevelőszülőktől, a szakemberektől, a szerencsétől, de nagyon-nagyon sok múlik azon, hogy mennyire vonjuk bele a döntésekbe magát a gyermeket. Fontos, hogy őt valóban meghallgassák, és minden pillanatban érezze, hogy beleszólhat abba, ami vele történik.

Hány gyerek kerül be a rendszerbe évente?

Átlagosan 5000, és 1000 megy ki örökbefogadással, 1500-2000 nagykorúság miatt, és vannak persze hazakerülések is. A legideálisabb gyermekvédelem az, ahol minimális a beérkező gyerekek száma, és nincsenek örökbefogadott gyerekek.

Hány gyerek van jelenleg a rendszerben?

Hogy a teljes képet lássuk, fontos tudni, hogy a ’80-as években 30 százalék volt a nevelőszülőnél élő gyerekek aránya a családjukból kiemelt gyerekek körében. Akkor kb. 30 ezer gyerekek volt a gyermekvédelmi rendszerben. Ez a szám mára csökkent, most 21-23 ezernél tartunk attól függően, hogy a nagykorúakat is beleszámoljuk, vagy csak a 18 évesnél kisebbeket. Ez a szám továbbra is magasnak számít, mert a népesség is csökkent. 

A nevelőszülőknél elhelyezett gyerek aránya a 2000-es évek elejére 40-50 százalékra emelkedett, mert a gyermekvédelmi törvény nagyon támogatta a nevelőszülői kihelyezést. 2014-ben a nevelőszülői jogviszonyt foglalkoztatási jogviszonyként ismerték el, akkor még több gyerek került nevelőszülőhöz, így emelkedett 70 százalékra a nevelőszülőnél élő gyerekek aránya. Tehát mára megfordult az arány: a gyerekvédelembe bekerült gyerekek közül 70 százalék él nevelőszülőknél, a maradék 30 százalék lakásotthonokban és gyermekotthonokban. A probléma viszont az, hogy a nevelőszülők száma stagnál: jelenleg kb. 5500-an vannak. Ez azt jelenti, hogy a nevelőszülők leterheltsége nő, szükség volna még egy-két ezer nevelőszülőre a rendszerben.

Fotó: Roggs Fényképészet

Kiből lehet nevelőszülő? Ki alkalmas erre a feladatra?

Tényleg különleges személyiség, aki ezt meri vállalni. Én azt gondolom, hogy nem is csak gyerekszeretet kell hozzá, hanem a gyerek társaságának az élvezete. A nálunk dolgozó nevelőszülők mind megtalálták a közös hangot a gyerekekkel, ki tudnak teljesedni, amikor gyerekek vannak körülöttük és gondoskodni tudnak róluk. 

A gyermekvédelembe száz százalékig olyan gyerekek kerülnek be, akiknek a kisgyermekkora nehéz volt, és a fejlődésüket sok kockázat veszélyeztette. Ezek különleges gyerekek, különleges történetekkel, tehát

sokkal több feladata van egy nevelőszülőnek, mint a saját gyereket nevelőknek:

neki el kell járnia tárgyalásokra, iskolába, adminisztrálnia kell, kapcsolattartásra kell vinni a gyerekeket, ha többen vannak, több helyre is – tehát ez egy bonyolultabb szerep. Ráadásul ezek a gyerekek mind valamilyen traumát is átéltek, tehát nem átlagosak, semmilyen tekintetben: több odafigyelést igényelnek.

A legnehezebb része a nevelőszülői létnek mégis az, hogy el is kell tudni engedni a gyereket. Ez a nevelőszülőség sajátja: tudnia kell befogadni, kötődnie kell a gyerekhez, mégis el kell tudni engedni. Nem mindenki képes erre.

Ennyi tapasztalattal a szakmában, visszatekintve mi bizonyult a legnehezebbnek?

Segítő szakember vagyok, nekem a vezetővé válás nem volt könnyű. Több mint tíz éve vezetői pozícióban dolgozom, nagyon nehéz volt megszokni, hiszen alkalmazkodó ember vagyok, a vezetőnek pedig irányítania kell. Ezt a szerepet nem volt könnyű úgy megtanulni, hogy összhangban legyen az empatikus személyiségemmel.

Fotó: Roggs Fényképészet

Mennyire vonzza ez a szakma a fiatalokat manapság?

A programjaink vidéken vannak. Nálunk, az SOS-ben 100 nevelőszülő van a 400 gyerekre, és még 80 olyan munkatárs, akik közül kb. negyven dolgozik közvetlenül a gyerekekkel és negyven valamilyen adminisztratív munkakörben vagy vezetőként. Vidékre nagyon nehéz munkatársakat találni, Budapesten viszont könnyen találunk jó minőségű munkaerőt.

Pénz kérdése vagy inkább az információhiány az oka, hogy kevesebb figyelem és érdeklődés kíséri ezt a szakmát?

Nem tudom, mert nagyon sok esetben azt látom, hogy ha sikerül mélyebben beszélgetni, sok embert érdekel ez a terület. Sokakat megérintenek a gyereksorsok és a családsorsok. De a társadalommal kapcsolatban nem vagyok ennyire derűlátó és elégedett.

A belvárosban lakom, és amikor 30 éve odaköltöztünk, azt mondták az emeletünkön lakó egyik néniről, hogy egy „pletykafészek”. Amikor pár év múlva örökbe fogadtuk a fiunkat, elmondtuk neki, hogy örökbe fogunk fogadni egy kétéves cigány kisfiút, és azt szeretnénk, ha senki nem lepődne meg. És valóban: a közösség befogadta. Végül a gyerekes családok összefogtak, hozzá vihettük a gyerekeket, ő vigyázott rájuk, de minden lakó kulcsára is, amikor szükség volt rá. Így lehet egy negatív stigmát erőforrássá fordítani. Ez rajtunk múlik, a negatív pletykát kell megtörni pozitív pletykával, lencsét kell váltani, és – bízva az emberekben – lépni kell tovább.