Szalmából otthont: egy szalmaház építésén jártunk

A metsző szél útjából kikerülve jólesik a cseresznyepálinka (persze, hogy tavalyi, idén ott sem termett egy szem sem), és miközben a gyerekek a felhalmozott kockabálákon kezdenek féktelen fogócskába, végre van időm testközelből is megszemlélni a házat.

„A szerkezetet nézed? Az tényleg komoly lett” – mondja barátom, látván, hogy ácsmunkák során edződött szemmel méregetem a ház favázát. A beépített köbmétereket megsaccolva azonnal érzem, hogy a mesebeli helyzet itt valójában elképzelhetetlen: a ház faszerkezete tökéletesen szilárd vázat alkot, amely nemcsak a szél nyomását bírja, de a tetőszerkezet teljes súlyát is biztosan tartja. A szalmabálák valójában a faszerkezet „réseit” töltik ki, kellő gondossággal tömörített sűrűségben.

 

A ház struktúrája eddig a pontig nagyon hasonlít egy könnyűszerkezetes épületre, azonban míg azokba sok esetben irdatlan sok műanyag, ragasztott fatábla és különféle térkitöltő habok kerülnek, az úgynevezett szalmabála házakban a falszerkezetek kitöltésére csak természetes alapanyagokat használnak. Ez valójában egy kifejezetten természetközeli építési mód, amivel gyakorlatilag bármilyen formájú épületet fel lehet húzni.

Túl azon, hogy a falakban térkitöltő elem, a szalmabála önmagában is rendkívül jól szigetel, a külső belső vakolatokkal együtt végül minimum ötven centiméter vastag falak mutatói a mai energetikai követelményeknek játszva megfelelnek. A faszerkezet közé gondosan tömörített bálákra kívül-belül szalmával kevert agyagos vakolat kerül, amely szintén teljes egészében természetes összetevőkből készül. Az agyagot vendéglátó barátom egy téglagyárból szerzi be, de a szintén szükséges homokot már saját területéről, az épület alapjainak kiásása során tette félre.

Annak ellenére, hogy ugyanaz a gép készíti őket, a szalmabálák tömörsége néha jelentősen különbözhet egymástól, minek okán nagyon nehéz lenne az égetett téglákhoz hasonlóan szabványosított teherbíró, hőtartó és egyéb mutatókat beállítani. Angliában ugyanakkor ma már vannak olyan „szabvány bálák” is, melyek ezen sajátos kívánalomnak megfelelnek – igaz a hazai bálákhoz képest tízszeres darabáron…

A napsütésben mellénk szegődik házigazdáink macskája is, mire rögtön eszembe jut: mi van az egerekkel? A kérdést kimondani ugyanakkor már nem szükséges, a napon kőkeménnyé száradt, vastag vakolatot látva egyértelművé válik, hogy

nincs az az egér, akinek ezen megérné átfúrni – a semmiért.

A bálák ugyanis nem, vagy csak egészen minimális mennyiségben tartalmaznak a puszta gabonaszáron kívül mást, de ez még ha elől lenne sem bírna különösebb vonzerővel a rágcsálók számára. Az építés során van esélyük befészkelniük magukat, azonban a sok mozgatás során úgyis elmenekülnek, ha pedig valóban gondos a vakolás, akkor egyáltalán nincsen esélyük, hogy ismét a bálákhoz férkőzzenek.

A stabilitás, a rágcsálók után a harmadik leggyakoribb kérdés az ilyen épületek tűzveszélyességét szokta firtatni, amelyre szintén megalapozott választ kaptam. Ha egy szalmaszálat szeretnék meggyújtani, az valóban könnyen lángra kap.

Az ilyen épületekben felhasznált bálák azonban tömörségük miatt nem kapnak lángra,

legfeljebb csak lassan átizzanak, amit viszont a vastag és légzáró agyagvakolat gátol meg, mivel az égéshez nagyon kevés az az oxigénmennyiség, amit átenged magán. Ha kellő odafigyeléssel építik, akkor egy ilyen épület valójában semmivel sem gyúlékonyabb, mint a hagyományos házak.

Korábban azt gondoltam, hogy egy ilyen otthon olcsóbban felépül, mint egy téglaépítmény, de ez sajnos a barátaim tapasztalata alapján nem igaz. Bár az tény, hogy a szalmaházakon egy ügyeskezű építtető és esetleges baráti köre kalákában rengeteg feladatot el tud végezni, ha külső kivitelezővel dolgoztatnak, a sok faanyag és a rengeteg munkaóra erősen tol az áron.

Az, hogy mégis miért éri akkor meg ilyen házat építeni, valójában majd csak lakva derül ki igazán. Addig is, ahogy barátaink mondják, „mire ez készen lesz, mi már annyit simogatjuk a tapasztás, vakolás során, hogy ha annak csak töredékét kapjuk vissza, már boldog életünk lesz benne.”

A természetes alapanyagokból épült ház levegője, szellőzése, „érzése” jóval előnyösebb, és az egészségre hosszú távon sem gyakorol káros hatásokat, szemben sok „műanyag” építménnyel, de ha egyszer majd sok sok év után esetleg elbontják, akkor szinte az egészet ki lehet tolni a kert végébe, ahol a természettől kapott építőanyagok ismét eggyé válnak majd környezetükkel.