Ökotemetkezés: lehetsz még fa s a fán virág

Ha temetkezés, akkor sokszorosan érvényes a mondás: ahány ház, annyi szokás. Szinte összeszámlálhatatlan azoknak az egyedi és különleges szertartásoknak a száma, amelyekkel a világ népei búcsút vesznek szeretteiktől. Magaslatokba temetés, közösségi ünnepek, vidám ananászkoporsók, színes halálgyöngyök, utcai felvonulások és befogadott távozottak. Számos, egymástól igencsak különböző végtisztesség, amiben viszont egy nagyon is közös: az élet és az elmúlás maximális tisztelete.

Amikor először hallottam a nyugaton egyre népszerűbb ökotemetkezésről, bevallom: nem fogadtam pozitívan. Első hallásra inkább éreztem egy újabb zöld divathullámnak, mint valódi értékeket hordozó megoldásnak. Könnyen bomló koporsók, leplek és zöld temetők. Nem tudtam hova tenni. Aztán úgy éreztem, meg szeretném adni az esélyt annak, hogy megértsem és elfogadjam. Így hát mélyebben a dolog mélyére ástam, és egészen megható fordulatot vett a történet.

Az egész ott kezdődött, hogy azzal sem voltam tisztában, hogy már sokkal több lehetőségünk van elhunyt szerettünk személyiségéhez és akaratához igazítani búcsúnkat, mint gondolnánk. Sőt,

a temetkezési vállalatok szerint ma már egyáltalán nem számít kirívó esetnek, ha valaki személyes élményeihez vagy élete egy meghatározó momentumához kapcsolódó temetést kér.

Rendelkezhetünk arról, hogy hamvainkat a Dunába szórják, víz alá temessék, távozhatunk az ég kékjébe, de akár tűzijáték is lehet belőlünk. Az űrbe vágyóknak lehetőségük van távolabbi végső útra menni, a bensőségesebb hangulatot kedvelők pedig meglelhetik örök nyugalmukat kedvenc diófájuk alatt.

Fotó: 123RF 

Ökotemetkezés

A felfedezett új lehetőségek engem is arra ösztönöztek, hogy elgondolkodjak rajta: amikor elérkezik az idő, hol és hogyan szeretném fogadni? Mindenféle vallási és életfilozófiai állásfoglalástól függetlenül: milyennek látnám az ideális búcsúmat? Mi az a dal, ami elmesélné az életem? Mi az a hely, amiben meglelném a helyem? Porrá legyek, valami másnak a részévé válva, vagy testem úgy múljon az idővel, ahogy a világra született? Nehéz kérdések ezek.

De minél jobban átadtam magam az egyszer mindannyiunk számára elérkező pillanatnak, annál inkább hatalmába kerített az érzés: a természet közelségének jóleső melege.

Már nem divatőrületként vagy egy új szeszélyként tekintettem az „ökotemetkezésre”, hanem valami sokkal mélyebb, sokkal magasztosabb döntésként. Hiszen az elmúlásom az élet része, és mint olyan, nem lehet más, mint az életem maga. Sok-sok ezer növényt ültettem már el, fiókák százait láttam kirepülni, és az egykor kezemben pergő magokból lett fák árnyéka ad most menedéket forró nyári napjaimon. Akkor vajon miért is idegen a gondolat, hogy egyszer magam is része legyek a földnek, amiből élet csírázik, a magnak, amiből majdani unokáim árnyéka fejlődik? Miért idegen az a tudatosság, amivel elmúlásomat is a jövővel összhangban tervezem, célokat és hatásokat mérlegelve?

Miért ne lehetne a maximális tisztelet és a mély megélés mellett a környezetre gyakorolt hatásról is számot vetni, ha az elmúlásról van szó? Homokba dughatjuk a fejünket, de a tény az tény: az idehaza alkalmazott temetkezési módok majd’ összes szakasza károsítja a környezetünket. A balzsamozó anyag szennyező (formaldehid), a hamvasztás során a levegőbe került káros anyagok hozzájárulnak a globális felmelegedés beláthatatlan hatásaihoz, a legutóbbi adatok szerint évente közel 7 millió tonna szén-dioxidot juttatva a légkörbe.

Egy holttest 1000 °C körüli hőmérsékleten való elhamvasztásához felhasznált energia majdnem annyi, mint az egy főre jutó havi átlagos háztartásienergia-fogyasztás.

A koporsókészítés gyártási folyamatának energia- és nyersanyagigénye jelentős, a pácolt, lakkozott, festett koporsók és a műszálas bélések pedig a földbe kerülve jelentős mértékben szennyezik a felszín alatti vizeket. És még sorolhatnánk…

Fotó: Pexels / Bill White 

A mai korban a puszta test földnek való „visszaadását” valami rossz, valami negatív érzettel társítjuk, holott, ha jobban belegondolunk, nincs abban semmi rossz, ha koporsó nélkül, puszta önmagunkkal leszünk újra egyek az anyatermészettel. Számos kultúrában alkalmaznak lebomló lepleket, természetes anyagokat (például banánlevél) halottak temetésére, ezzel is maximális tiszteletet adva ember és természet harmonikus együttélésének. De ha valaki úgy gondolja, hogy koporsó nélkül nincs búcsú, akkor sincs minden veszve: ma már számos lebomló és környezetbarát alternatíva közül lehet választani szerte a világon.

A Capsula Mundi

Különleges olasz kezdeményezés volt a Capsula Mundi. Anna Citelli és Raoul Bretzel designerek egy olyan módszert találtak ki, amellyel az elhunytakat úgynevezett „földkapszulákba” temetik el. Ebbe a természetes anyagokból készült, lebomló kapszulába kerül az elhunyt hozzátartozó teste, amelynek része egy csemete is. Ez a temetés után fejlődni kezd, amihez az elhunyt lebomló teste is hozzájárul, így végül a halál egy új élet formájában jelenne meg, különleges emléket állítva az elhunyt és hozzátartozói számára. 

A Gaia-projekt

Ugyancsak olasz tervezőt dicsér a Gaia-projekt is. Veronika Gantioler az elhunyt hamvai mellé a gyászoló család által kiválasztott növény magjait keveri. Amikor a tőzegurnát elföldelik, a tőzeg rövid idő alatt teljesen lebomlik, így a hamvak természetes trágyává változnak, a növény pedig életre kel. Dánia sem maradt le: a DanCof gyártó biokoporsói nemcsak olcsóbbak a hagyományos koporsónál, de hosszú szálú, újrahasznosított papírból is készülnek, így lebomlásuk gyors. 

Meg nem szűnő eggyé olvadás

Megoldási javaslat, ötlet, elképzelés tehát van bőven. Az már más kérdés, hogy maga a környezet mit enged és mit nem, hiszen mint minden másnak, a temetkezésnek is millió aspektusa van. Idehaza például külső ravatalozásra csak a népegészségügyi feladatkörében eljáró járási hivatal engedélyének beszerzését követően kerülhet sor. Tehát bármennyire is romantikusan hangzik, nem vihetjük csak úgy haza szerettünket, magunk mellett őrizve emlékét.

Fotó: 123RF

Amit viszont tehetünk, az a felelős gondolkodás mellett a valódi érzelmek megélése és kifejezése. A szabályokhoz alkalmazkodni kell, ez ellen nem tehetünk, de megpróbálhatjuk a legjobbat kihozni az utolsó búcsúból, szem előtt tartva búcsúzónk akaratát, életét és személyiségét, búcsújának jelenre és jövőre gyakorolt hatását és az élet természetből fakadó nemes egyszerűségét.

És bár a naturalisztikus temetkezések nagyrészt a távoli történelemben ragadtak, bízzunk benne, hogy a halállal és elmúlással kapcsolatos érzéseink, gondolataink is képesek a változásra, és újra fel tudjuk fedezni azt a meg nem szűnő eggyé olvadást, ami természetünkből fakad, és életünk végével sem múlik el.

Rövid utazásom sok mindenre rávilágított, egészen új gondolatokat hozva magával. Bízom benne, hogy csak a nagyon távoli jövőben kell elköszönnöm, de ha ott állok a kapuban, szívesen lépek be egy csírázó mag belsejébe, hogy árnyéka lehessek azoknak a mosolyoknak, akiknek akkor már csak halványuló emlékeiben élhetek.  

Nyitókép: 123RF