Hogy miért? Hugh talált egy olyan világmagot – így, ahogy írom –, amit elültetett a kertjében, és amit olyan kitartással, hittel és szeretettel gondozott, hogy az mostanra messze túlnőtt a kertjén és lassan a bolygónk egészén teremni fog. Aki látta a River Cottage című tévésorozat bármely részét, az tudja, mire gondolok, aki még nem, annak meleg szívvel ajánlom, hogy járjon utána.
Érdemes a kezdetektől visszakeresni Hugh útját, aki a Kapa, kasza, fakanál című sorozattal indult el a nemzetközi népszerűség útján 1999-ben. Ő volt az egyszerű városi fickó, aki elhatározta, hogy tudatos életmódváltásba kezd, vidékre költözik, ahol gazdálkodni és főzni fog, később vendéglátással egészítve ki ezt, miközben az egészet filmen dokumentálja. Ennyi az egész, nem kell hozzá semmi különös, illetve ami kell, az adott: egy elhatározás, egy régi cottage és kamerák. Hogy lett ebből világraszóló siker?
Úgy, hogy nagyon-nagyon-nagyon sok emberben él egy kicsi Hugh. Van egy része a lelkünknek, amelyik a rohanó világban nem érzi jól magát, ami nem vágyik sokra, nem vágyik nagyra, csupán egy kis szigetre, ahol a maga tempójában élheti az életét, csak azzal foglalkozik, amit igazán szeret, körülvéve magát mindazzal, amiben örömét leli: növényekkel, állatokkal, barátokkal. Az említett sorozat megmutatta, hogy mindez lehetséges, elérhető álom, de korántsem olyan egyszerű, mint azt elsőre képzelnénk.
Persze az ő siker-receptjének számos további hozzávalója van, például maga a főszereplő, aki mer butaságokat kérdezni, aki tud önmagán kacagni és felvállalja a baklövéseit is. Nem csupán a féltett álmunkat valósítja meg, hanem pont olyan idegenül mozog az új terepen, ahogyan mi is tennénk és pont olyan ügyetlen, mint bármelyikünk, mikor egy új dologba belefog. Ő azonban megmutatja, hogy ez nem egy szégyellnivaló tulajdonság, hiszen mindenki elkezdte valahogy. Kérdezni kell, segítséget kérni, aztán másokkal együtt nevetni önmagunkon, majd újra kérdezni és újra nevetni, miközben próbáljuk meghálálni a többiek türelmét azzal, amit már egészen jól tudunk csinálni. Mert tényleg így megy ez.
Ami miatt viszont nemcsak egy lelkesítő műsor születetett, hanem Hugh valódi példaképpé lett sokak szemében, az az összes epizódban megmutatkozó sziklaszilárd értékrend és állhatatosság, ha bolygónkról, környezetünkről, életmódunkról van szó. Pontosan az a hajtóerő vezette ezt a vállalkozást sikerre, amire a világnak most a legnagyobb szüksége lenne: a vágy, hogy jó gazdává váljon. Úgy fordulni a természet felé, mintha tulajdon gyermekünk lenne, figyelni minden rezdülését, elfogadni a veszteségeket és örülni a nyereségeknek. Teremteni, fenntartani, visszametszeni és újra teremteni. Ez a szemlélet tartott fenn minden virágzó emberi kultúrát. Nincs ebben semmi új, és mégis az egész forradalmian újnak hat, mert Hugh megmutatta a folyamatot, és azt, hogy ő hogyan talált rá.
Sokunknak ez is bőven elegendő lenne, azonban ő nem állt meg itt. Honnan is indult? Onnan, hogy felelősséget szeretne vállalni saját egészségéért, boldogságáért. Aztán a családjáért. Megtanulta, hogy ezt csak úgy tudja biztosítani, ha felelősséget vállal egy jókora darab földért, annak minden növényéért, állatáért. Aztán azoknak az embereknek a jókedvéért, barátságáért, akik ebben segítenek neki. Így jutott el a kisközösségekig. Nem csupán tanfolyamokat szervezett, hanem a közösségi kertmozgalom élére állt. (Többek között sikeresen rávette az egyházat és számos önkormányzatot, hogy ajánlják fel a nem használt földjeiket erre a célra.)
Növekvő népszerűségére úgy tekintett, mint bármire a gazdaságban, azaz igyekezett úgy hasznosítani a részt, hogy azzal az egészet a leghasznosabban gyarapítsa. Így olyan mozgalmakat szervezett (pl. halászati szabályozás módosítása, intenzív csirkenevelés visszaszorítása, az élelmiszer-hulladék gazdasági hasznosítása), amelyek már globális hullámokat generálnak. Nemcsak szavakkal, tettekkel. Ki ismer még egy olyan fickót, aki azért vásárol részesedést a legismertebb áruházlánc részvényeiből, hogy beleszólhasson az áruház által forgalmazott termékek listájába, szigorúan csak etikai alapon?
Ilyen az, amikor valaki gazdájává válik valaminek. Nem, amire ő, arra nem lenne mindünk képes. De nincs is rá szükség. Csupán boldog emberekre, akik hozzá hasonlóan azt csinálják, amit szeretnek és nemcsak álmodoznak egy szebb jövőről, hanem tesznek is érte. Például úgy, hogy maguk is elültetik azt a világmagot, amit Hugh-tól kaptak. Vagy egy másikat. Ha kell, újra és újra. Teszik ezt egészen addig, míg valamelyik, valamikor teremni nem kezd. Mert egyszer bizony teremi kezd.
Ajánljuk még:
MEGFOGADTAM, HOGY EZT A CSODÁT ÉN IS ELHOZOM – GYEREKKORI EMLÉKEK A TEMPLOMBÓL
FELESLEGES SZEMÉTBŐL LESZ A LAKÁS DÍSZE: DEKORTIPPEK A KERTI HULLADÉK FELHASZNÁLÁSÁRA
Az emberek ma már nem akarnak ölni. Inkább pusztítanak
Tudunk még áldozatot hozni azért, amit akarunk, vagy elég az előkészített kincsek játszi begyűjtése?
