Valószínűleg nincs tudományos kutatás a témában, de szinte biztosra vehető, hogy a legtöbben előbb tesszük le a lábunkat egy kegyetlen emelkedőn szenvedve, mint ahogy azt valós képességeink indokolnák. Testünk ezernyi megálljt parancsoló jelet küld, és agyunkban hamar megszólal a galád kis hang: szép volt, haver, de nem néz senki, igazán megállhatsz egy pillanatra. A sörözőben majd azt mondod, hogy feltekertél egy húzásra. Hogyan csendesítsük el a negatív belső hangokat? És egyáltalán: értelmes dolog lelkesítő prédikációt intézni saját szervezetünkhöz, hogy nagyobb teljesítményre sarkalljuk?

Kerékpáros rovatunk eltökélt szándéka, hogy olvasóit a kerekezés eggyel magasabb szintjének elérésére ösztökélje – mindenkit a saját képességeihez mérten. Aki nem kerekezik, azt szeretnénk bringára ültetni; aki csak ritkán használja kétkerekűjét, annak a mindennapjaiba szeretnénk belopni a kerékpározást; a gyakran kerekező hobbi-kerékpárosokat szeretnénk rávenni, hogy vágjanak bele egy komolyabb edzésprogramba; aki pedig versenyeken indul, vagy küzdelmes teljesítménytúrákon bizonyít, attól mi szeretnénk tanulni.

Célunk, hogy úgy mutassuk be ezt a csodálatosan összetett, ezerarcú sportot, ahogy talán kevesen beszélnek róla hazánkban: az önmagunkba tekintés, a személyes kiteljesedés és az örömteli élet vonatkozásain keresztül.

Tucatnyi kiváló blog foglalkozik a kerékpárokon fellelhető technikai vívmányokkal. Nem csoda, hiszen a reáltudományok országa vagyunk. (Gyors lakmusztesztként: a tizennyolc magyar származású Nobel-díjas, közül mindössze három tekinthető a humán területek képviselőjének.) Az egy.hu azt szeretné megmutatni – nem lebecsülve a műszaki tartalmakat, hiszen azok valóban alapvető fontosságúak –, hogy a váltórendszerek sokféleségén vagy az ülésbeállítás komplexitásán túl a kerékpározásnak micsoda emberi dimenziói léteznek.

Arra szeretnénk rámutatni, hogy miért jó és miért muszáj kerekezni.

– Ki ne mondd! – szól rám a párom, amikor hegymenetben küszködve éppen felvetném, hogy nincs abban semmi rossz, ha megállunk egy percre pihenni. Ahogy a Garmin-képernyőn megjelent előtte az emelkedő profilja, eltökélte, hogy végigcsinálja a hegyi szakaszt, ha a fene fenét eszik is. Ha az erőfeszítés kellős közepén felvetem neki, hogy más opció is létezik, nevezetesen az, hogy megállunk és két nekirugaszkodásból tekerünk csak fel a csúcsra, valószínűleg engedne a kísértésnek. Tehát hallani sem akar róla.

– Ki ne mondd! – parancsolhatnánk magunkra, amikor égő izmokkal, lüktető halántékkal küzdünk a végtelenbe vesző távolsággal, a kekec ellenszéllel, vagy egy pikáns emelkedési szöggel - és leginkább saját bomlasztó belső hangjainkkal.

Ki-ki saját vérmérséklete szerint, de mindannyian folyamatosan kommunikálunk önmagunkkal. Amikor fizikai terhelésnek tesszük ki szervezetünket, akkor a szív, a tüdő, az izmok jelzéseit agyunk gyorsan kérdésekké, majd utasításokká formálja. Ilyenkor villannak be az olyan gondolatok, mint: ehhez az emelkedőhöz én kevés vagyok; nem tudom tartani a tempót, a többiek rajtam fognak röhögni; alig kapok levegőt, égnek az izmaim, és még hol a vége stb.

A negatív gondolatok romboló hatása teljesítményünkre azonnali. A fizikai kihíváson túl most már saját magunkkal is szembe kell(ene) szállnunk, és ez utóbbi igazán kemény dió. Ha nem tudjuk kezelni ezeket a gondolatokat, habitussá izmosodnak, és már akkor kifejtik a hatásukat, amikor még nyeregbe sem szálltunk. Míg a többiek vidáman tervezik a másnapi útvonalat, mi attól rettegünk, hogy melyik szakaszon “koppanunk” majd. Képességeinket folyamatosan kétségekkel gáncsoljuk, és még az előtt megszülethet bennünk az ítélet saját alkalmatlanságunkról, hogy próbára tennénk magunkat.

A méltán népszerű angol kerékpáros portál, a Global Cycling Network pár éve megjelentetett egy nagyszerű könyvet a kerékpározás pszichológiájáról. Ebben Dr. Jim Taylor, a neves amerikai sportpszichológus ad kiváló tanácsokat arra, hogy miként beszéljünk a saját fejünkkel, amikor szükségessé válik.

Elmélete szerint először is célszerű azonosítanunk a helyzeteket, amikor agyunk jellemzően szembefordul velünk. Emelkedő, átlagsebesség, napi megtett táv látszólagos teljesíthetetlensége?

Milyen helyzetekben ássák alá kétségeink teljesítményünket a legtöbbször?

Ezután vizsgáljuk meg, hogy mi hívja elő bennünk a negatív gondolatokat ezekben a helyzetekben! A gyakori okok: kimerülés, félelem a kudarctól, izomfájdalom, túlzott elvárások önmagunkkal szemben, frusztráció, unalom, hirtelen fellépő gyengeség stb.

Azonosítsuk a tipikus negatív gondolatokat, mondatokat, melyek megfogalmazódnak a fejünkben ilyenkor. A legtöbb kerékpáros fejében mindössze néhány ilyen kulcsmondat kavarog, ezek térnek vissza újra és újra az adott pillanatban.

Keressünk olyan pozitív kulcsmondatokat, melyek a nehéz pillanatokban ellensúlyozhatják a bomlasztó hangokat 

– más szóval, alakítsunk ki egy olyan belső dialógust önmagunkkal, amely átlendít a kihívásokon! Dr. Taylor elméletének ez a legizgalmasabb része. Önmagunkhoz intézett pozitív üzeneteinknek nem csak bátorítónak és lelkesítőnek kell lenniük – még fontosabb, hogy reálisak legyenek! Nem csaphatjuk be önmagunkat azzal, hogy „erős vagyok”, miközben tudjuk, hogy ez nem így van. Nem szuggerálhatjuk magunknak azt, hogy „hú, de élvezem ezt a hegyet”, miközben a combjaink beleszakadnak az erőfeszítésbe. Ha csak egyszerűen át akarjuk verni az agyunkat, abból nem sül ki semmi jó.

El kell fogadnunk a helyzetünket, és az adott kontextusban kell megtalálnunk a megfelelő frázist, üzenetet a hatékony belső párbeszédhez. A diskurzusnak őszintének és reálisnak kell maradnia mindvégig (khmm, említettük már, hogy a kerékpározás az élet allegóriája?). Helyzetünk felismerése és pozitív kontextusba helyezése óriásit fordíthat a ránk támadó negatív gondolatok kerekén.

Mindenkinek meg kell találnia a saját természetéhez leginkább simuló mondatokat, de álljon itt néhány prototípus:

• „Ez a szakasz kutya nehéz, de ha túljutok rajta, elképesztően jól fogom érezni magam!”
• „Lehet, hogy megszakadok, de ha végül zsákba teszem ezt az útvonalat, este mindenki engem ünnepel a Straván!”
• „Az idióták kényelmes terepjárókból vadásznak elefántokra, nekem ez a hegy lesz a legnagyobb trófeám a gyűjteményemben!”

Dr. Taylor figyelmeztet: a saját magunkkal folytatott hatékony dialógus csak rendszeres tréninggel sajátítható el, és benne van a pakliban, hogy az első alkalmak során továbbra is a negatív hangok kerekednek felül.

A cél, hogy idővel habitussá váljék a technika, így már akkor a segítségünkre legyen, amikor még csak tervezzük a túrát vagy az edzéskört.

Ha ez kialakul, akkor már az útvonal megrajzolásakor felismerhetjük a pontokat, ahol valószínűleg szükség lesz az önmagunkhoz intézett lelki fröccsre. Ki tudja, az önkontroll teljes birtokában talán már annyi is elég lehet lázadozó combizmainknak, hogy „srácok, pofa be!”.

A rend kedvéért (és a Facebook-vitézeknek) írjuk ide, hogy Dr. Taylor módszere természetesen nem helyettesíti a hagyományos fizikai edzést, és alkalmazása nélkül is teljesíthetők nehéz kihívások. Egy dolog azonban biztos: ha még sosem tapasztaltad, hogy gondolataid ellened fordulnak, akkor még nem próbáltad elég keményen.

Minden szombaton új cikkel jelentkezünk a kerékpározásról.

Ne felejtsétek: amikor a pedált tapossátok, a Földet hajtjátok körbe!

Nyitókép: 123RF

Kapcsolódó tartalom

– sirláncelot – | 2025. július 19

Forradalmi bugyogó

A történészek hosszú és aprólékos kutatómunkával tárják fel múltunk valóságát, fejlődésünk évezredeinek mérföldköveit. Mégis elképzelhető lenne, hogy a sokat tárgyalt politikai és kulturális fordulatoknál messzebbre mutat egy kétkerekű jármű és egy frivol női ruhadarab megszületése?